LFZE DIPLOMAKONCERTEK – 2. nap

Hétfőn folytatódtak a Budapest Jazz Clubban a Jazz Tanszék vasárnap kezdődött diplomakoncertjei. A 2. nap is este hét órától három formáció lépett színpadra. Az egymás után, rövid átállási szünetekkel elválasztott koncerteken ezúttal öten diplomáztak. Nem volt kötelező darab, mindenki szabadon válogathatott a hozzá közelálló standard számokból, de akár a saját kompozícióit is játszhatta. A lényeg, hogy a körülbelül háromnegyedórás időkeretben a hangszeres tudásáról, zenei felkészültségéről kerek képet adjon.

Az első formációban hármat is láthattunk a Jazz Tanszak diplomázó hallgatói közül, a tenorszaxofonos Drippey Máté, a gitáros Tóth Bence és a dobos Pávai Apor mellé Hegyi Zoltán állt be bőgőzni. Előadásukban a nemrégiben ezen a színpadon játszott amerikai trombitás, Roy Hargrove 2008-as „Earfood” című albumáról a „Stinger” hangzott el elsőként. Három az egyben következett, Miles Davis, Cannonball Adderley „Portrait of Cannonball”, 1958-ban megjelent lemezére írt szerzeménye, a „Nardis” szellemesen összefűzve két saját számmal, Drippey Máté „Fürge nyúl” és Tóth Bence „Groovin’ Blues” címet kapott kompozícióival. Ezután az „Infant Eyes”, Wayne Shorter 1964-ben írt, a „Speak No Evil” lemezen megjelent balladáját játszották, végül a szintén itt fellépett Joshua Redman 1993-as debütáló albumáról az „Echoes” zárta műsorukat. A fiúkat Elek István készítette fel, de a végig közvetlenül, jó humorral konferáló Drippey Máté a többiek nevében is köszönetet mondott Borbély Mihálynak, valamint a többi hangszer tanárainak, Horányi Sándornak és Babos Gyulának, aki sajnos már nem élhette meg ezt a pillanatot, továbbá Benkó Ákosnak és Jeszenszky Györgynek. A jól szerkesztett koncerten mindhárom diplomázó lehetőséget kapott tudása bemutatására, és éltek is a lehetőséggel. Repertoárjukat igen széles körből, finom ízléssel válogatták össze a nagy mesterek komponálta standard számokból, de a meggyőző előadásmód és a virtuóz szólók mellett, legfőbb erényüknek ebbe az illusztris környezetbe is beleillő, saját „fősodrú” szerzeményeiket tartom.

Egy igen sokoldalú muzsikus, Magda Zsolt diplomakoncertje következett. Ő a jazz-szaxofon tanszak hallgatójaként végzett, de autodidakta módon közben dobolni is tanult, a sub pop zenét kedvelők a Kiddo együttes dobosaként ismerhetik. Bár szaxofonosként letette a névjegyét, olyan zenekarokban láthattuk, mint a Kollmann Gábor vezette Jazzmánia Big Band vagy tanárai Borbély Mihály és Elek István tanítványaikkal létrehozott zenekarában, a dobolásról sem akar lemondani.

