JazzMa

Friss Hírek

VIRTUÓZOK ESTÉJE2018. november 14.
Jazzlista - november 10.2018. november 10.
Relax: Timeless2018. november 07.
Colin Stetson a Trafóban2018. november 05.
Játék – 2018 november2018. november 04.
KÖZÖS NEVEZŐN2018. október 31.
MAYNARD FERGUSON EMLÉKEST2018. október 23.

Hírek

SZAKCSI Jr. 50

Ifjú Szakcsi Lakatos Béla javában készül nagyszabású születésnapi koncertjére. Régi barátságunkat kihasználva, az előkészületi munkák utolsó fázisában rá tudtam venni egy olyan beszélgetésre, amelyben a közelgő koncert mellett élete fontos pillanatai is szóba kerültek.

00.jpg

Október 15-én lesz a MOM-ban a születésnapi koncerted, te viszont júliusban születtél. A július már nyári főszezon, kánikula és sokan mennek ilyenkor szabadságra. Ezért döntöttél az októberi időpont mellett?

1968. július 15.-én születtem. Eredetileg július 15-ére terveztem a koncertet, a MOM vezetősége is rábólintott, tehát nem a kánikula és a szabadságok miatt halasztottuk októberre. Egyszer csak beugrott, akkor lesz a futball VB döntője. Öngyilkosság lett volna azon a napon rendezni, ezt a vezetőség is azonnal belátta mikor erre felhívtam figyelmüket, és az újabb egyeztetés után végül ez az októberi időpont mindenkinek megfelelt.

Hatalmas a névsor, ritkán láthatunk ennyi kiváló muzsikust egy koncert alatt!

Végül is csak olyanok szerepelnek a meghívottak között, akikkel játszottam a múltban, akikhez fűz valami.

01.jpg
https://momkult.jegy.hu/program/szakcsi-jr-50-the-sound-of-jazz-93826/452073

Ezt értem, hogy meghívtad azokat, akikkel valaha egy zenekarban játszottál, de a névsorban sok zongorista szerepel, akiknek nem játszhattál a zenekarában…

Már csak azért sem mert ők is zongoristák. Így van, kicsit zongora centrikus lett a névsor, de nagy részük a családhoz tartozik, édesapám, öcsém és édesanyám testvérének fia, Oláh Kálmán. A fiatal generációt is meghívtam, Kálmán fiait, akik az unokaöcséim, jön természetesen a partnerem, Laura, akinek apukája Csík Gusztáv, szóval ez így jött, így tevődött össze. Tzumo olyan, mintha családtag lenne, hozzánk tartozik, és ez a többiekre is igaz, akikhez nem fűznek rokoni szálak, de sokukkal már gyerekkorunk óta szoros kapcsolat alakult ki köztünk, vagy éppen gyerekként én tanítottam őket. Oláh Kálmánnal úgy próbáltuk összerakni a formációkat a meghívottakból, hogy mindenki jól érezze magát, és valami kapcsolatuk legyen egymással, vagyis megnéztük, játszottak-e valaha együtt hosszabb-rövidebb ideig. Gondoltunk először arra is, hogy mindenki hozza a saját zenekarát, de akkor hat, nyolc órás koncertet kellett volna tartani, így viszont a meghívottakból összeboronált formációkkal beleférünk a szokásos kétrészes műsoridőbe. Körülbelül hat percet terveztünk egy formációra, azt gondolom, ezalatt sok mindent be lehet mutatni, így is maratoni koncert lesz. A sorrend is nagyjából kialakult, igyekeztem úgy összerakni, hogy változatos legyen, a lírai számokat gyorsabb tempójú kövesse. Lehet ezt úgy aposztrofálni, hogy jazz ünnep, de fontos megemlítenem, itt nem jam session-ról lesz szó, minden formáció készül saját zenével, nem ad hoc alakul az este. Gondoltam arra, hogy ne vaduljon meg a közönség a sok jazztől, beillesztettem a műsorba két klasszikus produkciót. Csík Laura és ifjú Balázs Elemér kottában megírt klasszikus művet, a jazz ellentétét fogja játszani, kikapcsoljuk az összes erősítést, még a zongoramikrofonokat is, mindkettőjük játéka akusztikusan fog megszólalni.

