Az örökmozgó állócsillag – Szakcsi'75
A cím ellentmondásosnak látszik, pedig nem az. Az Univerzumban minden mozog (Korda Györgyöt leszámítva), az igazi állócsillagok is mind nagy utakat tesznek meg a végtelenben. Szakcsi Lakatos Béla is ilyen állócsillag-ember. Az ünnep nem jó magányosan, ezért a 75. születésnapja alkalmából a BJC-ben megrendezett jubileumi koncerten az ünnepelt mellett további állócsillagok is felvillantak, hogy egy rövid időre ismét közös fénycsíkot varázsoljanak az égboltra.
Szakcsi Lakatos Bélát másodikos gimnazista suhancként láttam és hallottam először a Marczibányi téri „Művház" nagytermében. Akkor 32 éves volt. Fekete öltönyben jött be balról, s mielőtt leült volna zongorához, annyit mondott, nem tudja, mit fog játszani, és főleg nem, miként nevezze az elhangzó zenét, ezért legyen a címe Marczibányi téri Jazzklub. Ezután elkezdődött a varázslat.
Szólóban játszott, az első hangoktól tudtam, hogy ilyesmit még életemben nem hallottam. Addig soha nem látott erővel ragadott el az óriási ívű, romantikus, blues-os, minden érzékszervemre, de legfőként a lelkemre ható zenei áradat, tiszta újjászületés. Később, amikor magnószalagokon, illetve lemezeken találkoztam Keith Jarrett nagy szólókoncertjeivel, ugyanezt az érzést éltem át.
Szakcsi Lakatos Bélát én a legnagyobb magyar zongoristának tartom. Hogy 75 éves lenne? Naptárilag lehet, de a sok múltbéli koncert alapján ő sem öregszik igazán, ugyanazzal az elképesztő talentummal, tűzzel és kifogyhatatlan ötlettárral játszik, mint bármikor máskor, valahányszor csak abban a szerencsében volt részem, hogy hallhattam őt.
Általában egy állócsillag is elég ahhoz, hogy az ember teljesen kikészüljön egy koncerten, de ezúttal Kőszegi Imre és Dés László személyében két további legenda is csatlakozott, a totális túladagolás esete forgott fenn a BJC légterében.
A jubileumi, zsúfolt házas koncert két részből állt. Az első szettben a Rákfogó játszott, a második részben pedig Pocsai Kriszta és Dés László csatlakoztak a zenekarhoz.
A koncerten nem csak zenét kaptunk, hanem vérbő, vidám hangulatot is. Időnként megvillant egy-egy motívum, beszólás, összekacsintás, apró fáziskülönbség, amely a muzsikával szimbiózisban mind hozzátett az esthez további hazavihető momentumot, így volt igazán kerek az egész buli.
Ha már születésnap, fekete öves nagyvőfélyeket megszégyenítő természetességgel Dés Laci magához vette a mikrofont és nagyon jó kis miniatúrákat mesélt a régi időkről, Bélával való közös dolgaikról. Énnekem Laci gyenge pontom, ő volt ugyanis az első igazi nagy szaxofonos, akit hallottam élőben, leszámítva a történelem viharában mumifikálódott szaxofonos nénit a balatonszárszói Utasellátóban a hatvanas évek közepén, aki már József Attiláék idejében sem volt az a kiköpött bakfis. Visszatérve Dés Lacira, ha éppen nem gyönyörűeket muzsikál, hanem történetet mesél, szerintem abból is meg tudna élni, én legalábbis fizetnék érte. Elhallgattam volna a vidám, pasztell korrajzzal árnyalt történetit akármeddig. De ahogy láttam, a zenészek és a közönség is hasonlóan vélekedett.
A zenéről. Elhangzottak sztenderdek, a „Solar", a „Green Dolphin Street", és két kultikus szám is. Az egyik, a második blokk elején Joe Zawinul: „Boogie Woogie Waltz” című szerzeménye, a Weather Report elementáris, 1973-as „Sweetnighter” albumáról.
