A JAZZ 90 ÁRNYALATA
A BJC-t szeretjük. Bármely világvárosban sikeres lenne, mert a koncepciója a Fitzgerald által Jazzkorszaknak keresztelt 20-as éveket idézi. Legyen a belvárosban egy jó étterem, lépjenek fel a legjobb zenészek, a koncert a körülmények miatt mégis sokkal személyesebb lesz. Az all in jegyében szerepeljen a programon jam session és a formabontó kísérleti előadás, lépjenek fel fiatal tehetségek és világsztárok.
Hétfő este újabb névvel bővült az utóbbi patinás lista. A Lee Konitz Quartet állt, illetve ült a színpadon. New Yorkban a népszerű Blue Note-ban ünnepelt tavaly október 9-én a 90 éves mester - stílszerűen egy koncerttel. (A felállás a BJC-ben egy helyen tért el: a ritmus tandemet itt is a dobos George Schuller és a bőgős Jeremy Stratton alkotta, most viszont Florian Weber zongorázott Dan Tepfer helyett).
Ráadásul a 2017-es „Frescalalto” CD remekül szól (a kocsiban ezt hallgattam), tele zenei finomságokkal. A cím szójátéka szellemes, hiszen a mexikói utcai árusoknál a friss vizet nevezik spanyolul Aguas frescas-nak. Nos, a hangversenyen ez a frissesség hiányzott nekem leginkább. Elgondolkodtam, ha a Mezzo csatorna felvette volna a koncertet, és engem kértek volna fel, hogy szerkesszem meg az adásba kerülő részt, bajban lennék.
A legendás altszaxofonos ugyanis elég sajátos előadást produkált a 19 órakor kezdődött koncerten. Az interjúkban gyakran említi, hogy szereti elénekelve kipróbálni a hangzást, amit majd a szaxofonon játszik. Ez remek poén is volt, mikor Charlie Parker szólóit imitálta, hogyan verte szét a harmóniát a rögtönzési technikájával. De már a lemezre is felkerült olyan kántálás, ami nem illett igazán oda.
Most a koncerten többször hallottuk a szóló elénekelt vázlatát, mint a hangszeres verziót. A „Body and Soul” és a ráadásként eljátszott „Round Midnight” pedig momentán áldozatául esett ennek a koncepciónak, mert csak az énekelt változat hangzott el. Nem ezért tiszteljük Lee Konitz-ot, fogalmazzunk diplomatikusan. Még egy olyan szám is volt, mikor a zongorista a következő szám megkonzultálása közben elkezdte dúdolni a dallamot, amibe beszállt a szaxofonos, és így duóban lenyomták kíséret nélkül. A kvartett három tagja úgy alkalmazkodott ehhez a szituációhoz, hogy „minimal art” módjára tették fel az alapokat. A virtuozitás nem illett volna ehhez a koncepcióhoz.
Pedig amikor megszólalt, még mindig csodálatosan szólt az az altszaxofon, például a „Stella by Starlight”-ban. Talán elég lett volna kevesebb árnyalat is. Mondjuk 50. Az máshol is bevált. A halványnál fehérebbeket érdemes lett volna kihagyni.
