VIRTUÓZOK ESTÉJE

East Coast után West Coast. A New Yorkban élő, szerdán triójával fellépett Németh Ferenc után, pénteken a Los Angelesben élő Borlai Gergő látogatott el a Hollán Ernő utcába. A „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” sorozatban meghirdetett koncertre ő is trióval, a billentyűs Scott Kinsey és a basszusgitáros Hadrien Feraud társaságában érkezett.

Scott Kinsey és Hadrien Feraud visszatérő vendégnek számít Budapesten, külön-külön mindkettőjük Gergővel is játszott itt valamilyen formációban. Scott Kinsey az A38 hajón Scott Henderson, Kirk Covington, Matthew Garrison összetételű zenekarával többször lépett fel közös koncerten a Kaltenecker Trióval, melynek akkor Borlai is tagja volt, viszont 2012-ben, a MÜPA-ban triójában már Gergő dobolt, a basszusgitáron pedig Gary Willis játszott.

Kinsey első önálló lemeze "Kinesthetics" címmel 2006-ban jelent meg. Scott Henderson és Gary Willis már ezen a debütáló albumán is szerepel a rangos közreműködők névsorában, akikkel később a Tribal Tech formációt megalakítva az 1991-ben a Berklee Zeneművészeti Főiskolán diplomázott billentyűs berobbant a világ élvonalába. A Tribal Tech mellett a filmekhez írt zenéi is hírnevet hoztak Kinsey számára, közülük talán a nálunk is forgalmazott „Ocean's Eleven” és az „Ocean's Twelve” betétdalai a legnépszerűbbek. Legutóbb, a Yellowjackets zenekarból kilépett Jimmy Haslip basszusgitárossal és Borlai Gergővel készített, augusztusban megjelent „ARC trio” című lemezen hallhattuk szerzeményeit. Az amerikai zenekritikusok a Vinnie Colaiuta, Gary Novak, Steve Tagavlione és Judd Miller vendégszereplésével felvett új albumot kihagyhatatlannak tartották a gyilkos szólók és a virtuóz muzsikusok rajongói számára. Az „ARC Trio” zenei összhatása lemezrovatunk kritikusának leginkább a Zawinul Syndicate felvételeit juttatta eszébe. Valóban, Kinsey munkásságát ismertetve kihagyhatatlan Joe Zawinul, akinek hatását zenéjére minden fórumon megemlítik, és akivel hosszú személyes és zenei kapcsolatot tartott fenn. Zawinul Kinsey első saját lemezének megjelenésében is segédkezett, nem meglepő, hogy legidősebb fia, Tony Zawinul őt nevezte ki az általa alapított „Zawinul Legacy Band (ZLB)” zeneigazgatójának. A ZLB debütáló amerikai fellépése 2014-ben a Carnegie Hallban volt, a zenekar azóta is alkalmanként összeáll, többek között Chester Thompson, Alphonso Johnson mellett, Borlai Gergő és Hadrien Feraud is játszott a ritmusszekcióban.

Hadrien Feraud 2011 júliusában mutatkozott be a BJC közönségének, amikor a Borlai Trióban Kaltenecker Zsolt billentyűzött, a basszusgitáros pozíciót pedig az év tavaszán a Művészetek Palotájában adott koncertjén is vendégszereplő francia basszusgitáros töltötte be.

Az 1984-ben Párizsban, zenészcsaládban született Feraud már gyerekkorában a legjobb zenéket hallgathatta szülei jóvoltából, akik rajongtak a rock és a jazz 70-es évek környéki lemezeiért. Az Earth, Wind & Fire, Eric Clapton és a ZZ Top mellett a polcon ott sorakozott Chick Corea, John McLaughlin, Herbie Hancock, a Weather Report és Jaco Pastorius is. A kezdetben a dobolás iránt érdeklődő Hadrien 12. születésnapjára megkapta Jaco ugyancsak születésnapi, „The Birthday Concert” című lemezét, és ennek meghallgatása után minden megváltozott életében. Elmerült a basszusgitár tanulmányozásában, ettől fogva csak ez a hangszer érdekelte. Jaco mellett Christian McBride, Victor Bailey, Anthony Jackson, Gary Willis, Matthew Garrison, és Richard Bona technikáinak elemzésével a zsenikre jellemzően mindössze néhány év alatt, autodidakta módon fejlesztette tökélyre tudását. Olyan zenészekkel játszott, mint Chick Corea vagy éppen honfitársa, Bireli Lagrene. Tizenkilenc évesen John McLaughlin-tól kapott meghívást az alakuló „Industrial Zen” zenekarába, és a 2016-ban azonos címmel megjelent lemez után McLaughlin „cserében” játszott Feraud hatalmas számú rangos muzsikus közreműködésével készült első szólólemezén, melynek címe nemes egyszerűséggel „Hadrien Feraud” volt. Ezen az albumon Pastorius szellemiségét megőrizve a basszusgitározást újabb, a hangszer adta lehetőségeken túli, magasabb szintre emelte.

