JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 28.
Névnaposok – Maja2024. március 28.
New Fossils: II2024. március 26.
Iyer, Vijay: Compassion2024. március 24.
Rottmayer, Chris: Being2024. március 23.
Taylor, Curtis: Taylor Made2024. március 14.

Hírek

Dean Brown Band a BJC színpadán

2018-ban már 27. alkalommal került megrendezésre a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál. A szervezők minden évben kitesznek magukért, több helyszínen, több résztvevő segítségével hozzák el a kultúrát október közepén a fővárosba. Ennek keretein belül a Budapest Jazz Club adott otthont az amerikai gitáros turnéjának budapesti koncertjéhez.

A promóciós szövegben már megemlítik, hogy milyen fantasztikus zenészekkel játszik/játszott együtt, és ezt az öttagú bandát is kitűnő muzsikosokból verbuválta össze, Dean Brown Band fedőnévvel. Több, kortárs amerikai gitároshoz hasonlóan a blues, a beat és a jazz egyszerre hatott zenei világára, és mindezt remekül olvasztja egybe saját szerzeményeibe. Ez a kvintett inkább az újdonságok felé próbál nyitni, modernebb, elektronikus hangzás jellemző rájuk. Ez már a hangszerekből is szembe tűnhet, hiszen a „hagyományos” dob (Marvin Smitty Smith) – basszusgitár (Linley Marthe) – gitár trió mellett a színpadon van hegedű is (ráadásul elektromos hegedű, Mateusz Pliniewicz), illetve egy nagyon érdekes hangszer, amiről Dean Brown viccesen úgy nyilatkozott, hogy valójában ő sem tudja, micsoda: egy elektromos vibrafon (Bernard Maseli).

Aki egy koncertről beszámolót ír, bárhova, bárkinek, talán ismeri a két végletet az előzményekkel kapcsolatban: az egyik véglet, aki minden részletet tud az adott zenekarról, ismeri a munkásságukat, fejből tudja a dalokat, észreveszi a nüánsznyi különbségeket két előadás között. A másik véglet, aki kvázi laikusként megy el végighallgatni a fellépést, és az első „találkozásról” írja meg a benyomásait. A tudósítók nagyrésze (köztük általában én is) talán inkább az első véglet felé próbál tendálni, ám ezúttal teljes mértékben az ellentétes póluson találtam magam. Jelentkeztem a koncertre, hogy szívesen írnék róla, amikor csak annyit tudtam, amennyit a szervező honlapján el lehetett olvasni. Nem hallgattam meg egy számot sem, nem néztem utána a zenészeknek, teljes mértékben első benyomásról akartam írni. Kérem az olvasókat, ennek tudatában olvassák ezeket a sorokat…

A 21 órás kezdetű koncertre jutottam be, nem sokkal a kiírt időpont után már meg is jelentek a színpadon, rövid beszéd után bele is csaptak. A repertoár első felét jellemzően gyorsabb tempójú, fúziós jazz – rockzene határán mozgó dalok voltak. Mint elmondták, az előző koncerten már rendesen belemelegedtek a játékba, és mi ennek a folytatását hallhattuk, ami miatt valóban olyan volt, mintha az első szám már az ötödik lenne. Ennek megfelelően a közönség is rendkívül hamar felvette a hangulatot, szinte az első perctől lelkes füttyszó és taps kísérte az öt zenészt. A szerzemények között voltak újabbak, amelyek a legfrissebb albumról szóltak, illetve korábbi dalokat is hoztak magukkal. Az első fél óra számomra őszintén szólva kissé elnyújtott volt, többször úgy éreztem, hogy kicsit sokáig húznak egy dalt, illetve a nagy hangerő miatt nem is lehetett teljes mértékben értékelni az egyéni hangszeres megoldásokat. Ez számomra sokszor zavaró volt, bár a közönség ezeket a keményebb, hangosabb részeket is értékelte. Egy ilyen dal után a zenekarvezető bemondta, hogy kitűnő zenésztársai vannak, akikkel nagyon gyors és komplikált dalokat is el lehet játszani, de természetesen egy jó blues sem okoz nekik gondot. El is kezdte egy 2-3 perces gitár bevezetővel, majd a dal közben ugyanúgy felgyorsultak, egyre keményebb lett, és a végére ugyanoda jutott, mint a korábbi dalok… Nekem néha kicsit sok volt, de a hangulat tényleg nagyon jó volt.

Aztán érdekes módon, mintha a második felében egy teljesen más zenekart, egy teljesen más felfogást láttam volna. Kicsit visszavettek a kakaóból, és talán nagyobb hangsúlyt fektettek magára a zenére, mint a hangulatra (ami persze így is megmaradt). Nekem a koncert egyik csúcspontja volt a dobos, Marvin Smitty Smith kompozíciója, a „Final Frontier”, szintén remek volt a gitár és a hegedű párbeszéde egy másik dalban, amiben Pliniewicz próbálta utánozni a gitáron játszott dallamokat, illetve az egyik utolsó dal, a „Skipper” is. A végefelé még egy olyan dal is belefért, ami közben állítólag az sem lett volna csoda, ha szívrohamot kapnak a zenészek, szerencsére ez nem történt meg. Ez már egy egészen elvont darab volt, aminek a basszusgitáros Linley Marthe volt a szerzője. Különböző effektekkel díszítették, nagyon gyors és virtuóz hangszeres megoldások voltak, aztán egyszer-egyszer jött egy rövid, kifejezetten dallamos, fülbemászó passzázs, majd vissza a progresszív, elvont műfajhoz. Rendkívül érdekes volt figyelni, ahogyan felépítik a dalokat a színpadon, főleg, hogy sok közülük még valóban elég friss, elég nyers. A zenészek viszont egytől egyig profik voltak, teljesen jogosan járt a hatalmas tapsvihar mindenkinek a szólók közben/után, illetve a zenekar bemutatásánál is.

Összességében én nagyon jól szórakoztam, a koncertélményen kívül a zenei élmény is megvolt, nagyon érdekes, és minőségi muzsikát hallhatott a BJC közönsége. Dean Brown remek gitáros és egyben jó előadó is. A híres Monty Python szkeccs, a „Ministry of Silly Walks” járt a fejemben, miközben néztem, ahogy mozog/táncol a színpadon, ezt többen megmosolyogták, szerencsére nem volt erőltetett, inkább csak hozzátett a show elemekhez. Örülök, hogy mehettem a koncertre, és utólag annak is örülök, hogy nem jártam utána a zenekarnak, szerintem nagyobb élmény volt első benyomásként élőben látni és hallani őket.

img-2621.jpg

img-2623.jpg

Fotók: Irk Réka

Vissza a hírekhez