Ha már az erősítést szóba hoztad, lesznek elektronikus hangszerek?

Igen, sőt fúziós zene is lesz.

Csodálatos élmény volt, mikor a három Szakcsi és Oláh Kálmán négy zongorán játszott egy koncerten.

Gondoltunk erre, de sajnos kivitelezhetetlen, mert csak egy zongora áll rendelkezésünkre. Négyen pedig nem férünk el egy zongoránál, már csak a súlyunk miatt sem.

Te hány formációban fogsz játszani?

Egy 11 éve létező zenekarral, a Szakcsi Jr. trióval fogok kezdeni, és a tervek szerint egy másik, szintén nagy múlttal rendelkező formációval, mikor ehhez a trióhoz két fúvós, Fekete-Kovács Kornél és Zana Zoltán csatlakozik, zárjuk a koncertet.

A születésnapi koncerteken az ünnepelt a főszereplő, végig a színpadon maradva ő játszik az összes fellépő zenekarban, ahol valaha megfordult, vagy éppen, mint legutóbb Quincy Jones esetében, az ő zenéit, hangszereléseit szólaltatják meg. Kezdtem gyanakodni, hogy ez a koncert nem feltétlenül rólad fog szólni, de most beszélgetésünk során finoman arról győztél meg, mégiscsak rólad szól majd.

Igen, mert azok a barátaim játszanak, akikkel játszottam az ötven év alatt, akiknek fiatalkoromban örültem, hogy játszhattam velük, és örülök, hogy most is játszhatok velük, és ez többet jelent nekem, mint amikor a legnagyobb amerikai sztárok közül jó párral játszhattam. Ehhez hozzá kell tennem, sajnos sok nagy muzsikus nem lehet ott ezen a koncerten, akiket szívesen láttam volna, akiknek hálával tartozom, akik tényleg sokat segítettek nekem, és nagyon sokat játszottam a zenekaraikban. Elsősorban Babos Gyula, aki nagyon fiatalon, teljesen rutintalanul elvitt saját fúziós együttesébe, plusz a Katona Klári zenekarába, aztán Ablakos Lakatos Dezső, aki szinte olyan volt nekem, mint az apám, de hát sorolhatnám Tomsits Rudolftól Jávori Viliig a hiányzókat, na és Pecek Lakatos Géza, talán vele játszottam a legtöbbet. Örülök viszont annak, hogy a nagy generációhoz tartozó Berkes Balázs, Kőszegi Imre és Csík Gusztáv velünk fog játszani.

Eddigi interjúidban nem akartál számvetést adni az elmúlt ötven évből, pedig ez szinte kötelező kérdés ennél a születésnapnál. Nem is akarlak mérlegkészítésre rávenni, mert mint olvastam, nem foglalkozol vele. Egy bátortalan kísérlettel viszont meghívnálak egy közös múlt idézésre, már csak jazztörténeti szempontból is. Előbb említetted Ablakos Lakatos Dezsőt, hogy kezdtél vele játszani?

Nekem nagy élmény volt anno, mikor huszonéves koromban lejártunk a rendszerváltás után megnyílt, Drienyovszki András vezette Merlin Jazz Klubba, mert ez volt az első profi jazzklub, amelyik minden nap üzemelt és kinézetben is hasonlított a nyugati jazzklubokra. Úgy léptünk be, mint egy szentélybe, mindennap ott voltunk és meghallgattunk mindenkit. Egy idő után András mindenkit bedobott a mélyvízbe. Volt egy szakasz a klub életében, amikor nem egy, hanem több napra kötötte le a zenekarokat. Előfordult, hogy azt mondta, játsszak egy hétig Ablakossal, utána meg Tony Lakatossal. Az élményen kívül, ez egy nagy tanulási lehetőség volt ilyen zenészekkel naponta játszani.

Utazzunk korábbi évekbe az időalagútban. Zenészcsaládba születtél, pólyásként hallhattad otthon édesapádat gyakorolni. Kicsit később ezeknek az élményeknek köszönhetően kezdtél érdeklődni a zongora iránt?

