A Common Ground szabadsága
A Budapest Music Centerben szombat este felrobbant a színpad. No, de jó értelemben, hiszen olyan zenét hallgathattunk, ami kirepített minket a térből és időből. Köszönhettük mindezt a Common Ground formációnak, melynek alapító tagja a tehetséges fiatal jazzdobos, Juhász Márton, aki jelenleg a Focusyear ösztöndíjjal Baselben él, de pl. tanult a bostoni Berklee College of Music egyetemen is, és olyan neves zenészekkel játszott egy színpadon, mint Kurt Rosenwinkel, Joshua Redmann, Dave Holland vagy Django Bates.
A Common Ground egy nemzetközi csapat, igencsak jeles, és elismert zenészekkel, mint a trombitás Byron Wallen, akivel Marci a 2017-es Brit-Magyar Jazzfesztiválon játszott először az Euro-African Playground zenekarának (Tálas Áron – billentyűk, Ifj. Tóth István – basszusgitár) vendégeként, és egyből ki is derült, hogy az afrikai gyökerekből táplálkozó két zenész egy húron pendül. Olyannyira, hogy a további együtt zenélés nem volt kérdéses, s Byron segítségével a brit jazzélet zenészeiből csatlakozott még Richard Baker – ütőhangszerek, Rob Luft – gitár, Mark Cherrie – steelpan. Az október 27-i koncert volt a debütáló első fellépésük a teltházas budapesti közönség előtt. A Common Ground koncertje igazi örömzene volt, 80% improvizáció, melynek alapja afro ritmusok, de természetesen minden zenész megfűszerezte a maga saját kis világával, mint például a karibi hangzást iszonyatosan izgalmasan bekúszó dallamokkal steelpanen (eddig még sosem láttam ilyen hangszert) játszó Marc Cherrie. A brit-nigéri származású Richard Olatunde Baker zenészt (Eardrum alapítója) nemcsak hallgatni, de nézni is öröm volt, hiszen olyan életszeretet árad belőle, ahogyan a djembét, cajólt, s különféle afrikai dobokat megszólaltatja, hogy az ember nem tud nem együtt mosolyogni vele. Az Angliában méltán elismert fiatal tehetség, Rob Luft (2016-ban Kenny Wheeler-díjat kapott) gitárjátéka eszméletlen érzékenyen csatlakozott be ebben a színes kavalkádba, s azért valljuk be, neki nem volt olyan egyszerű dolga elektromos gitárral kísérni az afrikai ritmusokat, de ezt csodásan hozta, olyannyira tudott csendben, érzékenyen játszani, mint éppen felrobbantani a színpadot a groovos szólóival.
A repertoár igen sokszínű volt, kezdetben még kissé visszafogottabb, lágyabb dallamok uralták a teret, de a szünet előtt már kezdett izzani a levegő, ami a második blokkban rendesen belobbant, mondhatni tűzzel játszottak a zenészek, a közönség soraiban égtek az arcok, ritmusra mozogtak a lábak. Igazi fúziós jazz szólt, amibe belefért minden olyan „őrület” is, mint egy kagylót fújós hangszernek használni (Byron) vagy egy öngyújtóval ütni a ritmust a kottatartón (Luft).
Érdekes volt, hogy a zongorajáték hogyan tud belefolyni ebbe a ritmikus hangszerekre épülő zenébe, de Tálas Áron szuperül megoldotta, hol klasszikus zongorán, hol a fenderen játszott csodás jazzszólamokat, sőt egy szerzeményét el is játszották az este folyamán, amit nagy tapssal értékelt a közönség. Juhász Marci végig nagyon összhangban volt a többiekkel, adta az alapot vagy éppen „húzta” a többieket, s ami nekem nagyon tetszett a játékában, hogy nem akart se több, se kevesebb lenni a közös zenében, valahogy úgy tud jelen lenni, hogy nem hivalkodik a játéka (mint sok dobosnál ezt érzem), s mégis fenomenálisan adja a ritmust. Azt hiszem ez az intelligens zenélés, ha egyáltalán van ilyen. :) Egykori zeneiskolai dobtanára, Mizsák István - aki Marci karrierjét kiskora óta figyelemmel követi - megsúgta nekem, hogy Marci azon ritka dobosok egyike, akinek a keze és lába nem egyszerre mozog, mint egykori tanárja megtiszteltetésnek tartja, hogy Marcit taníthatta, s nem volt sosem kétséges számára, hogy az ifjú dobos nagy sikereket fog elérni. S valóban, a Juhász Márton által alapított Common Ground fergeteges sikert aratott a BMC színpadán, de abban is biztos vagyok, hogy a fúziós jazzt szerető közönség novemberben Londonban is imádni fogja a hét tagból álló, magyar, afrikai, brit, karibi zenei gyökerekből táplálkozó különleges jazzformációt.
Ha egy szóval kéne jellemezni a koncertet, a szabadságot mondanám, ami szavakban is megjelent az estén, megidézve Mandela munkásságát, neki dedikálva az egyik dalt. S mi más is lenne lényegesebb a zenében, s tágabb értelemben a Világban, mint a szabadság megélése? A Common Groundnak sikerült, ezen az estén bármi megtörténhetett, mindenféle ítélkezés, korlátok nélkül, szabadon szárnyalva.
Fotók: Irk Réka
