IN MEMORIAM SZABÓ LACI
Már két hete, mióta Fazekas Sanyi értesített a tragikus balesetről, óránként gondoltam Lacira, és nem csupán „szorítottam neki”, de imádkoztam is érte. Pedig nem mondhatnám, hogy alaposan ismertem, hiszen nem egy városban éltünk és a mai idők egyébként sem kedveznek a személyes kapcsolatoknak. Igaz már vagy húsz éve annak, hogy a tatabányai „kemény mag” képviselőit megismerhettem, még a legendás márványtermi koncertek jóvoltából. Ők azok, akik minden fontos jazzeseményen megjelentek, és még nem is csupán a főváros összes fontos jazzszínhelyein, de a legkülönfélébb jazzkoncerteken is Komáromtól Szegedig. Nos, ennek a különítménynek volt oszlopos tagja Szabó Laci.
Élvezet volt Vele beszélgetni bármilyen témában, kedvenc műfajunkról pedig még inkább. Jóval fiatalabb volt, mint én, de sok mindent tanultam Tőle. Mint afféle veterán jazzrajongó, természetesen az amerikai jazz bűvöletében éltem, mígnem Ő hívta fel a figyelmemet arra, amit ugyan magam is sejtettem, hogy a jó zene a legfontosabb kritérium, és a szigorúan vett műfaji határok figyelembevétele nélkül elképesztően értékes zenék léteznek Európa-szerte Skandináviától Szicíliáig.
Mondanom sem kell, hogy gyakran találkoztunk a MüPától az Opusig, a BJC-től a MoM-ig, de még vidéken is: Győrtől Esztergomig, nem is említve a zsámbéki Jazz Openeket. (Legutóbb augusztus 15-én ültünk egy asztalnál az Opusban a Dresch Quartet + Chris Potter remek koncertjén.) A lemezek gyűjtésének és dedikációjának pedig éppen olyan lelkes híve volt, mint jómagam. A legnagyobb tapintattal készített koncertfotói olyan magas színvonalat képviseltek, hogy mindig azon keseregtem, hogy miért nem pesti lakos, hiszen boldogan kértem volna fel partnernek a márkás jazzkoncertekről készített beszámolókhoz. Így is minden koncertről, amelyen részt vett elküldte kiváló felvételeit, rendszerint még azon az éjszakán, pedig neki még haza is kellett érnie Tatabányára. Ezek a fotók archívumom becses darabjai.
Sokat leveleztünk e-mail-ek formájában, igyekeztem helyfoglalásban segíteni, mert ez már csak a fotózás szempontjából sem volt mindegy. És boldog voltam, ha némi jazzirodalommal is elláthattam. Igazán megható volt, hogy „baráti öleléssel” fejezte be nekem küldött üzeneteit.
Laci személyében nemcsak egy jazzbarátot, egy kedves ismerőst, de egy igaz embert vesztettünk el.
Nyugodjék békében!