Én nem akartam különösebben zongorázni. Mint minden más ilyen családban, a szülők beíratják a gyereket zenét tanulni, apám engem is beíratott egy zeneiskolába, ahol klasszikus zenét tanultam, mintegy tíz évig. Aztán közben megszerettem ezt a komplex hangszert. Gimnázium vége felé kétszer felvételiztem a Bartók Béla Konzervatóriumba, klasszikus szakra. Először önszántamból, fel voltam készülve, de nem annyira, hogy felvegyenek. Másodszorra már apám kérésére mentem, bár ő nem erőltetett rám soha semmit, de nagyon szerette volna, ha oda felvesznek. Mai napig imádom a klasszikus zenét, nem csak a harmónia világát, inkább a tartalmát, hangzását, meg a dinamikai elemeit. Nem úgy kötődöm hozzá, hogy beharmonizálom Beethovent vagy Bachot, ahogy manapság divatos. Inkább azt veszem el, amit én tartok nagyon fontosnak belőle, például a dinamikai dolgokat, ami egyre jobban kiveszik a jazzből, talán Miles Davis és Keith Jarrett zenekara volt az utolsó a jazzben, ahol működött a dinamika. A klasszikus zene dinamikai kontrasztjai zongorán elég jól kifejezhetőek, azok a pianók vagy nagyobb kitörések, nagyon fontosak a jazzben is, így inkább ezeket próbáltam átemelni a klasszikus zenéből. Ekkor már viszont abszolút nem voltam felkészülve, mert fertőzött voltam a jazzel, éjjel-nappal jazzt hallgattam. Sőt, akkor már Pecekkel játszottam az éjszakában is. Természetesen nem vettek fel.

Apád mit szólt ehhez?

Volt mikor ő is megjelent az éjszakában, és találkoztunk, azért annyira nem volt mérges, nem tiltotta. Robinak is, nekem is szabad kezet adott. Akkor sem szólt volna, ha nem zongorista életpályát választjuk. A sikertelen felvételi után viszont még egyszer beleszólt életembe, igaz többet azóta sem. Jól van, ha a jazzt választottad, jelentkezz a jazz tanszékre. A fura helyzet nekem az volt, hogy akkor ő ott tanított.

Bocsáss meg, hogy most közbevágok, gyerekként téged soha nem tanított? Nem vette át veled egyszer sem a zongoraleckét?

Nem, engem sem, a Robit sem, mert nem akarta, hogy olyan irányba menjünk, ne azt kopírozzuk, amibe ő megy, és ezt mi is igényeltük. Szerintem jól tette így, mert ennek az lett a következménye, hogy én nem követem őt, teljesen mást szeretek, és a magam útján megyek, ahogy a Robi is. Szerintem ez egy szerencsés dolog.

Volt egy időszak, amikor nem is láttad édesapádat, mert külföldön játszott, aztán mikor visszatért, jött az atyai szigor is.

Amikor születtem, 68-ban, akkor kint volt, Berlinben talán, legalábbis így mesélték. Nagyanyáméknál éltem, ott én voltam a császár, amikor apám hazajött valóban más lett a helyzet, de nem zenei téren.

Visszatérve a konzira, a Jazz tanszékre sikerült a felvételid?

Igen, felvettek. A Jazz tanszéken a jazz zongora szakon két osztály indult, két tanár tanította a főtárgyat, Gonda János és apám. Apám osztályába nem kerülhettem, elég fura is lett volna, mivel ha otthon nem tanított, akkor az iskolában miért tanított volna. Így aztán Gonda János Tanár Úrhoz kerültem, akit nagyon jó pedagógusnak tartok, tulajdonképpen a jazzoktatást ő teremtette meg Magyarországon, ma is megemelem előtte kalapom. Nagyon jó dolgokat mutatott, nagyon sokat tanultam tőle, de mégsem bírtam a „konzit” egy évnél tovább. A szemeszter végén tavasszal otthagytam az iskolát. Jártam az éjszakába muzsikálni, augusztusban aztán egyik éjszakai kirándulásomból hazatérve mélyalvásba zuhantam, reggel anyám keltegetett, kezében volt egy papír. Ez a papír pedig a behívó parancs volt. Letöltöttem a katonaidőt, és leszerelésem után kezdtem igazán gyakorolni, mélyebben foglalkozni a zenével.

