JazzMa

Friss Hírek

RUSZTIKUS SZOMBAT2018. augusztus 13.
Végezetül2018. augusztus 06.
Debrecen – Coda2018. augusztus 06.
Szombat esti bebop2018. augusztus 06.
Szombaton is bor és jazz2018. augusztus 05.
Mindenki másképp csinálja2018. augusztus 04.
DEBRECEN FELÉ, FÉLÚTON 2018. augusztus 04.
Viharos kezdés2018. augusztus 03.
Első nap, utolsó koncert2018. augusztus 03.
BEVÁLTOTT NYEREMÉNY2018. augusztus 03.
Nexus LineUp: Fragments2018. augusztus 03.
EGRI A NÉGYZETEN2018. augusztus 01.
QUINCY JONES 852018. július 23.
BUDAPEST 19562018. június 22.

Hírek

CHICK COREA ISMÉT PESTEN

Chick Corea mágnesként vonzza a közönséget. Nálunk is. Ő talán az egyetlen olyan nagyformátumú, ikonikus jazzművész, akinek a hazai zenekedvelők is szinte minden projektjét megismerhették. Ehhez persze kell egy olyan egyéniség, aki hihetetlen változatos programokkal, formációkkal áll elő, úgyszólván évente.

Jómagam legalább ötször láttam-hallottam hazai színpadon, a két legutóbbi közül az első a MüPaban volt 2012. márciusában, amikor is Gary Burtonnal duóban lépett fel, míg alig több mint egy éve 2017. május 2-án a MoMSportban a Trilogy nevű formációval (Eddie Gomez bőgő és Brian Blade dobok) élvezhettem játékát. Úgy tűnik, hogy nem puszta udvariassági gesztus volt, amikor egy interjúban ezt mondta: „a modern mesterek közül mindenekelőtt Bartók Bélát szerettem meg, akit tiszteletbeli jazzmuzsikusnak tartok, legalábbis abban az értelemben, hogy műveiből árad a zene öröme és a szabadság. Ez a képesség több más közép-kelet-európai előadó- és alkotóművészben is megvan, ezért is szeretem annyira ezt a régiót”. És, hogy elképesztő sokoldalúságáról még egy személyes élményt is közzétegyek: a Gramofon 2016. tavaszi számában volt szerencsém írni a „Two” c. dupla CD-albumáról, amit Béla Fleck bendzsóssal(!) duóban készített. De nem is taglalom tovább ezt a rendkívüli életművet, hiszen a hetvenhét éves művész tevékenységének puszta leírása is köteteket tölthetne meg. Ne felejtsük el ugyanis, hogy hangszeres előadói munkássága mellett komponistaként is a legnagyobbak közé tartozik.

Természetesen óriási érdeklődés kísérte mostani fellépését is. Annál is inkább, mivel ezzel a trió formációval már harminc évvel ezelőtt is játszott. Ugyanis 1985-ben egy öttagú elektromos hangszeres együttest alapított, majd kvázi ennek „ellentételezésére” 1989-ben hozta létre akusztikus trióját John Patitucci bőgőssel és Dave Weckl dobossal. (Ez persze egy korábbi /Miroslav Vitous-szal és Roy Haynes-szel felálló/ akusztikus hármas modernebb felfogású folytatása volt.) Az új trió stúdiólemeze Grammy-díjat hozott, de egy koncertfelvételük is kiadásra került. Száz szónak is egy a vége, időközben persze a két másik zenész (Patitucci és Weckl) is komoly karriert épített fel. Bátran kijelenthetjük, hogy mára már mindhárman világsztárok. Patitucci nagyszerű játékát legutóbb a Danilo Perez trióban csodálhattam meg tavaly októberben a BJC-ben, de ő többször előfordult minálunk, sőt még a Szakcsi Generation „8 Trios for 4 Pianists” c. BMC lemezén is játszott.  Dave Weckl-hez még nem volt szerencsém, de remek dobost ismerhettem meg, az bizonyos.

Corea, mint annyiszor máskor is közvetlenül, barátságosan és igazán remekül érthető kiejtéssel konferált, minden szám előtt kicsit emlékezett (a számmal kapcsolatos saját élményeire) és/vagy emlékeztette a közönséget arra, hogy mikor született az illető darab. Ez bizony a fiatal generáció esetében egyre indokoltabb olyan standardek esetében, mint mondjuk a „That Old Feeling”, de akár Duke Ellington örökbecsű kompozíciói is. Bevezető mondata egyébként az volt, hogy az első olyan klasszikus zenei darab, ami igazán nagy hatással volt rá fiatalemberként az bizony Bartók zenekari Concerto-ja volt.

