JazzMa - Hírek - "Nem a hangszer a lényeg" -- Jorge Rossy interjú

"Nem a hangszer a lényeg" -- Jorge Rossy interjú

2018. szeptember 21., Dr. Szabó Csaba

Idén júliusban tudósítottam a Rossy-Kanan kvartett koncertjéről a baseli Bird's Eye klubból. https://www.jazzma.hu/hirek/2018/07/20/rossy-kanan-quartet-birds-eye-club-basel-svajc-2018-julius-19 Jorge Rossy-val még akkor megbeszéltem, hogy valamikor később készítek vele egy interjút. Most végre, Skype-on, sikerült. Íme.

Névjegy: Jorge Rossy (Jordi Rossy) (született: Barcelona, 1964), dobos, zongorista, vibrafonos, zeneszerző, zenekarvezető. Tizenegy évesen kezdett dobolni. 1980 és 1989 között turnézott és felvételeket készített a spanyol zenei élet jeles képviselőivel, és több nemzetközileg elismert művésszel (Woody Shaw, Kenny Wheeler, Jack Walrath, Dave Schinitter, Sal Nistico, Sean Levitt). 1989-ben Bostonba költözött, és trombita szakon tanult a Berklee College of Music-ban.

Ennek ellenére az amerikai, majd a nemzetközi zenei életbe dobosként robbant be. Először a Danilo Pérez Trióval koncertezett Panamában, Franciaországban, Bostonban és New Yorkban. Aztán a Paquito D'Rivera Szextettel játszott 2 évig. 1991-ben New Yorkba költözött. A bostoni évek alatt olyan diáktársai és zenei kollaborátorai lettek, mint Mark Turner, Chris Cheek, Seamus Blake és Kurt Rosenwinkel. New Yorkban aztán bekerült egy nagyobb zenésztársaságba, amelyben Brad Mehldau, Ethan Iverson, Reid Anderson, Avishai Cohen, Joe Martin és Freddie Bryant voltak a kollégái különféle zenei formációkban. Amerikai évei alatt dolgozott, és lemezeket készített még sok más zenésszel (köztük van Joshua Redman, Bill McHenry, Bruce Barth, Mike Kanan, Ben Monder Nat Su, Steve Wilson, Mark Johnson, Larry Grenadier és Ben Street). 1995-ben a Brad Mehldau trió tagja lett, amelyben Larry Grenadier bőgőssel együtt tíz évig járták a világot, koncerteztek és lemezeket készítettek. Ugyanebben az időszakban Jorge a "Bloomdaddies" zenekarnak is tagja volt (Chris Cheek és Seamus Blake). Jorge 2000-ben visszatért Barcelonába, és elkezdett komolyabban zongorázni és komponálni. Ezen időszak alatt a Jordi Matas Kvintettben, a Joe Smith Szeptettben, valamint Guillermo Klein számos projektjében is szerepelt. 2006-ban vette fel saját neve alatt az első albumot, Wicca címmel (triólemez, amelyen Albert Sanz játszik Hammond orgonán és RJ Miller dobol). A második lemezén (Ivlivians Suite) Chris Cheek szaxofonozik és Felix Rossy (Jorge fia) trombitál. Az utóbbi évtizedben olyan zenészekkel játszott, mint Lee Konitz, Ethan Iverson, Charlie Haden, Carla Bley, Joe Lovano, Kurt Rosenwinkel, Seamus Blake, Tim Garland, és Chick Corea. Újra triózenélt Brad Mehldau-val is: ebben az újabb zenekarban Charlie Haden bőgőzött. 2012-ben Wayne Shorter kvartettjében játszott egy nagy európai turnén. Az utóbbi években több másik szólólemezt is kiadott, amelyeken vibrafonon és/vagy dobon játszik. A 2016-os "Stay There" all-star "személyzete" Mark Turner, Peter Bernstein, Doug Weiss és Al Foster. Egyik legutóbbi projektje Michael Kanan zongoristával a Rossy & Kanan Quartet, amely nemsokára negyedik lemezét fogja megjelentetni. Jorge, tíz éve a Baseli Zeneakadémia fakultásának tagja, ahol kompozíciót tanít... viszont dobot, trombitát és vibrafont nem.

