JazzMa

Friss Hírek

RUSZTIKUS SZOMBAT2018. augusztus 13.
Végezetül2018. augusztus 06.
Debrecen – Coda2018. augusztus 06.
Szombat esti bebop2018. augusztus 06.
Szombaton is bor és jazz2018. augusztus 05.
Mindenki másképp csinálja2018. augusztus 04.
DEBRECEN FELÉ, FÉLÚTON 2018. augusztus 04.
Viharos kezdés2018. augusztus 03.
Első nap, utolsó koncert2018. augusztus 03.
BEVÁLTOTT NYEREMÉNY2018. augusztus 03.
Nexus LineUp: Fragments2018. augusztus 03.
EGRI A NÉGYZETEN2018. augusztus 01.
QUINCY JONES 852018. július 23.
BUDAPEST 19562018. június 22.

Hírek

A TRIBUTE TO WOODSTOCK

Eljött hozzánk New York felsőről a HUDSON, vagy ahogy a JazzTimes nevezi őket Upstate New York’s Supergroup. És nyomtak egy fergeteges koncertet a MüPában. De hogy mi adja az igazi különlegességét, ahhoz nem a zenéről kell először beszélni.

Flower power

A 20. századot sokan szidták az értelmetlen háborúi miatt, de ennek köszönhetően született valami, ami ma is fontos az embereknek. Akik még nem éltek akkor, azokat mitológiája nyűgözi le.Woodstock legenda lett, a lehet máshogy is élni szimbóluma. A Magritte repülő aktatáskás, kalapos, nyakkendős életperspektíva nem érdekelte őket. Néma ellenállók voltak a szeretet jegyében. A fű, a fa és a virág jobban érdekelte őket, mint a hivatalnoki életpályamodell. Főleg a fű, ami ott legális volt ráadásul. Szeretkezz, ne háborúzz, hirdette Lennon is, aki szeretett volna fellépni, de végül erre nem került sor. Nem volt ott a Rolling Stones sem, akik a nonkonformizmusnak lettek emblematikus figurái. Még ma is, közel a nyolcvanhoz. Ezért nem érdemes azon gondolkodni, létezik-e reinkarnáció. Ez a Keith Richards nem lehet ugyanaz az ember, ilyen évtizedekig tartó szisztematikus önpusztítás után. Csak viccelek. 3 nap béke és zene. Ez volt a szlogen, ami milliókat vonzott oda. Joan Baez, Janis Joplin, Grateful Dead, Joe Cocker, Ten Years After, The Band, Blood, Sweat & Tears, Johnny Winter és a stílus emblematikus figurája Jimi Hendrix, akit a jazzgitárosok is jegyeznek.

Vissza a Paradicsomba

A Hudson völgye ezt jelenti a négy zenésznek. Innen jött az ötlet, hogy ezt a feelinget, ami évtizedek után is hat, él a lelkükben, lemezre rögzítsék a maguk módján. Scofield a fő ideológus, lenyűgözi ez a zene, a blues alapok, szerinte Louis Armstrong, Miles és Lester Young is mindig dalokat játszott, melyek fontosak voltak a számukra. Ezért volt a repertoárján korábban a „Behind Closed Doors” vagy a „House of the Rising Sun” is.

Egyik Grammy díját is a „Country for Old Men” lemeznek köszönhette, amin nem tett mást, mint a country egyszerű harmonizálását ötvözte a jazz improvizációval. És született egy izgalmas anyag, olyan felvételek kerültek rá, mint Hank Williams „I’m So Lonesome I Could Cry” Merle Haggard „Mama Tried” vagy Dolly Parton’s „Jolene”. A Ray Charles előtt tisztelgő „That’s What I Say” lemezen is ezt tette. Ne feledjük, közben Scofield „Past Present” anyagával a legjobb instrumentális jazz album Grammy-jét is megkapta. Ennek jegyében a 2014-es „Juice” (amin még Chris Wood bőgőzött, Billy Martin dobolt, Scofield gitározott, de már Medeski ült a billentyűs hangszerek mögött). Ott van a lemezen „The Times They Are A  Changin’” Bob Dylantől, Jim Morrison emblematikus „Light My Fire”-je és a Clapton-Bruce kompozíció, a „Sunshine Of Your Love”. Itt vannak a gyökerei a koncertnek.

Easyrider in jazz

Elkezdtek dalokat komponálni a lemezre, melyek a blues alapok, a progresszív rock és a swingelő modern jazz kombinációi. És kiválogatni a Woodstock szellemiségét leginkább hordozókat, melyek ott is elhangzottak, és tartalmában nem vesztették el aktualitásukat. Ami elgondolkodtató. Mint Dylan Hard rain-je. Ez persze a hangszerelést is meghatározta. Scofield bluesra érzékeny improvizációja adott. Medeski Hammondon és zongorán izgalmasan ellenpontozza a játékát. A progresszív és instrumentális rock fontos hangszere volt az orgona (lásd Deep Purple Procol Harum, Uriah Heep). A The Band „Upon Cripple Creek”-jéhez (újra vissza a countryhoz) egy olyan ragtime alapot nyomott, hogy álmélkodhattunk. Még az ének is stimmelt. Scofield pedig szétszedte és összerakta az egyszerű dallamot, még a „Bye Bye Blackbird”-öt is belecsempészte, ha jól hallottam. De addigra már állt a bál, fergeteges koncert kerekedett. Scott Coley (a cd-n még Larry Grenadier játszott) négyféle technikával játszotta el a bőgőszólamot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az elmúlt évtizedek legjelentősebb dobosa játszott, s időnként szóló felvezetésekkel ellenpontozta a rockosabb, bluesosabb periódusokat, nos akkor már elképzelheti mindenki, hogy mondjuk Hendrix „Castles Made of Sand”-jának előadásakor mi történt a színpadon. Ráadásként pedig egy jó negyedórás örömzenét hallottunk, stílszerűen Joni Mitchell legendás szerzeménye, a „Woodstock” volt a kiindulópont.

BTDT. Írnák a közösségi oldalon a zenészek. Ami ugye annyit tesz a szlengben: Been There, Done That: ott voltam, megcsináltam. Köszönjük.

20180706-hudson4.jpg
Fotó: Posztós János, Müpa

Vissza a hírekhez