JazzMa

Friss Hírek

PARÁDÉS VISSZATÉRÉS2018. szeptember 17.
KÁOSZT IGÉRT, BÉKÉT HOZOTT2018. szeptember 14.
GITÁRFENOMÉN A BJC-BEN2018. szeptember 13.
Jazz az árkádok alatt2018. szeptember 10.
Neumann Balázs: Faith2018. szeptember 10.
Bende Zsolt: Cycle of Change2018. szeptember 05.
SZÜLETÉSNAPI JAZZÜNNEP 2018. szeptember 04.
BALÁZS JÓZSI 402018. augusztus 28.
A CSÜTÖRTÖKI HÁZIGAZDA2018. augusztus 25.
BUDAPEST 19562018. június 22.

Hírek

MELODIKUS JAZZ A BJC-BEN

Ha igazán jól akarom érezni magam úgy, hogy minőségi jazz szóljon, de ne a lila ködös „önmegvalósítás” kényszerénél kelljen asszisztálnom, akkor a lehető legtöbb alkalommal ott vagyok a sokoldalú Elek Pista valamelyik „projektjén”, pláne, ha az még Pocsai Kriszta közreműködésével történik is…

Tegnap este is a hirtelen ránk szakadt nyári hőség dacára összeszedtem magam és megcéloztam kedvenc klubomat. Persze már tudtam erről a koncertről, hiszen a kéthavi programfüzetben jóelőre bevéstem a május végi időpontot. (Arra még nem jöttem rá, hogy június 1-től augusztus 31-ig miért kell félórával később kezdeni, de engem nyugdíjasként ez csak annyiban zavar, hogy még nehezebb elérni az utolsó buszt, felkelni ráérek…)

Utoljára egyébként március 25-én láttam ezt a felállást, azzal a különbséggel, hogy akkor a zongorista Weisz Jánost nem a billentyűk valamely másik varázslója, hanem a gitáros Gyárfás „Gyafi” István helyettesítette. Most viszont az „eredeti” Elek Quartet szerepelt, azaz Elek, Weisz, Oláh Péter és Cseh Balázs. A vendégművész pedig (aki szerencsére szinte „beltag”) a hazai jazzvokál legjobb előadója, Pocsai Kriszta volt.  A repertoár is többé-kevésbé ismertnek minősült számomra (csak az instrumentális számokban voltak újabb feldolgozások), de attól jazz a jazz, hogy mindig másképpen hangzanak fel még a jólismert számok is, vagy a tempóban vagy a szólók felépítésében vagy más módon, de mindig frissen, élvezetesen csendülnek fel ezek az örökzöldek, mindig hozva valami meglepetést. (Az meg különlegesen értékelendő, hogy nem az unos-untalan játszott standardek kerülnek sorra, de amennyiben mégis akad egy a leggyakrabban játszottak közül /mint pl. a „What Is This Thing Called Love”/, akkor az egészen különleges interpretációt kap.)

Pista most is remekül konferált, az egész produkciót a jókedv hatotta át. Két hangszeres számmal indítottak: egy kicsit későbbi és egy igazán korai standarddel (amiket a jazz nagy hangszeresei írtak): Kenny Barron „Voyage” és Sonny Rollins örökbecsű „Doxy” c. kompozíciójával. Majd nem is kellett a színpadra hívni Pocsai Krisztát, mert már a „Doxy” utolsó taktusainál nagy taps kíséretében bejött. Cole Porter „It’s Alright with Me” c. dalával biztosított minket arról, hogy nála minden rendben. Gigi Gryce altszaxofonos „Social Call”-ját Kriszta saját szerzeménye, a Really Tricky követte. Ezt minden alkalommal megcsodálom, mégpedig azért, mert nyugodtan lehetne valamelyik nagy amerikai hangszeres művész kompozíciója is, amelyre aztán annakidején Jon Hendricks, Eddie Jefferson vagy Annie Ross írt szöveget. Ugyanis dallamvezetése, a nyelvtörőnek is beillő angol szövege emlékeztet Horace Silver, Benny Golson, vagy Hank Mobley olyan blikkfangos hangszeres számaira, amelyek jóval később kaptak szöveget. Itt már a szopránszaxofon kapott szerepet, a többnyire használt tenor mellett. (Pista a nádfúvósok mestere: még klarinéton és baritonszaxofonon is szokott játszani, most azonban csak két hangszert hozott.)