Akkor lássuk, hogy mi is hangzott el. A két félidőben eljátszott számoknak éppen a fele volt standard, a továbbiak természetesen Corea szerzemények voltak. A ráadásban Joaquin Rodrigo közismert Adagio-ja volt a „Concierto de Aranjuez” c. művéből egyvelegben Corea ugyancsak közkedvelt „Spain” c. számával. De addig még tíz remekmű hangzott el két teljes órában. A Corea szerzemények a „Morning Sprite”, a „Japanese Waltz”, a „Vulcan Worlds” és az említett „Spain” voltak. A második szettben egy Scarlatti-átirat képviselte a „komolyzenét”, amiben hősünk szintén otthonosan mozog. A standardeket két Ellington-örökzöld, az „In a Sentimental Mood” és a „Sophisticated Lady”, valamint a Nagy Amerikai Daloskönyv olyan darabjai, mint a már említett „That Old Feeling”, az „On Green Dolphin Street”, a „You and the Night and The Music” és a „Summer Night” képviselték. Talán a „Dolphin” igazolta a legjobban, hogy mesteri kézben a legavíttabb dalocska is az improvizáció csodájára adhat alkalmat.

Nos, mit is írhatok arról a csodáról, amit elmesélni nem lehet? Corea a modern zongora triumvirátusának vitathatatlan tagja. (A másik kettő Keith Jarrett és Herbie Hancock.)  Hihetetlen felkészültsége okán kíséret nélküli szólói (akár komplett koncerten is) hatalmas élményt nyújtanak. Most a két Ellington-darab hosszú zongora-intróiban mutatta meg ezt a képességét, aztán persze a két ritmushangszer is bekapcsolódott. Hogy’ szólt az a Yamaha zongora a kezei alatt! Persze mindegyik számban brillírozott. Az meg külön csoda, hogy 77 éves kora ellenére milyen fizikai és lelki kondícióban van.

Társai két évtizeddel fiatalabbak: Patitucci 18, Dave Weckl pedig 19 évvel. Éppen ez a csodálatos, hogy ez a „veterán” muzsikus, szellemében is abszolút „együtt van” az őt követő bármelyik generációval, eltekintve az ugyancsak fantasztikus fizikai erőnléttől.

Patitucci egyébként azon ritka basszerek egyike, akik bőgőn és basszusgitáron egyformán kitűnők. Itt persze bőgőzött, és elképesztő virtuozitása, a dallamok hibátlan lejátszása a behemót hangszeren mindenkit levett a lábáról. Weckl szenzitív kísérő, persze kapott néhány szólót is, amikor megmutatta, hogy helye van a nagy amerikai dobosok listáján. (Párszor elmondtam már, hogy a dob igazi művészei bizony Amerikában találhatók.)

Három egyenrangú művész lélegzetelállító produkciójának volt szem- és fültanúja a hatalmas koncerttermet zsúfolásig megtöltő közönség. Corea még a hangulatteremtésnek is mestere, mert búcsúzóul „megénekeltette” a nagyérdeműt, oly módon, hogy jellegzetes, „Coreás” dallamtöredékeket játszott, amelyeket a nézőknek sikerült is pontosan visszaválaszolni. (Nemcsak Coreát, de engem is meglepett ez a tiszta énekhang, ami nem mindig jellemző a hazai átlagemberekre. De úgy látszik, hogy Chick Coreára nem a botfülűek járnak!)  Tényleg alig akarták elengedni ezt a három kedves és persze profi muzsikust. Bátran állíthatom, hogy a „világsztárok” hazai koncertjei sorában is kiemelkedő élmény volt ez a kedd este. És biztosan minden jelenlévő egyetért velem abban, hogy a helyszíni élmény, az élő zene varázsa semmivel nem helyettesíthető.

20180703-chick-corea-acoustic-band-c-nagy-attila-mupa1.jpg

20180703-chick-corea-acoustic-band-c-nagy-attila-mupa2.jpg

20180703-chick-corea-acoustic-band-c-nagy-attila-mupa3.JPG

20180703-chick-corea-acoustic-band-c-nagy-attila-mupa4.jpg
Fotók: Nagy Attila, Müpa

Vissza a hírekhez