Ekkor kezdtél saját zenekar alapításba is?

Az első még gyerekkoromban alakult, közös együttes volt Oláh Kálmánnal. Említettem, Kálmán édesanyám testvérének a fia. Nagymamánk nagyobb összeget örökölt Olaszországba kivándorolt unokatestvére után, és mind a kettőnknek megvette az akkor nagyon divatos Yamaha Dx7 szintetizátort. A két szintetizátorral fúziós zenét játszottunk, Kálmánnak már akkor megmutatkozott a zeneszerzői vénája, így többnyire az ő szerzeményeiből állt a repertoárunk. Hangya Nagy Józsi szaxofonozott, Torma Rudi basszusozott és Balázs Elemér dobolt. Gyerekzenekar volt, én még akkor nem tudtam semmit. De a kérdésedre válaszolva, igen, a sok gyakorlás és kitűnő zenészekkel való rengeteg játék után, ebben az időszakban kezdtem saját zenekarban gondolkodni.

Eljött az az időszak is, amikor világsztárokkal léphettél fel. Hogy élted meg ezeket a találkozókat?

Nehezen tudtam feldolgozni, mert voltak köztük olyan ikonok is, akiket gyerekkorom óta hallgatok. Beugrott a fejembe, Úristen hol vagyok, ez igaz?!… azért ez rontott sok mindenen, de ilyen a hozzáállásom. Én ülök a zongoránál, ő meg mondjuk múlt héten a Keith Jarrett-et kísérte, jó ég! Rontott a játékomon is, nehezen oldódtam velük, akkora volt a tisztelet irántuk. Aztán volt olyan is, akivel volt alkalmam többször is játszani, és másodszorra már megszoktam ezt a nagyon furcsa érzést, ami öröm is és pozitív stressz is.

Volt olyan az ikonok közül, akikkel nagyon szerettél volna, de eddig még nem sikerült játszanod?

Ha szólistát kérdezel, nyilván egy ritmusszekcióról álmodik. Ha volt ilyen álmom, az a régiek közül volt, Philly Joe Jones, Paul Chambers és Sam Jones, akit tudnék említeni ebből a generációból. Ha egy ütemet játszhatnék velük, az biztos nagy örömet okozna, de hát ez sajnos már nem jöhet létre egyikükkel sem. A mai ikonok közül lényegében bárkivel megtiszteltetés lenne játszanom.

Álmaidban is abban a korszakban jársz, amelynek zenéjét képviseled, és ezért sokan konzervatívnak tartanak. Hogy hatott rád ilyen erősen az igazi Blue Note korszak zenéje, talán ez volt a te kamaszkori, akár tudatalatti lázadásod az akkor édesapád által is játszott jazz-rock ellen?

Nem ez volt a lázadásom. Egyszerűen az volt, hogy az én generációm nagyon kötődött bizonyos zenékhez. Ne címkézzük fel, mert nem bírom, mikor beskatulyáznak zenészeket, egy olyan fővonalhoz kötődtünk, ami a jazz lényege.

Kamaszkorodban viszont nem igazán ezt lehetett hallgatni, hogy találkoztatok, kötődtetek mégis az akkor fúziós zene uralta terepen ehhez a zenéhez?