A „Mood Indigo” szenzációs feldolgozása úgy „működik”, hogy Kriszta énekét csak Molnár Péter bőgője kíséri. Ráadásul azt a bevezető részt, amelynek elég bonyolult a dallamvezetése, és így a szöveg eléneklése sem könnyű, általában nem adják elő, de még a hangszeres változatban sem. Kriszta szenzációs tolmácsolásában kirobbanó sikert is aratott. Az első szettet Charles Mingus egy korai szerzeménye, a „The Dry Cleaner from Des Moines” zárta. Eredetileg persze ez is hangszeres szám volt és Joni Mitchell-től kapott szöveget, aki repertoárjára vette.

Itt említeném meg a hangszeresek kiváló teljesítményét, amely az egész koncertet jellemezte. Pista elemében volt, felvonultatta a hangszer minden szépségét: a Ben Websterre emlékeztető levegős fúvásmódtól, a Stan Getz-féle érzelmes, lírai játékon át, a bebop nagyjait (Sonny Rollins, Hank Mobley, Sonny Stitt) megidéző pillanatokig. Társai is mind brillíroztak, talán az új Yamaha zongora is hozzájárult, hogy Weisz János a korábbiakban megszokottaktól hosszabb szólókat játszott, mindannyiunk örömére. Molnár Péter bársonyos bőgő-soundja, szebbnél szebb szólói is nagy sikert arattak. Cseh Balázs korrekt kísérő volt, mint mindig, inkább csak a „négyezésben” mutatta be tudását, hiszen ez a fajta zene nem igényelt hosszú dobszólókat.

A szünet után három instrumentális szám következett, pedig Kriszta már az első után belesett a színpadra vezető oldalajtón. Az első mindjárt egy olyan standard volt, amit én még nem hallottam Elek Pista együttesétől. Ez Frank Loesser híres dala az „(I’d Like to Get You on a) Slow Boat to China” volt, amit Ella Fitzgeraldtól Paul McCartney-ig sokan felvettek repertoárjukra. Ezt egy korai Jimmy Smith szerzemény, a „Ready ’n’ Able” követte, majd Ellington „In a Mellotone”-ja után végre Kriszta is visszatért a pódiumra és Jerome Kern „In Love in Vain” c. standardjével folytatta emlékezetes szereplését. Ezt követte a keleti hatást felmutató „What Is this Thing Called Love” (amelyről már korábban is említést tettem). Ebben a szopránszaxofon kíséret is fokozta az orientális hangulatot. Aztán megint csak Cole Porter egy „kötelező olvasmánya”, a „You’d Be So Kind to Come Home to” következett. Mint Kriszta elmondta, ez tananyag volt a főiskolán, de ő nagyon kedveli. Mi is…

Végül a régen elhunyt nagy tenoros, Wardell Gray „Twisted” c. számával zárult az est, amelyhez a sokat emlegetett Annie Ross írta a szöveget. (Már az 50-as évek végén lemezre vették Annie Ross-szal.) Kriszta éneke és Pista tenorja unisono-ban hihetetlen hatásos befejezést adott az emlékezetes estnek. „Vastapsoltunk” ugyan lelkesen, de a jócskán előrehaladott idő, a „sima hétköznap” (amit nem szombat vagy vasárnap követ), és a rendkívüli meleg miatt be kellett érnünk az eddig kapott zenével és még egy meghajlással.

Köszönet (mint ahogyan ezt Pista sem mulasztotta el) Schusszer Balázsnak a minőségi hangosításért és persze Somogyi Árpádnak a szép fotókért! A klubnak az új Yamaha zongoráért és a légkondiért! A tanulság pedig változatlanul az, hogy „az élő zenét semmi sem helyettesíti – még kánikulában sem”!

elek-istvan-quartet1.jpg

elek-istvan-quartet2.jpg

elek-istvan-quartet3.jpg

elek-istvan-quartet4.jpg

elek-istvan-quartet5.jpg

elek-istvan-quartet6.jpg

elek-istvan-quartet7.jpg

elek-istvan-quartet8.jpg

elek-istvan-quartet9.jpg

elek-istvan-quartet10.jpg

elek-istvan-quartet11.jpg

elek-istvan-quartet12.jpg

elek-istvan-quartet13.jpg

elek-istvan-quartet14.jpg

Vissza a hírekhez