A Rossy - Kanan Quartet

CS: A Rossy & Kanan Quartet felállása Michael Kanan zongorista Bostonból, Putter Smith bőgős Kaliforniából, Jimmy Wormworth New York-ból. Ebben a zenekarban Te ugyebár vibrafonon játszol. Az elmúlt három évben három koncept-albumot jelentettetek meg, egyet Gershwin, egyet Harold Arlen és egyet Bud Powell kompozícióiból.

J: Így van, és most fog megjelenni a negyedik, amelyet éppen akkor vettünk fel, amikor júliusban azokat a baseli koncerteket adtunk, ahol találkoztunk. A lemez Thad Jones és Tadd Dameron kompozícióból állt össze, és nagyon meg vagyunk vele elégedve. Majdnem, hogy élőben vettük fel a baseli stúdióban: mindannyian ugyanabban a teremben játszottunk, és a lemezre nagyon sok szám úgy került fel, ahogy az első vagy második "take" során elhangzott. Egy-egy számban egy nagyon pici editálást is csináltam, de tényleg csak minimálisat.

CS: Hogyan született meg a Rossy-Kanan Group?

J: Mindannyian tanítunk és szezonális workshopokat is adunk. Az egyik ilyen alkalom a Begues Jazz Camp nyári tábor, Barcelona mellett, amely már jó pár éve megy. Ennek apropóján játszottunk együtt mi négyen, amolyan "faculty band" formájában. Innen jött az ötlet, hogy ha már itt vagyunk így együtt, akkor vegyünk fel egy-egy lemezt. Hogy mikor kinek a kompozícióit, az részben Michael Kanan, részben az én ötletem volt.

CS: Nehéz lehet így összeegyeztetni a turnézást, hogy mindenki más földrészen él és dolgozik.

J: Ezt már kezdem megszokni, hogy egy-egy együttesemet, különösen az ilyen nemzetközi bandákat, egyszerre csak maximum egypár hétig tudjuk együtt tartani. Ezalatt megcsinálunk egy-egy kisebb koncertturnét, felveszünk egy lemezt, aztán vége. Jön a következő projekt, a következő lemezfelvétel vagy workshop vagy tanítás.

CS: Elfoglalt ember vagy most is... mint mindig.

J: Rengeteget utazom, de szeretem ezt az életet. Barcelona a bázisom, de Baselben az ottani zeneakadémián is tanítok, így Svájcba is sokat járok. Sokszor nem is emlékszem, mikor hol mit csinálok. Na jó, az utolsó hetemre még emlékszem. A hét elején Gustav Lundgren gitárossal készítettünk egy lemezt, itt Barcelonában. Tulajdonképpen olyan jól jöttünk ki a stúdióidővel, hogy azt hiszem, két lemez is lesz belőle, egy Jerome Kern szerzeményeiből, egy másik pedig eredeti kompozíciókból. Tegnap és tegnapelőtt pedig Enrico Pieranunzi-val zongorán és Jasper Somsennel bőgőn, trióban készítettünk egy lemezt Belgiumban; épp tegnap értem vissza. Eleinte Enrico "saját" lemezének indult, de a végén úgy döntöttünk, hogy mindenki kompozíciói szerepelnek majd rajta, három-három-három szám. Én ezen a lemezen csak dobon játszottam. De az mindig külön élmény számomra, ha mások játsszák az én kompozícióimat. Enrico kissé áthangszerelte a darabjaimat, amit a session-re vittem, és ritmikailag is megváltoztatta. Remekül hangzanak így az új lemezen; ami eredetileg egy bolero volt, az most keringő lett és fordítva. Talán a legkedvesebb számom, ami ezen az új lemezen lesz, a "Sofa": ezt már korábban Al Fosterrel felvettünk, és az Aarhus Big Banddal is játszottuk. Nagyon sokszor az a helyzet, hogy kicsit túl sok "információ” van a kompozícióimban, és rá kell kényszeríteni magamat, hogy egyszerűbb darabok is legyenek a lemezeken. Ebben a számban afféle "felelgetős" zongora-dobszóló-zongora-dobszóló rész is van; ez egy olyan dolog, amit nem nagyon szoktam a lemezekre tenni, inkább csak koncertekre hagyom: de ez most Enrico ötlete volt, és tényleg jól áll ehhez a számhoz.

CS: Talán a legutazósabb korszakod az volt, mikor Brad Mehldau triójában doboltál. Annak már van legalább 15 éve, hogy befejezted.

J: Igen, az egy elég sűrű időszak volt. De természetesen hatalmas élmény volt Brad-dal és Larry Grenadier-rel játszani, lemezeket készíteni.