Alig egy hónapja, az LFZE diplomakoncerten hallottam Chick Corea „You're Everything” című számát. Nem tartottam szerencsésnek a választást, mert az eredeti verzió túlságosan mélyen beleégett a memóriakártyámba, és azon az estén nem találtam semmit, amit az eredetihez hozzátettek volna a fiatalok. A „Boogie Woogie Waltz” esetében más volt a helyzet: hiába tudom kívülről Zawinul és Wayne Shorter frázisait, ezúttal rendesen sikerült elvonatkoztatni a gyakran hallgatott eredetitől. Mind a négy szólóhangszer, a zongora, a szaxofon, a trombita és nem utolsó sorban a gitár új kapukat nyitott ki az improvizációkban. Nyilván másként szólt, de ezért is játszották el. Jól esett hallgatni.
Ezután egy még sokkal súlyosabb eset érkezett, John Coltrane: „Love Supreme”. Nem szokás játszani, szakrális darab. Nehéz mű, a könnyebb ellenállás felé sodródók jobb, ha tisztes távolságban tartják tőle magukat. Pocsai Kriszta szólóénekéhez Szakcsi Lakatos Béla és Fekete-Kovács Kornél vokáloztak, Dés Laci pedig lélegzet elállítóan szép szólót fújt. A villanyzongora és a gitár is fent lebegett nagyon magasan, az egész mű lenyűgözően hangzott, ritkán hallhatunk a magyar színpadokon ilyen csodát.
Az utolsó dal egy Jacob Collier szerzemény volt, a „Hideaway", a rendszerváltáshoz hasonló, lassú lefolyással. Nem ismertem az eredeti verziót, utólag hallgattam csak meg az interneten. Gyönyörű dal, de az eredeti verzió sehol nincs a ma esti mágiához, pedig nem trükközött itt senki, hogy a „korszerű" klipekhez hasonló furcsa effektekkel kábítsák az erre fogékonyakat. A Rákfogó és vendégei „mindössze" annyit tettek, hogy úgy játszották el ezt a dalt is, hogy közben a szolgálatban lévők mellett még a szabadnapos angyalka-kötelékek is áthúztak a pódium felett. Kriszta olyan fénnyel énekelte, hogy csak néztem. De nem emelnék ki senkit, hiszen a zenekar igazi csapatmunka, ráadásul ezen az estén a vendégek miatti további spontán invenciókkal valamennyi, a színpadon tartózkodó zenész rendesen feladta a leckét, hogyan kell muzsikálni.
A koncert végén ráadásként eljátszották az „I Can't Give You Anything, But Love, Baby” (Jimmy McHugh – Dorothy Fields) című örökzöld slágert, de ezt is, hogy! Lassabban, meghittebben szólt a megszokottnál, nem petárdák robbantak benne, hanem a vidám, meghitt, kedves szeretet, amellyel a zenekar köszöntötte Bélát. Minden hang ott volt a maga helyén.
A fantasztikus Rákfogó:
Szakcsi Lakatos Béla – zongora
Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt
Fenyvesi Márton – gitár
Orbán György – bőgő
Kőszegi Imre – dobok
A nem különben fantasztikus vendégek:
Pocsai Kriszta – ének
Dés László – szopránszaxofon
Ezen az estén volt még koncert a környéken. Chick Corea is errefelé járt, hát ők is nyomtak egy bulit. Ha Hamletként reinkarnálódnék, képzelem, mekkora közbotrány lenne a Nemzeti Főszínpadon, amint azt kántálom az ismeretlen jazz zenész őskori koponyájával a kezemben: „Szakcsi Lakatos Béla vagy Chick Corea, ez itt a kérdés." Nyilván nem kérdés ez általában, mert mindketten óriási muzsikusok, de az sem kérdés, hogy ezen a felejthetetlen estén jól döntöttem, hogy a hazai ízeket választottam, és a MüPa helyett a BJC-ben kötöttem ki. Zenét lehet játszani másként. Jobban nem.
