Újra hazai pályán játszott a Németh Ferenc Trio
A Németh Ferenc Trio Olaszországban indult európai mini turnéja során szombaton a Budapest Jazz Clubban lépett fel. New York-ban élő dobosunk csaknem négy éve járt utoljára a Hollán Ernő utcában, akkor László Attila hívta meg egy rövid koncerttel egybekötött kurzusra, ahol a Yellowjackets két alapítója, Russell Ferrante és Jimmy Haslip a magyar duóval játszott. Németh Feri most saját, új triójával tért vissza, amelyben az amerikai Greg Tardy szaxofonozik és Oláh Tzumo Árpád billentyűs hangszereken játszik. Az új triót ebben a felállásban tavaly novemberben a K11-ben láthatták először a jazz szerelmesei, erről készült beszámolóm egyik képét használta a BJC is online programajánlójában.
Zalacsányban nincs kórház, ezért a közeli Keszthelyen született 1976-ban Németh Feri, akinek útja a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola után Budapesten folytatódott. Az LFZE diploma megszerzése után újra útra kelt, zenei tanulmányait hamarosan a világ legnevesebb jazzoktatási intézményeiben folytatta. Mielőtt még a hazai jazzéletben szélesebb körben népszerűséget szerzett volna, ösztöndíjasként a híres bostoni Berklee College of Music, majd a Los Angeles-i Thelonious Monk Institute of Jazz hallgatója lett. Tanulmányait befejezve, 2003-ban költözött New York-ba, ahol európai születésű dobosként (!!!) tehetségének, személyiségének köszönhetően azon kevés magyar jazz-zenészek közé tartozik, akiket New York jazz elitje is befogadott, és az egyik legkeresettebb ütőhangszeresnek számít. A legnagyobbakkal játszik, és a legnagyobbak jönnek muzsikálni fellépéseire, lemezeire. A magyar jazzrajongók szeme elől azonban valóban hamar eltűnt, így a HVG régebbi cikkében olvasható ténymegállapítás, miszerint „Németh Ferenc egyike azon kevés kortárs magyarnak, akinek a nevét országhatáron kívül többen ismerik, mint belül.”, sajnos a mai napig áll. Ennek köszönhetően most nem volt az a dugig teltház a BJC-ben, amelyet ez a zenekar megérdemelt volna. Panaszra azért nem volt ok, így is majdnem megtelt a nézőtér, igazán nagyszerű közönség jött össze, de lehettünk volna többen is. Mindenesetre a szakmai érdeklődés dicséretes volt, a szaxofonos Bacsó Kristóf, a gitáros Kiss Attila mellett a dobos szekció, Bágyi Balázs, Varga Bendegúz, és Kőszegi Imre is ott ült a nézőtéren, ahová a második részben oldalra a konzisok közül is sokan beülhettek.
A koncerten javarészt a tavaly novemberben, a K11-ben megismert új szerzemények hangzottak el. Az újak közé egy régebbi, Feri „Triumph” című, a New York Times által is az egekig magasztalt, Joshua Redman, Kenny Werner és Lionel Loueke közreműködésével készült, 2013-ban kiadott lemezének címadója is bekerült. Hm, de jó lenne a magyar vezető sajtóorgánumokban is párszor jazzkritikát olvasni, jegyzem meg halkan. A trióra áthangszerelt „Triumph” után a BJC közönsége is megismerkedhetett az új darabokkal. Az első rész legnagyobb sikerét hozó „Peacock”, azaz a „Páva” Feri kompozíciójában is felszállott, gyönyörűen simult a magyar népdal a jazz világába. Különösen megható volt, hogy a refrént egy ízig-vérig New York-i, afro-amerikai szaxofonos bontakoztatta ki mély átéléssel. Greg Tardy persze nem csak a magyar dallamok felidézésével lopta be magát a közönség szívébe. A hazánkban sajnos szintén kevéssé ismert szaxofonos szólói végig hangos ovációval kísért tapsvihart váltottak ki. Tardy egyébként jól jegyzett szaxofonos a jazzvilágban, először 2000-ben, Dave Douglas, a Down Beat kritikusai által az év jazzalbumának választott „Soul on Soul” lemezén hívta fel magára a figyelmet, és a következő évben Andrew Hill „Dusk”, majd 2006-ban a „Time Lines”, ugyancsak a „critics poll” lista első helyén végzett albumai után már a legnagyobbak között emlegették. Az 1966-ban New Orleans-ban, zenész családban született Tardy fiatalon klarinétozni tanult és csak 21 évesen tért át a tenorra. A Wisconsini Zeneakadémián és a New Orleans-i Egyetemen végzett tanulmányok után egy ideig St. Louis-ba költözve főként blues bandákban játszott, közben a fizikai munkát sem megvetve dolgozott acélöntödében, kandallókat gyártó üzemben, ételszállító állásokban, cipő eladóként és földieper farmon is kertészként. Szülővárosába visszatérve továbbfejlesztette jazz-tanulmányait, olyan kiemelkedő muzsikusokkal kezdett együtt játszani, mint Nicholas Payton, Brian Blade, Mark Turner, Delfeayo és Jason Marsalis, valamint Allen Toussaint. 1992-ben csatlakozott Elvin Jones „Jazz Machine” nevű együtteséhez, ekkor érezte, hogy végre eljött az ideje, hogy a Big Apple-be költözzön. Számos saját néven jegyzett lemeze jelent meg, közülük a „Serendipity” címűt az Impulse! adta ki, emellett gyakran szerepelt Tom Harrell, Wynton Marsalis, Steve Coleman, Betty Carter, James Moody, Bill Frisell, Rashied Ali, John Patitucci, Joe Lovano, Mark Turner, Chris Potter, Dewey Redman, Ravi Coltrane formációiban.
