Roy Ayers, Porgy & Bess, Bécs (2018. július 15.)

Ezt a riportot talán inkább az "AcidJazzMa" honlapjára kellene írni (ha lenne olyan), mert Roy Ayers teremtette meg, ugyebár (többedmagával) az "acid jazz" stílust (meg a "neo-soul-t is...), és a legendás vibrafonos a hetvenes évek óta nagyjából ugyanebben a stílusban "nyomja". A banda is ennek megfelelően került összeállításra: nemcsak hangzásban, hanem külsőleg is. Különösen a keyboardista, Mark Adams nézett ki úgy, mintha egy 1979-es időkapszulából lépett volna elő.

Annak ellenére, hogy Roy 90 albumot jegyez (legalábbis ezt mondta a koncert után...), a mostani szettlista ugyanazokat a darabokat tartalmazta, mint (majdnem) minden Roy Ayers buli az elmúlt két évtizedben: „Evolution”, „Searchin'”, „Everybody Loves the Sunshine”, „I Wanna Touch You Baby”, „Don't Stop the Feeling”... A Mester elektromos vibrafonon játszott, énekelt, ült/állt (láthatólag a járás és az álldogálás már 77 évesen elég nehezen megy neki, az énekléssel is voltak kisebb gondok, de vibrafonon még mindig "ott van a szeren"...) és vezényelte az egy óra tíz perces programot, ami után hirtelen elhatározással elköszönt ("see you later!!"); levonult a színpadról, és a teltházas közönség tüntetése ellenére sem jött vissza sem újra meghajolni, sem ráadást adni. De ez a hetven perc amúgy is, a közönség "kémiailag módosított" többségének lehet, hogy hétszáz vagy hétezer percnek hatott...