A Dean Brown Band a BJC-ben
A CAFe Budapest kortárs művészeti fesztivál keretein belül október 16-án lépett a BJC színpadára a szenzációs Dean Brown Band, ahol egymás után két bulit is lenyomtak. Nézzük, milyen volt az első, ami 19 órakor vette kezdetét.
Dean Brown viszonylag nagy névnek számít a mai gitárosok között, elsősorban a fusion zenészek listáján. Ez nem is csoda, hiszen Billy Cobham bandájában bontogatta a szárnyait, később pedig együtt zenélt Marcus Millerrel és a Brecker testvérekkel is. További jelentősebb muzsikustársai között olyan nevek szerepelnek még, mint George Duke, Joe Zawinul, Bill Evans, David Sanborn vagy Eric Clapton. Brown híres arról, hogy szólólemezein all-star sideman csoportokat verbuvál, turnézó zenekarával sincs ez másként, hihetetlen arcokkal veszi körül magát. És a BJC-ben ezt be is bizonyította.
Brown technikás gitáros, nem szeret elveszni az effekt-rengeteg mögött. 63 éves kora ellenére óriási energiák mozognak benne, látszik rajta, hogy baromira élvezi, szinte átmegy gyerekbe, ahogyan táncolgat meg grimaszol a színpadon a szólói alatt. A másik fontos dolog, ami naggyá teszi az, hogy tisztában van zenésztársai képességeivel, hagyja őket érvényesülni, és képes úgy háttérbe vonulni, mintha nem is ő lenne a vezető.
A koncerten bonyolult, gyors, melodikus és vidám hangulatú kompozíciókat hallhatott a nagyérdemű, főleg az utóbbi pár év terméséből, csak egy borongósabb, elszállósabb téma hangzott el (az „Old Soldiers”), melyet Brown az apja emlékére komponált. Marvin Smitty Smith dobos sziklaszilárd alapokat nyomott, gond nélkül ugrált egyik ritmusból a másikba, nem véletlenül nevezte Brown a világ legjobbjának. Bernard Maseli (MalletKAT) volt az est egyik nagy meglepetése (és nem azért, mert megnyerte volna a Takáts Tamás hasonmásversenyt): ez az ember tutira dobogós helyen van a világ vibrafonistái között. Végig négy ütővel nyomta, olyan tempókat és modulációkat játszott, hogy mindenkinek leesett az álla. Mateusz Pliniewicz elektromos hegedűje kicsit elveszett a nagy hangerőben, izgalmas hangszínei azonban sokat tettek a produkcióba. Linley Marthe basszusgitáros (is) virtuóz, egyedi glissandós, wah-os soundjával megszólaló hosszú improvizációi szinte extázisba kergették a nagyérdeműt.
Öt zseniális muzsikus, magas fokon égő 100 százalékos, robbanékony fusion-jazz: a közönség garantáltan elégedetten távozott a CAFe fesztivál talán leginkább magával sodró produkciójáról.
