A késői hazaérkezés után azt gondoltam, hogy a hétvégére való tekintettel végre kialhatom magam, de álmatlanságban szenvedő Szabó „Fotós” Laci barátom hajnali fél nyolc tájban rámcsörgött, hogy a fotói mellé kéne valami szöveget is írni, merthogy a produkció és az abban szereplők ezt megérdemlik. Maximális egyetértésem jeléül tehát gyorsan írok néhány sort, bár nem terveztem. Nem terveztem, mert nem szoktam elvenni a fővárosi kollégák „kenyerét”, de ha már közülük senki nem jelent meg, tényleg nem szabad szó nélkül hagynunk a nagyszerű zenei élményt.
Beindult a nyár, indul a fesztiválidény, dübörög a foci-vb, de a Budapest Jazz Club hősiesen kitart. Nem lesz nyári szünet, a klubok számára nem sok jót ígérő időszakban, a BJC nem hagyja cserben a fővárosban ragadt vagy épp idelátogató jazzrajongókat. Fedett helyen vagyunk, de mégsem otthon, mondhatnánk, de a „mindhalálig jazz” talán szélesebb körben elfogadható jelszónak. Csütörtökön ennek szellemében a Németh János Quintet lépett a klub színpadára, a névadó mellett Bacsó Kristóf tenor- és szopránszaxofonon, Gáspár Károly zongorán, Horváth Balázs bőgőn és Csízi László dobokon játszott.
Örök a vita, hol is tartunk mostanában? Szőrös, faragatlan neandervölgyiek vagyunk, vagy intelligens, ámde avokádószemű idegenek? A kevés szerencsés, aki leszállt a BJC előtt és beült a Flight Modus koncertjére, megkapta a határozott választ a nagy kérdésre.
A Wolfisheim Jazz Fesztivál első napját sikerült elcsípnem. Az esti program Joey Alexanderrel kezdődött, aki egy egyórás szólóprogramot adott elő, jórészt az új lemeze ("Eclipse") anyagából. Az internet tele van elragadtatott kritikákkal a "Jazz Mozartjáról", és nyilván fantasztikus, hogy valaki 14 évesen ilyen ügyesen játszik... De: ha a cukiság-faktortól és a csodagyerek-témától, és a "hú, Baliból idáig eljutni, pláne ilyen fiatalon" dologtól eltekintünk, akkor maga a zenei produkció nekem nem okozott valami nagy örömet; a számok David Benoit-utánérzések, Professor Longhair stílusú darabok és in-your-face Chick Corea imitációk (pl. az új szám, a "Fourteen") között váltakoztak. Az utolsó szám („Round Midnight”) pedig füstös, szomorkás darab helyett afféle zongorázás-technikai bemutatóba ment át; valami igazi jazz feelinget nagyon hiányoltam belőle.
Thelonius Monk szerzeményeiből szerkesztett műsort hallhattak a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál látogatói június 27-én, a Weöres Színház klubjában.
Valaki megállapítja, hogy szinte minden hely tele van, és reklám kéne, hogy pl. ezt a kitűnő énekesnőt a remek zenekarral többen hallhassák. (Pl. jómagam állandóan telefonálgatok, hogy jöjjön valaki, Csomós Feri dobos is azt mondja, hogy a zenekar baja az, hogy próbál, nem az, hogy reklámoz, és nem próbál.)
Új helyszínen folytatódott a Lamantin Jazzfesztivál június 26-án, kedden este: az AGORA Művelődési- és Sportház átrendezett küzdőterén lehettünk részesei annak a fergeteges bulinak, amelyet az est három fellépő zenekara tartott.
A JazzKarc egy hetente jelentkező magazin, mely a Karc FM 105,9 rádión hallható péntekenként, este nyolc órától, majd éjféltől kerül ismétlésre. A 2016 májusában indult műsorfolyam szerkesztő-műsorvezetője jómagam vagyok - tehát Gáspár Károly -, és Maloschik főszerkesztő úrnak köszönhetően januártól itt, a jazzma.hu-n is lehetőségem van ajánlani kedves Olvasóinknak az aktuális adást!
Június 25-én ismét a Weöres Színház klubjában gyűltek össze a lamantinok és Szombathely jazzkedvelő közönsége, hogy meghallgassák a tábor fiatal muzsikusait és az est főszereplőjét, a Dresch Quartetet.
Franco Ambrosetti (szárnykürt), Dado Moroni (zongora), Stefano Bagnoli (dobok) és egy bőgős (szerintem nem a programban meghirdetett Riccardo Fioravanti volt, de a nevét nem értettem) volt a zenekar felállása. A fesztivál nagyszínpadán ("New Orleans Experience") lépett fel az együttes, két ragyogó szettet játszottak, többnyire standard-ekat és filmzenék feldolgozásait. Dado Moroni zongorajátékát külön ki kell emelnem. A szünetben Ambrosetti mester (akinek immár 50 éves a zenei pályafutása!!) ünnepélyes keretek között megkapta a svájci jazz idei nagydíját ("Swiss Jazz Awards").
Hiába, a franciák tudnak élni. Megadják a módját mindennek, ami jó és finom. Francia rokonaim mesélték régebben, hogy náluk évente egyszer, valamelyik nyáresti szombaton a múzeumok laza közönségcsalogató programként nyitva tartanak legalább éjfélig, és a szokásos kitömött kakaduk, meg Madame Curie ketyegője és egyéb efféle múzeumi látnivalók mellett színes, érdekes tárlatvezetéseket tartanak. Koncertekkel, performanszokkal csábítják és gazdagítják az oda látogatókat.
120 országhatáron innen és túlról érkezett jazzkedvelő diák részvételével a zeneiskola nagytermében zajlott vasárnap az ünnepélyes tábornyitó, ahol vastaps köszöntötte a tábort és a Lamantin Jazz Fesztivált szervező Improvizatív Zeneműhely elnökét, Tímár Pétert, valamint a 13 tagú tanári kart. „A legjobbat akartátok – a legjobbat kaptátok!”- hangzott el a tábor szállóigéjévé vált vicces kijelentés. Azonban mint minden tréfás megjegyzésnek, ennek is sok valóság alapja van. A hosszú évek óta állandó összetételű országos, sőt nemzetközi hírű tanári kar jelenti a legfőbb biztosítékot az oktatás magas színvonalára.
„Már csak 358-at kell aludni!” – üzente Márkus Tibor, a Lamantin tábor művészeti vezetője a diákoknak tavaly júniusban, a hazatérésünk napján. Valóban, egyfajta időszámítás ez is – fesztiváltól fesztiválig. És megint elkezdődött!
William Evans (zongora), Daryl Hall (basszus) és Gerald Cleaver (dobok) volt a trió felállása. A kis berni klubban ezen a héten szerdától szombatig játszott a trió, és az utolsó estére ki mást hívtak volna sztárvendégnek, mint a "mi" Lakatos Tóninkat!!