Tényleg így volt, nem ez volt a divat. Valahogy mégis ráéreztünk erre a zenére, lehet, hogy ez apró dolgokon is múlott. Nagy szerencsénk volt, hogy Oláh Kálmánnal a Mátyás térre jártunk le focizni, onnan nyílik a József utca, ahol egy tehetős úriember lemezboltot nyitott. Hogy miért pont ezen a környéken, nem tudom, de mi nagyon örültünk neki, én annál is inkább, mert apámnak nem volt jelentős lemezgyűjteménye. Nagyon pici üzlet volt, de a polcok tele voltak nyugati lemezekkel, ami te is tudod mit jelentett a Kádár-korszakban. Mi focizás után minden nap benéztünk, és a tulajdonos megengedte, hogy amíg nem jön vevő hallgassuk a lemezeket, és valahogy mindig ebből az időszakból választottunk. Ron Carter „Third Plane” című lemezét többször is feltetettük, ezen Herbie Hancock zongorázik és Tony Williams dobol, de itt hallgattuk először Miles Davis és McCoy Tyner felvételeit is. Ezektől voltunk elájulva és elkezdtük mi is ezeket játszani. Nem bántam meg, mert minden zenész életében nagyon fontos, hogy ne ugorjon át bizonyos lépcsőfokokat. Az a generáció, Charlie Parker, Davis, Coltrane, később a Jarrett, örök érvényű muzsikusok, rájuk nem lehet azt mondani új keletű szóval, hogy cikis. Olyan volumenű zenét csináltak a jazz zenében, mint Bach a klasszikusban. Ők a mi Mozartjaink, Bachjaink, nem múlandó dolgokat alkottak.

Ha már szóba hoztad a lemezeket, tudom, neked hatalmas cd gyűjteményed van. Mindig érdekelt, hogy a zenészek hogy hallgatnak zenét. Át tudják adni magukat önfeledten a zene élvezetének vagy rögtön elemzésbe kezdenek?

Ezt tanítom az iskolában is jazztörténet órán, jó hogy megkérdezted. Van egyszer az élvezeti szint, amikor az ember élvezi, és jót tesz a lelkének, van egy másikfajta zenehallgatás, mikor már értesz valamit, megérted a mélységét, az élvezeten túl érted is azokat a dolgokat, amik megszólalnak. A harmadik az, amikor az előbb említett kettőben felsoroltakat is át tudod élni, de már azt figyeled, hogy mit tudsz elvenni ebből hozzáadva a lelkedhez, mit tudsz belőle alkalmazni a saját játékodban. Emellett fontos tisztában lenni a zene történetével, és nem csak a száraz tények miatt. Nekem zenehallgatáskor az a legfontosabb, hogy szerepeljenek a zenében azok a tulajdonságok, amelyek a tradícióról szólnak, legyen mélysége, mélység nélkül, tartalom nélkül nem zene a zene, legyen benne dinamika, és mi az, ami nagyon közel áll hozzám, és olyan hatással van rám, hogy abból természetesen nem egy az egyben, de tudok valamit hasznosítani is.

A jazz új áramlatai közül mintha igen kevés érintene meg.

Nem a változás, az új ellen vagyok. Csak azt szeretném, ha ezek a változások megtartanák a jazz igényes dolgait, és úgy látom, sok esetben ma nem ez történik, a popularitás nincs arányban az értékrenddel. Most a jazz olyan irányba folyik, annyira akarják, hogy népszerű legyen és populáris, hogy közben legtöbb esetben elveszti a lényeges tulajdonságait. Persze, tisztelet a kivételnek. Ezzel nem akarok ortodoxnak tűnni, egyszerűen csak így érzem. Nem azt mondom, hogy nem kell más, mert a zenének fejlődnie kell. Nagyon önkritikus vagyok, más pozitívumot nem is tudok mondani magamról, csak egyet, hogy nagyon komolyan veszem a zenét, mert szeretem. Fontos, hogy az ember ne a mellékes dolgok miatt kezdjen zenélni, engem a sztárság soha nem érdekelt, csak a zene. Zenét csak megszállottan lehet csinálni és fanatikusan. Kell valamiben hinni. Én hiszek Istenben. Van mikor össze-vissza játszom, van mikor rutinból, de azt a pillanatot kergetem, mikor minden természetesen jön, nem kell gondolkodnom, nem a betanult dolgokat játszom, hanem olyanokat lenyomok, amiket nem is gyakoroltam, amikről nem is tudom honnan jöttek elő. Ezt a pillanatot, amit kergetek, úgy hívom Áldás.

02.jpg

Vissza a hírekhez