Ufó a színpadon, avagy Djabe + Steve Hackett a Barba Negrában

Djabe egy magyar jazzt, jazz-rockot, világzenét játszó, több mint 20 éve működő zenekar. Érdekes, hogy eddig csak egy cikk jelent meg koncertjükről a JazzMa hasábjain. 20 éve találkoztam a zenéjükkel először, és már akkor is nagyon tetszett az a fúziós zene, amit játszottak és amire a balkáni, ázsiai, távol-keleti, afrikai, török zenék hatással voltak, de szívesen működtek együtt szimfonikus zenekarokkal is. Jellemző a zenéjükre a nyugodt, pszichedelikus, lebegő, de sodró, lüktető zene, sok-sok harmóniával. A nevük szabadságot jelent, ez kíséri a zenéjüket is, a szabad átjárás stílusok között. Előadásaikra jellemző az erős színpadtechnika, vetítésekkel fűszerezett koncert. Érdekesség még, hogy minden CD-jük LP formátumban is megjelenik, de legutóbb már nem fekete vinyl lemezen, hanem átlátszón.

A zenekar tagjai cserélődtek az évek folyamán, az alapítók, Égerházi Attila (2015-ös interjú) és Sipos András (meghalt 2007-ben), valamint Barabás Tamás basszusgitáros (zeneszerző, hangszerelő, zenei rendező) maradt.

Steve Hackett,  a Genesis egykori gitárosa már állandó sztárvendégnek minősül a koncertjükön, 2003 óta dolgoznak együtt, több lemezük is megjelent. Másik állandó vendégük a Mezzoforte dobosaként jól ismert Gulli Briem, aki 2011 óta rendszeresen csatlakozik a csapathoz.
2016-ban új formációt építettek. Koós-Hutás Áron fúvós hangszeres (trombita, szárnykürt), Nagy János billentyűs és Kaszás Péter dobos, énekes csatlakozott a zenekarhoz. Miután jazz zenészek szálltak be, a jazzes hangzás még inkább előtérbe került, kiváló improvizációkkal dobják fel a dalokat.

Az évek folyamán olyan művészekkel dolgoztak még együtt, mint Snétberger Ferenc gitárművész, Muck Ferenc szaxofonos, Szalóki Béla szárnykürtös, Kovács Ferenc hegedűs, trombitás, Ben Castle szaxofonos, Szalai Péter ütőhangszeres, Tóth Viktor szaxofonos.

Utóbbi időben a MOM vagy a BJC adott helyet a koncertjeiknek, de csütörtökön a Barba Negra Track-ben játszottak. Itt egy jóval rockosabb zenét hallhattunk, mint az előző években. Valószínűleg ez a sztárvendégnek, Steve Hackett-nek köszönhető, de nem elhanyagolható a Rákóczi hídon futó forgalom zaja, ami miatt most nem lehetett halkabb, líraibb zenéket előadni.

A Djabe „Flow” című albuma egy hónapja jelent meg, így erről a lemezről a címadó dallal kezdték a koncertet a két sztárvendég nélkül.

A következő egy Genesis szám volt, a„In That Quiet Earth” , amire megérkezett Steve Hackett, aki hozta magával a rockos hangzást is. Ezután Gulli Briemmel lecserélték egymást a színpadon, aki leült egy ufó mögé (hang drum), amiből érdekes hangokat dobolt elő („Hang Drum Song”).

Néhány perc múlva elhagyta a színpadot és a „This Is Not America” című David Bowie szám feldolgozásával folytatták a műsort. A negyedik számra teljes lett a csapat, mind a heten a színpadra álltak és Steve Hackett számát, a „The Steppes”-t adták elő. Ez egy keleties hangzású kompozíció.

A „Life Is A Journey” című tavaly Szardínián felvett lemez címadó dalával folytatták a műsort, mely líraian kezdődött, aztán Koós-Hutás Áron szólója után Steve Hackett gitárjátékával az egész egyre rockosabb lett.

Leginkább ők ketten brillíroznak a színpadon, akikhez Barabás Tamás is csatlakozott időnként. Koós-Hutás Áront az elmúlt héten háromszor hallottam három különböző zenét játszó jazz zenekarban, és mindegyikben kiemelkedő színvonalú improvizációinak örülhetett a közönség. Érdekes a két dobos jelenléte, akik nem játszották túl a zenekart. A következő számban a „Buzzy Island”-ben ismét a húrok közé csap Steve, majd Nagy János imprója is nagyon jól hangzott.

A „Last Train To Istanbul”-t egy szarajevói koncert ihlette, áthatja a keleties hangzás. Basszusgitár-trombita párbajt láthattunk, hallhattunk. Ezután újra a szardíniai albumról játszanak számot, az „After Limoncello” címűt, ami úgy született, hogy a sok órás felvétel után már mindenki pihenni akart, de végül csak rögzítették. Ez a szám is lassan kezdődött, ami később begyorsult. Áron erre számra a szárnykürtöt vette fel.
A „Firth Of Fifth” számnál is a szardíniai útjukról mutattak felvételeket. Ez is sejtelmesen kezdődött, majd Nagy János szólója nagy sikert aratott. Ezután Steve lírai oldalát is megmutatta, gyönyörű gitárjátékát nagy ováció fogadta. Következő ismét egy rockos  Genesis szám, a „Fly On A Windshield”, amihez amerikai hátteret adtak.

„Please Don't Touch”  a tavaly „It Is Never The Same Twice” lemezen jelent meg, ami népzenei alapot tartalmaz, ebben több gitárszóló volt és a végén egy vurstli témával zárták, ami átment  a „Budapest Jam” című dalba, ahol – nádból készült, kereplőre hasonlító (Angklung) hangszereket ráztak a zenészek ilyen-olyan ritmusban.

Ezután a „New Dimension Update” című lemezről szólt a „Cloud Dance”, amiben líraibb, lassabb részek is megszólaltak, majd trombita-szintetizátor párbeszéd után ismét Steve Hackett gitározott egy óriásit. Végül a „Los Endos” spanyolos örömzenét hallhattuk (ugyancsak Genesis kompozíció), Áron vidám szólójával, ami rockba csap át.

A közönség kikövetelte a ráadást, így először Barabás Tamás basszusgitár szólóját hallgathattuk meg, majd a többiek is a színpadra léptek és a „Distant Dance” című keleties hangzású számot játszották, ahol ismét Nagy János remek szólója után, Steve Hackett megmutatta a közönségnek, milyen is az igazi rock.

Egy jó hangulatú, ezen a koncerten teljesen Hackett játékát előtérbe helyező, inkább rockos, mint jazzes zenét hallhattunk a Barba Negra Trackban, ahol a koncert végén hosszú sorban vártak a rajongók a CD-k dedikálására. Nem jártam még itt, de élvezetes volt ennyire más köntösben végighallgatni a Djabe-t. A biztonságiaknak meg külön köszönet, hogy nem hátráltatták a fotósok munkáját, mint a Duna túlpartján, hanem segítettek mindenben.