Először 2003. szeptember 27-én járt Magyarországon, az Andrew Hill Sextet tagjaként koncertezett a Debreceni Jazz Napokon!
Viszont Budapesten először Németh Feri 2013. december 18-i Müpa koncertjén lépett fel, a Lionel Loueke, Kenny Werner, és Chris Potter alkotta formációban.
De vissza a mostani koncerthez, mert volt esemény, csoda bőven! Ha már az első részből kiemeltem a legnagyobb sikert hozó darabot, a második részt nyitó „Marrakech” című számmal is ezt teszem, mert ebbe újra belopakodtak a magyar dallamok. Ferit, elmondása szerint, a marokkói szállodaszobájába éjjel felszűrődő arab utcazene ihlette komponálásra, de úgy látszik, hazagondolt közben, mert a kottába beírta a "Kis kece lányom" hangjegyeit is. Tardy szaxofonszólójában hihetetlenül ráérzett a magyar népdal rezdüléseire. Hallgatva az ismerős dallamokból induló improvizációit, felidéződtek régebben olvasott gondolatai. "A zene a lélek kifejezése, és én mindig a hangszeremen keresztül próbálok beszélni". Zenében fogalmazott szavait a koncert végéig megértettük. Megértettük Tzumo üzeneteit is, aki többnyire jobb kezével az egyik, bal kezével a másik elektronikus hangszeren, vagy a zongorán adott inspiráló ötleteket társainak, de amikor mindkét kezével zongorázni kezdett, az maga volt a döbbenet. Németh Feri a bevezetőjében a világ legjobb zongoristái közé sorolta Tzumo-t, mire ő szerény mosollyal a zongora mögé lebújva hárította a dicséretet, de akik akár csak ezen a koncerten hallották őt játszani, állíthatják, Feri nem túlzott. A két magyar népdalt felelevenítő kompozíción kívül természetesen a többi is zajos sikert hozott. Az „Afro Blue” újragondolásából született „Blue Frica”, a foci EB magyar meccsei közben íródott „Soccer Game”, valamint a New York hangulatát hozó „The Ride” üzenete is értő fülekre talált. Németh Feri egészen fantasztikus dobszólói közepette a vocodert is sűrűn használta. Büszkén beszélt születése óta beleívódott, New York-ban is megőrzött magyar zenei gyökereiről, melyekből új kompozíciói írásakor is a mai napig merít, és ahogy a K11-ben tette, a tapsokat megköszönve itt is végig beavatott a számok keletkezésének történetébe. Így figyeltem fel, hogy a „The World Rejoices” koncepciója kissé áthangolódott. Novemberben még a jelen világ határtalan csodálatát, napjaink tökéletességét emelte ki Feri, most a zene különböző kultúrákat és rasszokat egyesítő csodálatos erejét említette fő motívumként. A zene és ő nem változott, de a világ igen, talán ez a magyarázat. A zene egyesítő ereje diadalmaskodott szombaton is, ez az egyéni hangú kortárs fúziós muzsika meghódította a közönséget. A nagy sikert arató koncertnek azonban volt még egy felemelő pillanata, amelyről nem írtam. A szünet előtt, az első rész végén Feri őszinte hálával beszélt dobtanáráról, felelevenítve a közös video elemzéseket, a zenéről folytatott éjszakába nyúló beszélgetéseket, és beleoltott dobszeretetet. Kőszegi Imrét az egész közönség nagy tapssal köszöntötte, én pedig örömmel örökítettem meg őket a szünetben, a Jazzma olvasói számára. A ráadás és az utolsó meghajlást követő tapsok halkulta után, Bágyi Balázs is eljött a „back stage” elé gratulálni, így az utolsó képen egy nagyon ütős hármas látható. Búcsúzóul további sok sikert kívántunk a trió összes tagjának a turné utolsó, németországi állomásához.