1978. május 27-én született Borlai Gergőt talán nem kell részletesebben bemutatnom. Ahogy a BJC online programajánlójában is olvasható, a régóta külföldön, jó ideig Barcelonában, majd az öreg kontinens adta lehetőségeket kinőve néhány éve Los Angelesben élő dobos kultusza itthon sem hanyatlott, játéka rengeteg fiatalt inspirált és inspirál a mai napig. Ez persze azzal is magyarázható, hogy vitathatatlan zsenialitása mellett átjárt több műfaj talán nem is létező falain. Játszott Presserrel, Charlie-val, Koncz Zsuzsával, Babos Gyulával is, és még sorolhatnám. Játéka számos hazai pop és jazz lemezen hallható, megalapította a csupán egyetlen zenei műfajba nehezen bekategorizálható, máig kultikusnak számító Europian Mantra formációt. Első lemeze '98-ban jelent meg, “17” címmel, pályája meghatározó állomása volt a Kaltenecker Zsolttal való együttműködés, és a Tzumo Árpáddal rögzített „Electronic Dreams” című album. Az igazi áttörést azonban a 2010-ben megjelent „MMM” című lemez hozta, melyen számonként változó összeállításban Fekete-Kovács Kornél trombitált, Lukács Péter, Tátrai Tibor, Sipeki Zoltán gitározott, Gary Willis, Giret Gábor, Matthew Garrison, Papesch Péter, Barabás Tamás basszusgitározott, Tzumo és Kaltenecker Zsolt mellett a már ekkoriban is világsztárnak számító Scott Kinsey játszott billentyűs hangszereken.

A Scott Kinsey, Borlai Gergő, Hadrien Feraud triót dugig teltház fogadta. A szakmai érdeklődés is igen magas volt, a közönség soraiban sok ismert zenészünk foglalt helyet, jól reprezentálva Borlai műfaji korlátok nélküli zenéjének széles körű elismerését. A régi játszótársak közül eljött Tátrai Tibor és Presser Gábor is, akit ahogy észrevett Borlai, a „Petróleumlámpa” ritmusainak rövid felidézésével köszöntött a közönség ovációja közepette. Természetesen a jazz képviselői közül a dobosok voltak legtöbben, Benkó Ákos épp mellettem, az első sorban talált helyet magának. Örült is a szabad széknek, mert onnan kitűnően ráláthatott Borlai balkezére, amelyet, mint mondta, különös figyelemmel akart tanulmányozni. Bár egy dobos szeme nyilván többet lát, mikor kollégája technikáját figyeli, de én a koncert alatt úgy véltem, ez nem volt egy könnyű feladat, mert Gergő mindkét keze végig úgy járt, mint a villám, számomra csak lassított felvételeken lehetne elemezni kezeinek munkáját. Virtuozitásban a többiek sem maradtak el, Feraud szólói is élményszámba mentek, és Kinsey is megvillantotta kétségtelen tehetségét. Kapkodtam is a fejemet a technikai bravúrok hallatán, de bevallom, a zene nem igazán fogott meg. Ehhez hozzájárult az is, hogy Kinsey néha a számok előtt kínos hosszúsággal varázsolt elő valamilyen témát számítógépéből, majd legalább tizenöt újabb gomb lenyomásával szólaltak meg a hangok, alaposan kizökkentve ezzel a zene folyamatos élvezetéből. A szünetben többen is hozzám hasonlóan vélekedtek, a virtuozitás közben a zene valahogy nem állt össze. Figyelembe véve, hogy Kinsey egyedülálló és eredeti hangjaira a fiatal generáció figyelt fel legjobban, nem véletlenül számít az egyik legkedveltebb jazz zenésznek a huszonévesek között, lehet, hogy korosztályommal van a baj, hogy minket nem fogott meg zenéje. A második rész vége felé azért az idősebbek szeme is felcsillant, mikor Kinsey Weather Report számot, Zawinul „125th Street Congress” című szerzeményét konferálta be, és a lehengerlő szólók közepette számunkra megjelent a zene is. A ráadás is a Weather Report szellemét idézte, így a minden jó, ha a vége jó érzésével búcsúzhattunk a három zseniális muzsikustól. Az East Coast New York-i kortárs zenéje után, a West Coast egyik markáns, a mai jazzéletben jelentős súllyal bíró ágából is ízelítőt kaptunk, én bevallom, a keleti parton jobban éreztem magam. A gyilkos szólók és a virtuóz muzsikusok rajongói számára mindenesetre az egész koncert fantasztikus élményt adott.