A HIT DIADALA

Szerdán egyik legtöbbet foglalkoztatott zongoristánk, Neumann Balázs frissen megjelent „Faith” című lemezének bemutatójára került sor a Budapest Jazz Clubban. A triójában bőgőző Máthé László és Kaszás Péter dobos mellett a lemez vendégszólistái, a szaxofonokon és tárogatón játszó Borbély Mihály és az énekes Winand Gábor is színpadra léptek.

Az 1979 januárjában született Neumann Balázs még negyvenedik születésnapja előtt ünnepelhette első szerzői lemezének megjelenését. Gyerekkora óta zenésznek készült, jazz-zongora tanulmányait Erdélyi Péternél kezdte, aki évtizedek múltán első megjelent lemezét is keverte. Bejutott a szakma csúcsát jelentő LFZE-re, ahol 2001-ben Gonda János és Binder Károly tanítványaként szerzett jazz-zongora művész-tanári diplomát. Pályafutása ígéretesen indult, számos zenekarba kapott meghívót, többek között a Budapest Jazz Orchestra, Just In Time, Ghymes zenekarokból és Hajdu Klára kvartettjéből is emlékezhetünk rá. Rengeteg lemezen játszotta mások zenéjét, nem gondolta akkor, hogy a lemezfelvétel gyötrelmes munkával elért örömeit hosszú ideig „csak” közreműködőként élheti át. Adott szólókoncerteket, fellépett szimfonikus zenekarokkal, musical és show-zenék írása közben híres előadóművészek lemezeit hangszerelte, színművekhez, dokumentumfilmekhez komponált zenét itthon és külföldön. Már egyetemi évei alatt a Gödöllői Fréderic Chopin Zeneiskolában jazz-zongorát, zenekari gyakorlatot és jazz-elméletet tanított, diplomája átvétele után vendégtanár lett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-tanszékén, a Wien Konservatoriumban, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola jazz-tanszékén és Gyöngyösön. Tanári karrierjét tovább építve, megalakulása óta a Snétberger Tehetség Központ jazzelmélet tanára, valamint a selmecbányai zeneakadémián zongorát, analízist, jazzelméletet, hangszerelést, a Premier Művészeti Szakgimnáziumban főtárgy zongorát tanít.

Sikeres muzsikusként, elismert tanárként és boldog családapaként egy valami azonban hiányzott életéből, ez pedig egy saját szerzői lemez volt. Hitt benne, hogy egyszer ez az álma is megvalósul. Nem sürgette, nem ajánlkozott, szorgosan gyűjtögette a témákat, az évek alatt magába szívott élményeket kottába foglalva. Hite, kitartása végül meghozta gyümölcsét, bár a debütáló album keletkezési körülményei minden egyes fázisban azt mutatták, hogy nem fogja tudni megcsinálni, de mint elmondta, nagyon hitt ebben az anyagban és az meg is született. A faith, azaz hit, az emberek többségének a vallásos hitet jelenti, de ez a lemez nem a szó vallásos értelemben vett jelentéséről szól, a lemezen jegyzett és a koncerten is ugyanabban a sorrendben elhangzott kilenc darabot a “hit” témaköréhez kapcsolódó fogalmak inspirálták.

A koncert vetítéssel kezdődött, ami bennem rögtön nosztalgikus érzéseket keltett az egykor itt működött Duna mozi iránt. Gyerekkorom nagy filmélményei felidézésére azonban nem maradt időm, mert a lemez stúdió felvételének legemlékezetesebb pillanatait felidéző werkfilm egyből magával ragadott, minden tekintetben profi munka volt. A forgatókönyv tovább íródott, a klip utolsó kockái alatt bevonultak a zenészek a színpadra, és játszani kezdtek. Balázs fő zenekara, a trió nyitotta az estét, az a formáció, amellyel a legkevesebbet játszik. Kaszás Péter Al Di Meola zenekarának dobosaként a fesztiválokon, és a gyakran több hónapos turnékon is részt vesz a világhírű gitáros lemezeinek felvételei mellett, de a bőgős, basszusgitáros Máthé Lászlót szintén nehéz egyeztetni, mivel sok zenekarban és emellett színházakban is muzsikál.