CS: - A legelső lemezeken még nem ez volt a trió felállás, hanem két Rossy is játszott Brad mellett. Mario Rossi bőgős, ő ugye a testvéred.

J: Igen, azok voltak az első Brad Mehldau lemezek, a Fresh Sound kiadónál. Ez még azelőtt volt, hogy a Warner Brothers "felfedezte" volna az együttesünket. De valahogy Mario-nak nem tetszett az egész lemez-session, sem az, ahogy a zongora hangzott, sem a saját játéka. Mario sokszor elég "nehéz ember" tud lenni.

CS: Mario azóta mit csinál? Nem sok lemezen szerepel.

J: Igen, keveset játszik. Van viszont egy jazz klub, a "Cafe Mercedes Jazz Club" Valenciában, az az ő klubja, ő vezeti, menedzseli. Ahogy el tudod képzelni, nem kis munka fenntartani egy ilyen klubot.

CS: A "Mercedes" a klub nevében... ez nem az autót jelenti, hanem az elhunyt testvéreteket.

J: Igen, Mercedes...Tragikus. Zongoristának tanult, klasszikus zenei tanulmányokkal kezdte, aztán ő is "jazzre adta a fejét", és ő is a Berklee-n tanult. 34 évesen végzett vele a rák, egy különösen gyors lefolyású formája. Fantasztikus zeneszerzőnek indult, de sajnos alig maradtak utána felvételek. Halála után csináltunk egy lemezt, amelyen az ő kompozícióinak állítunk emléket. Mark Turner, Chris Cheek, George Colligan, Mauro és én játszunk rajta.

CS: Az egész család zenél, tehát?

J: Édesapám ágán generációkra visszamenőleg találunk zenészeket. Édesapámnak is abszolút hallása van, de csak hobbiból zenél: polgári foglalkozást választott. De fantasztikus dolgokat hallok tőle. Elmegyünk moziba és ha tetszett neki valami a film zenéjében, hazaérünk, leül a zongorához, és eljátssza, de még hogyan!

CS: Mi a "módszered", hogyan komponálsz? Zongoránál?

J: Régebben próbáltam a zongoránál komponálni, de nem ment jól. Folyton meg akartam változtatni, amit már megírtam: soha semmit nem tudtam befejezni. Így hát az én mostani módszerem, ez tulajdonképpen Guillermo Klein módszere. Egyszer még régen részt vettem egy workshop-on, amelyet Guillermo tartott, és azóta is ezt a módszert használom. Sőt, amikor Baselben a főiskolán tanítok, ott is ezt a metódust használom. (Most, hogy mondod... lehet, hogy jogdíj járna ezért Guillermo barátomnak...) Szóval a módszer lényege egész egyszerűen leülni egy darab kottapapírral, elhatározni milyen stílusban, milyen formai megkötöttségek mentén, és mennyi idő alatt "kell" valamit komponálni, és egész egyszerűen leírni, amit a fejedben hallasz. Nem is annyira művészetnek vagy zenélésnek tűnik, mikor az ember így dolgozik, hanem olyan, mintha keresztrejtvényt fejtene az ember. Teljesen kiveszi ez a módszer az egódat a folyamatból, és letisztulnak az ötleteid. Ha már megvan a darab, akkor lehet leülni a zongorához.

CS: Baselban a zeneakadémia fakultásának vagy tagja. Kompozíciót tanítasz, viszont dobot nem.

J: Amikor idekerültem, az akadémia vezetősége természetesnek vette, hogy dobot fogok tanítani. De aztán az első nap mondtam nekik, hogy dobot nem!! Inkább kompozíciót szeretnék. Néztek egy jó nagyot, de aztán beleegyeztek. Már legalább tíz éve tanítok Baselben. Azelőtt San Sebastianban is tanítottam. De az, hogy kompozíciót tanítok, nem jelenti azt, hogy dobosokkal nem foglalkozom. Dehogynem. De - szerintem - dobosokat külön, a zenei kontextus, vagyis együttes nélkül, nem lehet és nem szabad tanítani. Azzal sokat lehet ártani. Hallani kell, miről szól a zene, és akkor tudok tanácsokat adni, hogyan lehetne finomítani a produkciót. Sok fiatal dobos rettentő sokat foglalkozik a technikai aspektusokkal, de közben nem figyelnek arra, mit is jelent, mit akar kifejezni az a zene, amit játszanak.

