JazzMa

Friss Hírek

PARÁDÉS VISSZATÉRÉS2018. szeptember 17.
KÁOSZT IGÉRT, BÉKÉT HOZOTT2018. szeptember 14.
GITÁRFENOMÉN A BJC-BEN2018. szeptember 13.
Jazz az árkádok alatt2018. szeptember 10.
Neumann Balázs: Faith2018. szeptember 10.
Bende Zsolt: Cycle of Change2018. szeptember 05.
SZÜLETÉSNAPI JAZZÜNNEP 2018. szeptember 04.
BALÁZS JÓZSI 402018. augusztus 28.
A CSÜTÖRTÖKI HÁZIGAZDA2018. augusztus 25.
BUDAPEST 19562018. június 22.

Hírek

Folyamok és folyamatok – A Gyémánt Bálint Trio az iF Caféban

Minden folyamatban van. Az életünk, a világunk, tényleg minden. E két apróság folyamatos jobbá tételének mézédes ígéretével kampányolnak az örök szektavezérek, politikusok, az idióta ezoterikusok és a marketingesek, no meg még a Tribuszerné & Co. is. Kisubickolt, filléres celofánba tekert lózungokra mindig lesz kereslet, mint a hamis bélszínre a váratlanul felbukkanó kedves rokonok látogatása előtt.

Ugyanakkor adódnak pillanatok, amikor magunk is érezzük, részesei lehetünk, vagy még jobb: részesei vagyunk valamely folyamatnak. A szerencsésebbek gyakrabban, mélyebben megélik ezt a folyamatot akár a mindennapok apró szépségeiben, az élet örömeiben, de ne higgyük, hogy a folyamatok tekintetében a pesszimisták mostohagyerekek lennének. A született balekok a dolgok árnyékosabb oldalán fanyalognak és szenvednek intenzíven egy életen át.

Én most azért rugózom ezerrel a folyamatok fogalmán, mert egy hónappal a február elejei BJC-béli nagyszerű koncert után újból vettem a bátorságot és ismét elmentem meghallgatni a Gyémánt Bálint Trio koncertjét az iF Caféban, az egyik kedvenc helyemen.

Kíváncsi voltam, ugyanúgy megérint-e a zenei folyamat, amelynek részese voltam a múltkor, milyen érzéseket kelt a zene bennem, illetve az iF Café eseményhorizontja által beszippantott aznap esti közönségben az a muzsika, amely engem teljesen elvarázsolt a múltkor. Ezúttal egy kisebb, intimebb, visszajelzésekre sokkal inkább alkalmasabb térben zajlott a szülés, nem csak az újszülött színkópé hangjait lehetett közelebbről hallani, hanem a minden mást is.

Ha belegondolunk, vendéglőben zenélni nem is olyan nehéz, egyszerű a recept. Ha csönd van, akkor jó, ha meg mindenki csörömpöl az evőeszközökkel és a mobiljukon keresztül csetel az asztalszomszédjával, na, ott valami nem teljesen kerek, kulturált visszacsatolás a művész számára, talán érdemes lenne váltani valamerre. Amikor Troppauer Hümér a saját verseit olvasta fel, a rabok is mind csöndben álltak, tökéletes feedback. Emlékszem, egyszer a Marczibányi téren az Interbrassnak is – joggal - bekiabált egy néző, hogy unalmas. Össze is szedték magukat azonnal, és Tomsits Rudi sziporkázva elfújta a „Move”-ot. Helyreállt a világ, minden megbocsátva.

Huszon éve előadást tartottam négy embernek egy irodában. Én ültem az asztal egyik oldalán, nyakkendőben, a többiek velem szemben feszengtek. Egyszer csak azon kapom magam, hogy az egyik illető feje ledől, és horkol. Még Miles legendás Harmon szordínóját sem tette fel, hogy kicsit egyénibb legyen a hangzás. Jó lecke volt, igyekeztem tanulni belőle.

Ezen a téli díszlettel tupírozott márciusi estén megint megtörtént a csoda, a teltházas kávéházban komoly, fajsúlyos zene, igazi folyamat tanúi lehettünk. Bálinték ismét a „True Listener” című lemezük anyagát játszották, a műsor nagyjából megegyezett a múltkorival, de a sound érthetően más volt. A kisebb tér miatt talán még jobban elért, megérintett a muzsika. A közönség az egész este során együtt lélegzett a folyamattal, a második szám után már olyan ünneplés volt, mintha a koncert végi ráadást szeretnék kikényszeríteni a háromfős nagyzenekarból.