Tehát ahogy a lemezen, a BJC-ben is a „For Them” hangzott el elsőként. A nyitószám után Balázs magához ragadta a mikrofont, az alkalomhoz illően köszöntött mindenkit és bemutatta zenekarát. Elmesélte a lemez létrejöttének körülményeit, majd elmondta, hogy az első szám a lelkekhez szólt, mindazoknak, akik miután átélték a fizikai világot, továbbrepültek, és hiszi, van hova továbbrepülniük. Mivel a zene absztrakt világ, a lemezborító belső oldalára minden számhoz írt néhány mondatot, ami egy picit segíthet a közönségnek abban, hogy a darabokat értelmezze. Ezeket a támpontokat adó mondatokat fontosnak tartotta a koncerten is elmondani, sőt még bővebben kifejteni azok tartalmát. Nem bízott semmit a véletlenre, hogy semmi fontosat nehogy kifelejtsen, előzőleg külön cetlikre írta kibővített gondolatai nagy részét, ezeket vette elő szép sorjában a következő szám bekonferálásakor. Előkerült az újabb cetli, ami jelezte, hamarosan következik a második szám. A „My Noir Blues” a jazzről, az áramlat egy életen át tartó hivatássá váló csodálatáról szól, de mint megtudtuk, a cím egy kis szójátékot is rejt. A jazzben gyakori moll hangsor angolul „minor”, erre hajaz a „my noir”, rejtve megadva a blues hangsorát. A remek, lendületes témában egymást váltó moll blues körök megszólaltatásához betársult Borbély Mihály szaxofonjai közül az altot választotta, fergeteges szólója igazolta Balázs hitét abban, hogy az alkotás szépsége az elődök igazságait figyelembe véve fogan, s a rögtönzés szabadságában gyümölcsözik.

Borbély Misi nagy tapsok közepette levonult a színpadról, de a tartóban maradt többi hangszere sejtetni engedte későbbi visszatérését. Jött viszont Winand Gábor, de előtte Balázs természetesen beavatott az „Eternal”, édesanyja emlékének adózó kompozíciója létrejöttében. Sokáig nem tudta feldolgozni édesanyja elvesztését, szeretett volna egy dalban emlékezni, de a hangjegyek nem akartak összeállni. Hitte viszont, hogy a köztük lévő kapocs örök, és végül évek múltán szembe jött vele a megoldás. Kaszás Péter „Infinity Project” című albumának bemutatóján hallotta a dobos-énekes előadásában Szőke Szandra megindítóan szép dalszövegeit. A szövegíróként is tehetséges énekesnőt megihlette Balázs kérése, megírta a versnek is beillő csodaszép szöveget, amelynek segítségével Balázs megtalálta az „Eternal” benne rejtőző dallamait. Szandra versét mind magyarul, mind angolul felolvasta, majd a zongorához ülve felcsendült a zene. Winand Gábor először a vers angol változatában énekelte el a témát, utána, hogy László Attilát idézzem, „az improvizációjában bemutatta, hogy az ének improvizációnak miért is, és hogyan van igazán értelme.” Drámai volt, és lebilincselő. A lemezen hallható egymásra illesztett hanghatások itt a „civilben” harsonás Abbas Murad baráti segítségével szólaltak meg.

Balázs újabb cetliről puskázott üzenetében kétségeinek adott hangot, miszerint ez a három szám dramaturgilag a legerősebb volt, így a lemezen és a koncerten is az utolsó, befejező tételei közt lenne inkább helyük. Szerencsére a fényhez írt, a reményről, a folytonos imánkról szóló „Hope”, nem hozott törést az eddig hallottak után. Ahogy az első részt záró, a belső békéhez írt, azt befolyásolni próbáló erőktől független, szabad belső forrásból hitet merítő „Inner Source” sem, amelynek végén mintha az űr hangjai szólnának, érzésem szerint szétesve, de optimista hittel a világegyetemben újra összeállva adnának erőt a gondolatok szabadon szárnyalásához.

A második rész is bejátszással indult. A szünet után kiderült, az első lemez lényegében a második, ugyanis Balázs tizenkét évvel ezelőtt akkori zenekarával felvett egy lemeznyi anyagot, de azt financiális okokból három kiadó is visszautasította. Az ugyancsak kilenc számot tartalmazó, Dennert Árpád (szaxofon), Soós Márton (bőgő) és a balesetben életét vesztett Mohay András (dobok) alkotta kvartett, olyan vendégszólistákkal, mint Makovics Dénes, Mester Dániel (szaxofon), Fekete-Kovács Kornél, Csizmadia Dávid (trombita), Abbas Murád (harsona), Oláh Szabolcs (gitár), Kaszás Péter (dob) készült felvétel, így Balázs íróasztalfiókjában landolt. Most viszont az „Emerging Frequencies” az új lemezzel egy időben került végül kiadásra, kegyeleti okokból a koncerten kivetítőn megjelenő videón csak egy szám töredékét élvezhettük, a klipben Mohay Andris fotói alatt szólt a zene. Hazaérve az egészet meghallgatva, higgyék el nekem, nagy kár lett volna, ha ez a zene a fiókban marad.