CS: A zongorázást és a komponálást akkor kezdted, mikor Brad Mehldau triójából kiléptél.

J: Régebben is próbálgattam, de Brad mellett vagy Seamus Blake mellett nem volt hozzá bátorságom. Brad és Seamus is óriási egyéniségek; olyan könnyen megy nekik a komponálás, és olyan csodálatos dolgok kerülnek ki a kezeik közül, hogy abban az időben már attól is tökéletesen boldog voltam, hogy azokat a csodálatos zenéket játszhattam, amiket ők hoztak. Később jó pár zenésztársam unszolt, hogy próbáljam meg én is. Emlékszem, egyszer Chick Corea azt mondta: miért nem próbálod meg, csak hogy lásd, hogy merre vezetnek a füleid, milyen típusú zenék születnek, ha nekiállsz... Így hát eleinte csak próbaképpen, kísérletképpen kezdtem el, és nem azzal a szándékkal, hogy saját számokból lemezeket készítsek.

CS: Trombitán kezdted, még Bostonban a Berklee-n. De mégis inkább dobosként szerepeltél Amerikában. Aztán jött a zongora. A legújabb lemezeken és a koncerteken viszont leginkább vibrafonon játszol. Mi motiválta ezeket a hangszerváltásokat?

J: Barcelonában dobon kezdtem, még pici gyerekkoromban. Olyan lusta voltam, hogy nem akartam szolfézsre járni, és pláne nem akartam "nehezebb" hangszereken gyakorolgatni. Felkaptam a dobverőt, és játszottam: Beatles dalokat vagy ami jött. Aztán tizenegy éves korom körül sok mindenféle más hangszert is próbálgattam: például vibrafont is. Aztán szüleim - ha tetszik, ha nem - zeneiskolába írattak. Ott klasszikus ütősöket tanultam. Olyan tizenhat éves koromban viszont szerelmes lettem a trombitába. Miles Davis vagy Kenny Dorham egy pár hanggal össze tudja törni a szívedet. Én is ezt akartam csinálni. Arról nem is beszélve, hogy a trombitát beleteszed a táskádba, és utazni lehet vele. Nem úgy, mint egy olyan monstrummal, mint mondjuk egy vibrafon. Hogy a dobfelszerelést ne is mondjam (nevet). A Berklee-re trombitatanszakra vettek fel. Ment a trombitálás, egyszer jobban, egyszer rosszabbul. Olyan jól soha, hogy lemezfelvétel legyen belőle. Habár itt-ott akadnak a sufniban szalagok, amelyeken trombitálok, és van köztük, amelyik nem hangzik rosszul. De nyilván jobb dobos voltam, mint trombitás, és ez fel is tűnt ott Bostonban mindenkinek. Így hát aztán dobosként kerültem "alkalmazásba". Sok más Berklee-s diákkal együtt béreltünk egy nagy lakást, ahol állandóan ment a jam session-ozás. Aztán az a tíz év Brad triójában... az csak a dobolásról szólt. Habár a vége felé beszereztem egy kis hordozható keyboard-ot, és mindig azzal vacakoltam a túrabuszban, szállodában, a reptereken és mindenfelé. Brad nézett is nagyokat: "Mi van Jordi, meguntad a dobolást?", ezzel húzott. Mikor visszaköltöztem Barcelonába, elkezdtem zongorázni, és komponálni... erről már beszéltünk. A vibrafon pedig úgy jött, hogy Baselban a zenakadémián sokat tanítok kisebb együttesekkel. William Evans zongorán, dobon sokszor Jeff Ballard és különféle bőgősök, még Larry Grenadier is le szokott jönni. Képzeld el, micsoda fantasztikus élmény lehet a diákoknak, ilyen zenészekkel játszani. De ezek alatt az órák alatt, én mit tudok csinálni? Ott állt a próbateremben egy nagyon szép Musser vibrafon. Így hát azon be-beszálltam a zenékbe. Egyszer például Kenny Barron adott egy masterclass-ot, és Kenny-vel játszottam zongoraduót. Aztán megkérdeztem, hogy játszhatok-e vibrafonon. Mire Kenny: "Tudsz vibrafonozni is?" Mire én: "Hát...azt hiszem, tudok..." (nevet). Ezután Kenny is bátorított, hogy játsszak többet vibrafonon. Régebben is próbálkoztam már ezen a hangszeren, de valahogy akkor még nem fogott meg annyira a hangzása. Most viszont - majdnem ötven évesen - megszerettem. Technikailag, nyilván megvannak ezen a hangszeren is a limitációim. Tulajdonképpen soha nem gyakorolok vibrafonon. Játszom, ahogy tudok. Minél többet, minél jobb zenésztársakkal. Az a legjobb szituáció, ha a banda akkor is jól szól, ha én egy hangot sem játszom... Mark Turner, Al Foster, Doug Weiss... mi kell még a boldogsághoz. Egyébként a lényeg - számomra - nem a hangszer. Dob vagy zongora vagy vibrafon... a zene a lényeg. Sok dobos van a világon, aki játszik más hangszeren is. De, még ha nem is játszik - mint mondjuk Billy Hart - akkor is, ahogy Billy mondta egyszer: "Neked, a dobosnak legalább annyira kell ismerni a zenét, amit az együttes játszik, mint bárki másnak. Vagy jobban. Te vagy a karmester."