„Mindkét hangszert más miatt szeretem, más miatt szerez örömet. Sok előny is származik ebből, hiszen dobosként nagyjából sejtem, milyen kíséretet szeretne hallani a szólóhangszeres, mivel én is állok a másik oldalon. Ugyan így működik a szaxofonnál is. Tudom, milyen dobolást szeretnék hallani miközben játszom, de most már ennél jobban nem megyek bele. Talán úgy tudnám érzékeltetni a helyzet nehézségét, mintha valakinek azt a kérdést tennék fel, hogy most melyik gyerekedet szereted jobban?” – fejtegette egy interjúban. Hétfőn természetesen a jazz kedvelői által jobban ismert hangszerén, szaxofonon játszott. Diplomakoncertjén Takács Dániel gitározott, Tóth Mátyás bőgőzött, és Holb Alexandra dobolt. Nyitószámuk az est folyamán már játszott „Nardis” volt, de ezúttal a kompozíció más szépségei kerültek előtérbe, és Miles Davis dallamait különben sem lehet megunni. A filmzeneszerzőként négyszeres Oscar-díjas Jimmy Van Heusen 1953-ban írt híres száma, a „Here's That Rainy Day" mindenkit kellően elandalított, így a ballada után pláne jó volt ébredni Jimmy Smith kemény ritmusaira. A repertoár darabjai tovább közeledtek a mához, Herbie Hancock legendás „Maiden Voyage” albumáról a „Dolphyn Dance” beválogatásával már a hatvanas évek közepén jártunk, és ez idő tájt írta Joe Zawinul is a „74 Miles Away”-t. Szép ívű időutazás, gondos válogatás remek szerzők remek darabjaiból. A feldolgozások míves hangszerelése, a szaxofon-gitár párbeszéd, és a többi impozáns szóló nagyszerű élményt adott. A legnagyobb örömöt viszont az alt után nem is akárhogyan megszólaltatott baritonszaxofon hozta! Én kifejezetten ki vagyok éhezve erre a hangszerre. Hazánkban sajnos a Big Band zenekarokon kívül combo formációkban alig tűnik fel, így nagyon élveztem ebben a kvartettben Zsolt játékát. Köszönet illeti Borbély Mihályt és Elek Istvánt is, akik tanárként inspirálták baritonozni is növendéküket!

A második nap utolsó diplomázójaként Várallyay Petrát csodálhattuk. Kétségtelen, ő volt a legismertebb, legnagyobb közönségvonzó név ezen a koncertsorozaton. Koncertje kezdetére a pár üres szék is gazdára talált, többen már csak a földön ülve figyelhették az elkövetkező eseményeket. Négy éve, még „konzis” félévi vizsgáján láttam először zongorázni, az „I Hear a Rhapsody” volt a „tétel”, Bujdosó Flóra gitáron, Kiss Diána basszusgitáron játszott a vizsgázó zenekarban, és a hölgykoszorúba került Szikora Balázs dobolt. Ebben a beszámolómban neve mögé zárójelben beszúrtam egy megjegyzést, „(vigyázat, nagyon jó!)”. Petra szerencsére kapott azóta ennél alaposabban elemző kritikákat is. Az 1992-ben született lány mind a hat testvére játszik valamilyen hangszeren, ő négyéves kora óta hegedül és zongorázik. Az elsődleges hangszere sokáig a hegedű volt, már tizenévesen kiemelkedő eredményeket ért el a komolyzene területén, 2007-ben és 2009-ben kiemelt arany díjat nyert a Budapesten megrendezett Rados Dezső Hegedűversenyen, és koncertezett a Közép-Európai Ifjúsági Zenekarral is. Úgy tűnt, a klasszikus hegedű lesz az útja, de emellett a szabadabb, improvizatívabb műfajok is felkeltették érdeklődését. Érettségi után a Bartók Konziba felvételizett, 2012-ben kezdte jazz-zongora és jazz-ének tanulmányait. 2015-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-zeneszerzés szakára, ahol Oláh Kálmánnál és Binder Károlynál tanult, de közben klasszikus hegedű tanulmányait is folytatta Környei Zsófia osztályában. Különleges tehetségét rangos díjak egész sorával ismerték el, ezek közül a 2016-ban kapott Magyar Zeneszerzők Egyesülete alapította Orszáczky Miklós-díjat és a 2017-es Junior Artisjus-díjat mindenképp illik megemlíteni.
Berta Zalán basszusgitárossal és Szikora Balázs dobossal együtt 2014-ben megalakította progresszív fúziós jazz trióját, melyben zongorázik, énekel és hegedül, és ő az együttes zeneszerzője is. Triójában ez alkalommal az állandó basszusgitáros, Berta Zoltán mellett Mohai Szabolcs dobolt. Petra hat saját szerzeményével készült diploma koncertjére. Az első kettőben kivételes zongora tudását csillantotta meg. Eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha Petra tőlünk távol keletebbre születik. Dinamikus játéka elsőre engem Hiromira emlékeztetett. Stanley Clarke és Chick Corea nyilván vele is készítene lemezt, ami belépő lenne a világhírnévhez. Aztán folytathatná Petra Hiromihoz hasonlóan saját triójával, lemezeit vennék, mint a cukrot, a meghitt hangulatú klubkoncertek mellett a Carnegie Hallban teltház előtt lépne fel. Merengeni nem sok időm maradt, érdemesebb volt visszazökkeni a valóságba. Petra hegedűre váltott. Paganini az olasz Várallyay Petra, írták róla szellemesen egy kritikában. Akik hallották Petrát hegedülni, egyáltalán nem tarthatják túlzásnak a megjegyzést. A jazzben sokáig francia uralom volt a hangszeren, Grapelli, majd Ponty és Lockwood trónját most egy amerikai, ráadásul hölgy foglalta el. Regina Carter Petrához hasonlóan klasszikus tudással rendelkezik, virtuozitása az ebből óriási munkával szerzett biztos technikán alapul. Petra szólói is szárnyaltak, de a virtuozitás önmagában, zenei mélységek nélkül üres lett volna. Kompozícióiban a zenéé volt a főszerep, az improvizációk a zene mélységét tették hangsúlyosabbá. A végén hatalmas ováció, ütemes vastaps közepette hajolhattak meg, és inthettek búcsút a közönségnek. A fergeteges sikernek természetesen Berta Zoltán és Mohai Szabolcs is részese volt, a zeneszerzőként diplomázó Petra köszönetet mondott tanárainak, Binder Károlynak, Oláh Kálmánnak, hegedűsként Környei Zsófiának, és végül erre a koncertre őt felkészítő Márkus Tibornak. Petra tavaly áprilisban bekerült a La Femme 50 tehetséges magyar fiatal mentorprogramjába is, talán nem is olyan nagy kár, hogy ez a sokoldalúan tehetséges, és emellett csinos fiatal lány hazánkban született. Elvégre Petra legalább olyan könnyen kiejthető név a világ bármely pontján, mint a Hiromi. Lehet, a Várallyay kiejtése gondot okozna, de ki tudja, hogy Hiromi családneve Uehara?