Jócskán este tíz körül jártunk, és még hátra volt a „Faith” négy száma. Órájára pillantva Balázs is megpróbálta számok előtti mondandóját rövidebbre fogni, de az ígért „még egy mondat” olykor többre sikerült. Így is eljutottunk az alázatba vetett hitről szóló „Altered Perceptions”, a hatodik, talán módosult érzékelésnek fordítható számhoz, amely előtt még megtudhattuk „egy mondatban”, hogy a harmónia hangszeres zongoristák általában a dallamból indulnak ki, és azt harmonizálják vagy egy szép harmóniamenetre írnak egy dallamot. Az ütőhangszeresek általában a ritmikai ötletek felől közelítik meg a kompozíciót, mégis nagyon szép dallamok, harmóniák jönnek létre. Ezen vívódva úgy komponálta ezt a darabot, hogy nem a dallam és a harmónia volt az elsődleges, mint az eddigi összesnél, hanem a ritmika. A részletek más szemszögből való vizsgálata után, mi is rájöttünk, másnak is lehet igaza. A 11/4- 12/4-es ostinato alatt hallott zongora és dobszóló olyan szervesen tartozott a témához, hogy megfogadva a lemezkritikát író László Attila tanácsait, megint csak érdemes volt inkább hátradőlni és élvezni a muzsikálást! Az igaz barátságról szólt a hetedikként játszott „Indulj el egy úton”. A moldvai népdal még a táncházas időkben a Muzsikás együttes előadásában vált ismerté, ifj. Csoóri Sándor énekével. Bár szerintem érdekes lett volna Winand Gábor improvizatív énekével hallgatni a dallamokat, Neumann Balázs feldolgozásában az instrumentumok kaptak szerepet. A visszatért Borbély Mihály tárogatón bontotta ki a témát, ehhez kapcsolódott a trió játéka, és ez a lemez borítójává választott „Vízválasztó” című festmény alkotójának, Goschler Tamás gödöllői festőművésznek ajánlott hangszeres feldolgozás is így gyönyörűen fogalmazódott meg.

Az Oláh Kálmánnak dedikált „Gratitude” a hálával telt tiszteletről íródott, a bartóki polimodális dallamkoncepció, amelyet megfigyelhetünk Oláh Kálmán improvizációiban, a Balázs komponálta művet is meghatározta. A lemez utolsó, kilencedik száma szerelemről szólt. A „Veled” feleségének, Zitának köszönte meg a nehezebb években is benne kitartó bizalmát, hitét és odaadó szeretetét. Ezzel a tiszta, jó érzésekkel komponált balladával ért véget a lemezbemutató, de még egy gyors ráadásra visszatért a teljes csapat és ötük örömzenéje hozta a búcsú pillanatát.

Balázs nagyon készült erre a koncertre, eltervezett és kidolgozott mindent a legapróbb részletekig. Telitalálat volt a mindkét részt bevezető videó bejátszás, az egész este szép, elegáns keretet kapott. Már az elején elmondta, nem kedveli azokat a lemezbemutatókat, amelyeken a zenekar nem áll szóba a közönséggel. Valóban, én sem szeretem, mikor tán a koncert közepe felé hangzik el az egyik számnak a címe jó esetben. Ezen az estén viszont az arányokkal kicsit baj volt, Balázs zenéjében biztosan hozott, jó „time” a mondandók közepette nem jött elő. A számok előtti konferálásokban nem elégedett meg a lemezborítón is olvasható, tömören, találóan fogalmazott „mankókkal”, és bár érdekes gondolatokat fogalmazott meg, a többször hosszúra nyúlt monológok kizökkentettek a zenére való ráhangolódásomból. Megértem, hogy egy ilyen nagy napon az ember mindent el akar mondani, ami felgyülemlett benne az évek során, de a közhely igazsága beigazolódott, a kevesebb több lett volna. A hitről szólva, a közönségbe vetett hitnek, erősebbnek kellett volna lennie, el kellett volna hinnie, hogy zenéje elég erős ahhoz, hogy ne kelljen túlmagyarázni. A zene elsöprő erejű volt, mind a trió, mind a vendégek csodálatos, maradandó élményt adtak, és azért az elmondottakból is sok szép gondolatot, hasznos információt kaptunk. Azt hiszem, a közönség nagyon megszerette Balázs lemezének anyagát ezen az estén.