DUNÁNAK HUDSONNAK EGY A HANGJA
Mester négyes a Müpában
Ady Endre a szomszéd népek megbékéléséről írta, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Erről jutott eszembe, hogy a nagy folyó nemcsak fővárosunk dísze, de még a koncert színhelyéhez is csak pár lépés. Azt pedig, hogy a Hudson-ról elnevezett, négy jazzikon alkotta együttes mennyire összeköt minket a műfaj szeretetében, ezt aligha kell éppen ezeken a hasábokon bizonygatni.
Még a földrajznál maradva: való igaz, hogy ezek a zenészek éppen a jazz fővárosától New York City-től északra, a festői, nyugodt Hudson völgy lakói, amely ideális alkotó- és pihenőhely, egyúttal működésük színhelyéhez is közel esik. A formáció „hallgatólagos” vezetője, az élő legenda, Jack DeJohnette egyébként a New York állambéli Woodstock (igen, az a kisváros) külső részén lakik feleségével Lydiával. Hatalmas gerendaházban él, vonzalma a természetes anyagokhoz és a természetközelséghez alighanem szeminol és varjú indián felmenőihez is kötődik. (Hobbija a motorozás, gondoljunk csak az Easy Rider c. kultuszfilmre.) De a többiek is a Hudson-völgy nyugodt békéjét favorizálták lakhelyük megválasztását illetően. Igazi sztárcsapat: DeJohnette és John Scofield a műfaj legszűkebb elitjének tagjai, de John Medeski és Scott Colley is a leginkább „felkapott” és foglalkoztatott jazz művészek sorába tartoznak. DeJohnette sokirányú tevékenységét aligha kell bemutatni, leghíresebb „állása” évtizedek óta a Keith Jarrett trióhoz köti, de sideman volt millió formációban és saját neve alatt is vezetett együtteseket, készített lemezeket. A Hudsonnak is ő a vezetője, még akkor is, ha státusza „csak” „első az egyenlők között”. Mi, hazai jazzrajongók is többször láthattunk már élőben. Scofield is többször fellépett már mifelénk, én legutóbb saját kvartettjével tavaly tavasszal a II. Get Closer Jazzfesztiválon a MoM-ban láttam. Scott Colley is többször előfordult fővárosunkban, legutóbb 2010-ben élvezhettem játékát a Jim Hall trióban a Trafó színpadán. Nekem egyedül John Medeskihez nem volt még szerencsém eddig.
Ami a péntek esti koncert, egyáltalán a Hudson formáció életérzésének, művészeti koncepciójának lényegét illeti, azt Iván Csaba barátomnak már szombaton közölt beszámolójában elolvashatják. Ettől jobban nem is lehetne megvilágítani azt a jelentős szemléletváltást, amit elsősorban a Woodstock-nemzedék, de az őket követők is gyakoroltak az amerikai társadalomra. (És az egész világra.) A négyes tagjai közül DeJohnette (1942) a korelnök és még Scofield (1951) is rendelkezhet élményekkel erről az időszakról, de a két „ifjonc”: Colley (1963) és Medeski (1965) is szippanthatott ebből a levegőből gyermekként. Mindenesetre valóban szinte „Tribute to Woodstock” címet is viselhette volna a Hudson projekt, ahogyan Csaba beszámolójának címe mondja. A repertoár megválasztása, és persze az egész interpretáció ezt bizonyította. Kell-e több, mint hogy az előadott grandiózus számokból kettőt Jimi Hendrix jegyzett („Castles Made of Sand” és „Wait Until Tomorrow”), egyet Bob Dylan mégpedig a 1963-as „The Freewheelin’” c. albumának nagy sikerét, a „Hard Rain’s a-Gonna Fall”-t. A The Band együttes nagy dobása, az „Up on Cripple Creek” (Robbie Robertson és Levin Helm szerzeménye) is műsoron volt, a ráadás szám pedig mi más lett volna, mint a „Woodstock” Joni Mitchelltől 1970-ből. Közben persze volt egy Scofield szerzemény is, szerintem az „El Swing” – egy bop-os, swinges gyöngyszem. Medeski Woodstockhoz illően frenetikus orgonaszólókat produkált, a Fender-zongorát kevésszer, az akusztikust még ritkábban használta. DeJohnette értékelését már több százan megtették az idők során, amint Scofieldét is. Azért utóbbival kapcsolatban elmondanám, hogy én – sokakkal ellentétben – nagyra értékelem (mint Bill Frisellnél is) saját hazájának népzenéjéhez, azaz a country-hoz való affinitását, amelyet ugyancsak kiemelve láttunk (pontosabban hallhattunk) tavaly a MoM-ban a „Country for Old Men” c. albumának bemutatóján. És az is nyilvánvaló volt a Müpa-koncerten, hogy a bandleader ugyan DeJohnette volt, de nyugodtan lehetett volna Scofield Quartetnek is nevezni a csapatot. Olyan szólókat hallottunk tőle, amitől elakadt a lélegzetünk. Ahogyan ezeket felépítette, és mély átéléssel előadta… (De jó, hogy még egy erős látcső is volt nálam.) Véleményem szerint ő volt a főszereplő, nem mintha ennek bármi jelentősége lett volna, mert mind a négyen kolosszális munkát végeztek a színpadon! Igaz az is, hogy legalább két számot eszméletlen remek dob-intró vezetett be, szóval azért a 76 éves DeJohnette is megmutatta, hogy még mindig tagja annak a kb. 15 tagú dob-válogatottnak, amivel kapcsolatban mindig szajkózom, hogy 1.) a legjobb dobosok Amerikában vannak, 2.) a dob már régen nem csupán kísérőhangszer, hanem szinte önálló művészet és persze, hogy 3.) egyes (azért kicsit merész) vélemények szerint minden zenekar olyan, amilyen a dobosa. Akkor ez a négyes e szerint is minimum „jó” zenekar volt. De milyen jelzőt használjunk egy ilyen csapat tündöklésére?
Scott Colley a hatalmas „készlet” ellenére az egyik legjobb basszer a világon. Az elmondhatatlan, hogy milyen volt 2010-ben is a Trafóban a Jim Hall trióban, amikor is mindhárom hangszer, erősítés nélkül szólt. (A dobos Joey Baron volt.)
De egyszer minden jó véget ér. Szünet nélkül játszottak vagy két órát. Ráadásul még mind a négyen kiültek és rendületlenül dedikáltak régi és új LP-ket és CD-ket, képeket és fotókat, mindent, amit eléjük tettünk, türelmesen és kedvesen.
Annak illusztrálására pedig, amit mindig elmondok, hogy az „élő zenét semmi sem pótolja”, elárulhatom, hogy azok a felejthetetlen kidolgozásai egy-egy számnak, amelyek lemezen 8-10 percesek, a koncerteken legalább dupla ennyi ideig tartottak. Mint minden hasonlat, ez is sántít, de nem mindegy, hogy a Taj Mahalt látom vagy fényképen nézem meg!
Végezetül köszönet a Müpának, hogy négy napon belül három ilyen nagyformátumú koncertélményt nyújtottak számunkra!
Fotók: Posztós János, Müpa