A most diplomázó, az egyetemtől búcsúzó fiatalok pályafutása tanuló éveik kezdetétől nyomon követhető oldalunkon, a szemünk láttára nőttek fel, jutottak el a diplomáig. Bármelyikük nevét írjuk a jazzma.hu keresőjébe, előjönnek a félévi és év végi vizsgáikról készült beszámolók. Főszerkesztőnk, Maloschik Róbert szívügye, hogy a fiatal tehetségek kezdő lépéseiről tudósítsunk, minden vizsgájukról készüljön beszámoló valamilyen formában, és ez többünknek is szívügyévé vált. Ennek köszönhetően törzsolvasóink megismerhették nevüket, és talán velünk együtt mosolyognak, mikor sasszemű megmondó emberek hangos ováció közepette felfedeznek egy úgymond semmiből felbukkanó tehetséget, akiről ezen az oldalon már évek óta felsőfokú jelzőkkel írtunk. Mi tudjuk, nem a „semmiből” bukkantak egyszer csak elő, hozzáértő, lelkes tanárok adták át nekik tudásukat, tapasztalataikat az évek során, amely még az egy-két Istenadta zseninek is hasznára vált, nem beszélve a nagyobb számú átlagos tehetségűnek tűnő muzsikusjelölt képességeinek kibontakoztatásáról. Ennek a tanári karnak érdeme, hogy az utazás szabadságában felnövő zenészgenerációból a legtöbben felvételt nyernek tanulmányaikat folytatva a világ legelitebbnek ítélt műhelyeibe, köztük a bostoni Berklee-be is. Köszönet nekik, és köszönet annak a sok nézőnek, aki sem rokona, sem ismerőse nem volt a most fellépett fiataloknak, mégis eljött, mert szereti ezt a zenét, érdekli, milyen utakon jár az új generáció, és szeret együtt örülni a sikernek a rokonokkal és ismerősökkel, a tanári karral, no meg tán velünk is!