A Ramón Valle Trio „titkos” lemezbemutató koncertje a BJC-ben
Bevallom, hogy azon ritka (hívatásos) jazzrajongók közé tartozom, akik „élőben” még nem látták Ramón Valle-t, pedig ő (is) többé-kevésbé hazánkfiának számít. Ramón ugyanis a rendkívül népszerű – nálunk jó régen letelepedett – kubai énekesnő, Elsa Valle bátyja és ilymódon Winand Gábor sógora. Többször fellépett már nálunk, és évek óta birtokomban van a „Fabulas” című magyar (BMC Records) album, amelyen ő is játszik. Szóval már találkozhattunk volna… De azt nem is gondoltam, amikor a koncertre indultam, hogy mindjárt egy újabb lemezbemutató koncerten ismerhetem meg a trió játékát.
Mint az már sokszor kiderülhetett, hogy igazán kedvelem a BJC-t. Az viszont rejtély számomra, hogy sem a műsorfüzet, sem a „felkonf” nem említette meg, hogy itt most bizony mi egy lemezbemutató koncert tanúi lehetünk. Amikor a „The Time Is Now” c. számot maga a lelkesen, ám eléggé nehezen érthető „latin” angolsággal konferáló Ramón bejelentette a következő szám címét, azonnal tudtam, hogy miről is van szó. Itt bizony az említett című új korong dalai (ha nem is mindegyik) kerültek terítékre, a második koncerten aztán biztosan azok is, amelyek az elsőn nem. Még annyit, hogy a lemezen négy számban Roy Hargrove is közreműködik, majd április 10-én megkérdezhetjük tőle, hogy miért nem jött el vasárnap? - ha, ha. Ha a csütörtök esti Miguel Zenón koncertről írott beszámolómban arról fecsegtem, hogy milyen „otthonmarasztaló” ronda téli időben „kellett” az Opusba menni, akkor ez fokozottan érvényes volt vasárnap, amikor tényleg szibériai hideg köszöntött ránk. Pedig a korábbi koncertre mentem a kettő közül, és 9-kor már úton voltam haza, mégis – a vasárnapra és talán a hidegre való tekintettel majdnem 20 percig vártam a buszomra.
Mégis megérte a fagyoskodás, és most előrehozva a szokásos szlogenemet mondhatom, hogy bizony az élőzene varázsát semmi sem helyettesíti. És ha a művész nem jön a „kastélyomba” (márpedig nem jön), akkor nekem kell odamenni, ahol játszik. (Bach Goldberg variációi úgy születtek, szám szerint 30, hogy az álmatlanságban szenvedő báró számára – lemezjátszó hiányában – élőzenét szolgáltatott egy Goldberg nevű csembaló-művész. Nem rossz megoldás, csak kicsit drága.)
Mindenesetre a klub vezetősége jól sejtette, hogy két koncerten sem lesz akkora „ház”, amely indokolná az asztalok száműzését, bár a jelekből ítélve a másodikon meg lehetett némi zsúfoltság éppen az asztalok miatt. Én mindenesetre az elsőn voltam és kényelmesen ülhettem, mégpedig új munkatársunk, Irk Réka mellett, így nemcsak Ramónt láttam először.
A Ramón Valle Trió megszokottnak mondható felállásban játszott, mert ebben a formációban volt nagysikerű fellépése 2014. március 7-én az Opus-ban, ahol a „Take Off” c. lemezüket mutatták be. (Csak tudnám, hogy azt miért hagytam ki? Lehet, hogy az akkori 9 órai kezdés miatt?) Azóta csak a dobos személye változott: Ernesto Simpson helyére Jamie Peet került, a bőgős Omar Rodrigúez Calvo maradt.
Raszta frizuráját időközben toronnyá formálta a feje búbján (ő használta a tower szót) az 54 éves fekete zongorista, aki egyébként már éppen húsz éve él Európában, közelebbről Amszterdamban. Meglehetősen jó nevet vívott ki magának, a kubai zene mestereként tartják számon. 1993-as „Levitando” című debüt-lemeze kapcsán Chucho Valdés (akit aligha kell bemutatni) azt írta róla, hogy a fiatal kubai zongoristák között a legnagyobb tehetség. Játékában érezhető az az alapos klasszikus képzés, amelyben otthon része volt, hiszen húsz évesen diplomázott Havannában. Persze az olyan jazzikonok hatása is érezhető játékában, mint Keith Jarrett, Chick Corea, vagy Herbie Hancock, de ki vonhatta volna ki magát ez alól a jazz-szentháromság befolyása alól, aki ebbe a generációba tartozik. Persze mindezt erősen „latinosította”, márcsak azért is, mert ő egyáltalában a legritkábban vesz repertoárjára standardeket, vagy más „hozott” anyagot. Vasárnap este is saját szerzeményeiből játszott, mégpedig – mint azt voltam szíves megfejteni – a Ramón Valle Trio legfrissebb CD-jének bemutató koncertjén vehettünk részt.
Eljátszotta a címadó „The Time Is Now”-t, a mamája tiszteletére komponált „Te Extramo” (Dancing with My Mother)-t, a papájára emlékező „For My Father”-t, (elmondta, hogy otthon aztán szólt az amerikai jazz, konkrétan Gerry Mulligan-t, Dizzy Gillespie-t és Louis Armstrong-ot említette), egy táncos haverjának írott „Dance, Harold, Dance”-t és ráadásként a nejének dedikált „Anything to Make You Smile”-t. Aztán megpróbált minket megénekeltetni (nem túl sikeresen) a „Mamita Yo Te Quiero”-ban, és sorra került a Michael Jackson sláger, a „Don’t Stop ’Til You Get Enough” is. Erről ugyan azt hinném, hogy nem ő írta, de a lemeznek az interneten közölt track-listáján ez is úgy szerepel, mint saját szerzemény. (Nos, én nem a Szerzői Jogvédőtől vagyok.)
Persze minden szám, akár lassú, akár gyors, nagy kubai latin zene volt. A mindenkor melodikus, ugyanakkor energikus, sőt vehemens perkusszív zongorajáték a kubai zongoristák sajátja, gondoljunk csak Chucho Valdés, vagy Gonzalo Rubalcaba lemezeire. Ramón is elképesztően érti a feszültség fokozását a játék során, de végig kontroll alatt tartja saját játékát – és a másik két zenészét is. A klub akusztikus zongorája mellett hosszú klaviatúrával egy elektromos ketyere is állott, amit viszonylag kevés alkalommal használt. Volt úgy, hogy a témát azon játszotta, de az improvizációk az akusztikus hangszeren hangzottak el. A bőgős remekül kísért és néhány szép szólója is volt. A fehér holland dobos hihetetlenül elsajátította a latin zenéhez illeszkedő dobtechnikát, élvezet volt látni és hallani, ráadásul éppen úgy ültem, hogy az orrom előtt játszott. Kedden este már a müncheni Unterfahrt jazz klub vendégei lesznek. Remélem, ők nem tőlem tudják meg, hogy egy lemezbemutató koncert résztvevői lesznek.