A zenét hallgatva eszembe jutott pár név: Weather Report, Oregon, Pat Metheny, meg még mások is. Amikor elkezdődött valamelyik dal, Bálint, Tibi és Laci elindultak valahonnan és úgy gondolom, el is értek valahová, miközben a mi időszámításunk szerint felgyorsult az idő. Nagyívű, mély tüzű hangáradat volt, tényleg tele romantikával, végig óriási stenkkel szólt a trió. Volt szám, amit jazzes kifejezéssel élve „megráztak”, máskor meg olyan tájon járt a zenekar, ahol rázás helyett a szent cél érdekében inkább szeretgetni, simogatni, cirógatni, dédelgetni kell a szinyórát, akarom mondani, a dallamot. Gyönyörű volt végig.

Óriási dinamikai tartományban játszottak az egész est során. A lemezről is visszajön a dinamika, de közel sem ennyire, élőben sokkal nagyobbat szólt minden. Tibi annyira szilárdan kézben tartotta az alapokat végig, hogy arra bármit fölépíthettek volna. Volt benne bőven tér a többieknek, minden egyes elhangzott dalnak megvolt a maga gyönyörű íve. Laci végig ezer sziget színű díszekkel muzsikált a dobokon. Időnként, amikor közvetlenül mellé kuporodtam a fényképek miatt, akkor is tökéletesen hallottam a gitárt és a bőgőt, nem volt ott szétütve semmi mégis óriásit szólt. Mindhárom muzsikus sikerrel játszott nagyzenekarosdit, de komolyan.

Bálint játéka természetes volt, jött, ment kanyargott, mint egy folyam. Időnként viharosan hullámzott, körbeárasztotta a szigeteket, de közben kellően le is spriccelte a parton heverésző párokat, hadd sikongjanak kicsit, hadd csóválják a fejüket, hogy ilyesmit is lehet, ráadásul még jól is esett nekik ebben a kánikulában.

Hát igen, a ma esti koncert igazi folyamat volt a javából, Bálintékban komoly potenciál van. Doktor Gruntorád, a Sörgyári capriccio egyik kultikus figurája talán erre is gondolt, amikor azt mondta: egyelőre nem látni a folyamat végét.

A produkció önmagában, minden züfec nélkül is elment volna bárhol, ahol jó zenére vágyik a jazzrajongó közönség, ez nem is kérdés. De emellett Bálint valami egész egyéni hangulatú, történetmesélős stílusban anekdotázgatott, mint a kalandos életű Hanzi bácsi a karácsonyi asztalnál, vacsora közben, mindenki szívesen hallgatta a vicces sztorikat. Nagyon jól illett a konferálás a számokhoz, szerintem így kell eladni egy portékát.

Megtudhattuk néhány dal címének eredetét, a „White Lies” és a „The Last 100 Meters” keletkezésének igaz történetét. Az est során elhangzott a „Flight to Berlin” is. Bevallom, belefeszültem, de nem tudtam összehozni a zenét és a címet. Mi ez? Valami gond volt repülőgéppel, netán vihar volt? Vagy ami ennél is rosszabb: szőrös volt a stewardess? A szám egy részénél már azt hittem, vicinálissal kattogunk valahol Kralupy nad Vltavou és a német határ között, amikor éppen javítják a síneket, de aztán a koncert után Bálint elmesélte, hogy a dalt nem a repülőútról írta, hanem a várakozással kapcsolatos érzéseiről, amint életében először „csak” azért utazott Berlinbe, hogy aláírjon egy komoly lemezszerződést. Így helyére került a mozaik ezen darabja is, nem maradt több lezáratlan fejezet erre e fantasztikus estére.

A közönségre visszatérve, megismétlődött a humorbomba, mint anno ugyanitt Kris Tokarski-ék koncertjén, az egyik vendég véletlenül lefejelte a díszként belógatott evőeszközöket, pont az egyik andanténál. Úgyhogy az úri közönség jutalmul még egy kéretlen krescsendó felcsendülését is a nyakába kapta a pénzéért.

A koncert után egyszerűen nem tudtam hazaindulni, még beszélgettünk Bálintékkal egy kicsit, meg Hofival hosszabban. A nagy lelki sokk után feloldozásként jó volt elkalandozni Hrabaltól Stanislaw Ulam-on és a sötét anyagon át a szintén sötét, simlis ezoterikus festményekig. Élveztem a beszélgetést. Ív volt ez is, ha nem is akkora, mint amit a Gyémánt Bálint Trio húzott nekünk ma este.

A Nagyzenekar:

Gyémánt Bálint – gitár & kütyük

Fonay Tibor – elektromos bőgő

Csízi László - dob


18-03-02-0028m.JPG


18-03-02-0036m.JPG


18-03-02-0038m.JPG


18-03-02-0040m.JPG


18-03-02-0041m.JPG


18-03-02-0042m.JPG


stenk-volt-vegig.JPG

Stenk volt végig


Vissza a hírekhez