CS: Magyar zenészekkel játszottál már?

J: Bartók, Kodály... vagy ők nem számítanak? Még tizenéves koromban, amikor klasszikus percussion-t játszottam, volt egy turnénk Magyarországon, egy spanyol ifjúsági zenekarral. Pécs, Kecskemét, Budapest. Brad triójával is jártam Budapesten, úgy emlékszem. És a Joshua Redman Trióval 2015-ben, a Budapest Jazz Klubban. És Elekes Tibor... ő is magyar, ugye? Vele is játszottam Európában. És Arnie Somogyi? Ja, és Robert Lakatos zongoristával játszottam már. Szuper tehetséges srác. És korábban, egy svájci turnén egy másik remek magyar zongoristával is játszottam... nem jut eszembe a neve. Félénk srác, ő is roma zenész...

CS: Oláh Kálmán?

J: Igen, Kálmán. Aztán persze Gárdony László, aki tanár volt a Berklee-n...

CS: És a dobosok közül... Ferenc Németh?

J: Persze! Ferenc!!! Oké, Ferencről van egy sztorim. A North Sea Jazz Fesztiválon játszottunk. Brad zenekarával voltam ott, Ferenc pedig Lionel Loueke zenekarával. Mind a ketten ugyanazon a napon léptünk fel. Ez már jó pár éve volt, és akkor Ferenc még ugyanúgy nézett ki, mint én, és a zenei stílusában is vannak hasonlóságok az enyémhez. Emlékszem, ott álltam a színpadnál, néztem, ahogy játszik... talán volt is bennem egy kis "anyag" - tudod, Hollandia... és akkor úgy egy kicsit elgondolkoztam, hogy most akkor, hogy is van ez: hogy én egyrészt ott fenn dobolok a színpadon, másrészt meg egyszerre itt állok a színpad mellett?? (nevet). De akkor még nem sokat beszélgettünk egymással, viszont később többször is találkoztunk, mert Ferenc jó barátja Javier Vercher-nek, a spanyol szaxofonosnak, akivel én is sokat játszom. Így aztán töltöttünk egy kis időt együtt. Játszottunk is együtt. Én zongoráztam, ő dobolt, Javier szaxofonozott. Szuper srác a Ferenc. Kicsit hasonlít rám, de még nálam is "hiperebb", felfokozottabb...

CS: Milyen új lemezeket fogsz megjelentetni mostanában?

J: Az egyik új lemez a Ted Dameron/Thad Jones projekt lesz, a Rossy-Kanan Grouppal. Van egy duólemez, Pablo Helddel, amelyet még áprilisban vettünk fel, de még nem volt időm arra, hogy megcsináljam az editálást. Ahogy már említettem, jön egy vagy két lemez Gustav Lundgren gitárossal, és lesz egy Pieranunzi/Somsen/Rossy lemez is. A saját, vibrafonos projectemmel is felvettünk egy újabbat: ez nagyjából ugyanaz az együttes lesz, mint amely a '16-os "Stay There" lemezt készítette, vagyis Mark Turner, Al Foster és Doug Weiss. "Beyond Sunday" lesz a címe. Egy REBOP elnevezésű lemez is lesz, amelyet egy csapat hihetetlenül tehetséges fiatallal készítettem: többnyire diákjaim voltak a srácok.

CS: Akkor tehát megy a szekér, és láthatólag jól érzed magad a bőrödben. Köszönöm szépen az interjút, és további sok sikert kívánok.

Danilo Perez Banddel Panamában, 1990-ben