A JAZZ ESSZENCIÁJA

Csütörtökön a megalakulása óta változatlan összeállítású Szakcsi Jr. Trio lépett fel a Budapest Jazz Clubban. Ahogy tizenegy éve, ezen az estén is bőgőn Pecek Lakatos Krisztián, dobokon Balázs Elemér játszott az idén az ötvenesek klubjába lépett Bécivel, és ez a jazzben tekintélyes kornak számító időszakot megélt trió, most is hatalmas sikert aratott.

Fogalmazhattam volna úgy is, hogy ezt a tekintélyes kornak számító időszakot átélt trió, mert sikereik ellenére a tizenegy év alatt mindössze egy lemezük jelent meg, és a teltházas koncertek sem hoztak számukra több felkérést. Bár az ötvenedik születésnapjára szervezett gigakoncert előtt rangjához méltóan foglalkozott vele a jazzre amúgy is szűkre szabott keretében a média, Szakcsi Jr. az a zongorista, akit mindenki elismer, de akit minden koncertje után rácsodálkozva újra felfedeznek. Az a „persze tudtam, hogy jó, na de ennyire” fogalmazódik meg legtöbbekben. Aztán csend és felejtés, a nem éppen közeljövőben soron következő újabb koncertig, az újabb „bemutatkozásig”.

Ezen a BJC újból visszatért borzalmas fényviszonyai miatt félhomályban lezajló estén egy kivétellel standard feldolgozások kerültek a műsorba. A sokszor leírt közhely, miszerint ebben a zenében nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy hogyan játsszák, itt hatványozottan igaznak bizonyult. A standard számok egy ilyen képességű trió előadásában sosem hangzanak unalmasan, főleg a bemutatott témák váratlan, új értelmezése miatt. Tényleg lenyűgöző volt hallani, hogy mennyire különböztek a népszerű, és kevésbé ismert verzióktól anélkül, hogy elhagyták volna a jazz kereteit. Az első rész kissé szentimentálisan kezdődött, de a koncertre való ráhangolódást mégiscsak segítő Antonio Carlos Jobim szerzemény, a „Photograph” után Dizzy Gillespie híres száma, a „Groovin' High” azt a dinamikusabb post-bop zenét hozta, amit ez a trió a megalakulása óta legjobban játszik. Ezt követte Jay Livingston, Michael Curtiz, a „Casablanca” rendezőjének 1956-ban készült, „The Scarlet Hour” című filmjéhez írt „Never Let Me Go”, amely eredetileg Nat King Cole előadásában hangzott el. A dal töretlen időtállóságát mutatja, hogy több nagy jazzgeneráció óriásai után, a nemrég fiatalon meghalt Roy Hargrove is feldolgozta a mai kor üzeneteit közvetítve, és Szakcsi Jr. is megtalálta benne a saját gondolatai megfogalmazására alkalmas kiindulási pontot. Jó választás volt az ugyancsak sok feldolgozást megélt „Who Cares?”, George Gershwin eredetileg az „Of Thee I Sing” című musicalhez írt betétdala is, így már az első rész végén vastaps kíséretében vonulhattak le a színpadról.

A második részt Jimmy Van Heusen két szerzeménye, az 1953-ban írt "Here's That Rainy Day", majd az 1944-es „Belle of the Yukon” című film betétdala, a „Like Someone in Love” nyitotta. Mindhárman továbbra is lehengerlően játszottak, a szólók nagy tapsot arattak, az eddig hallottakat egy nagyon jó koncertnek lehetett elkönyvelni. A harmadik szám azonban meglepetést hozott. Free improvizációval indult, amelyből kezdetben mindenki várta, mi sül ki. A zongora kihívásaira a bőgő és a dob is egyre bátrabban válaszolt, míg az egész összeállt egy csodálatosan hömpölygő zenefolyammá, és ekkor a nézőtéren is mindenki úgy érezte, súlytalanul repül a zenekarral. Ez az euforikus érzés bő negyedóráig, a szám végéig tartott. A vége felé az eredetileg betervezett Richard Rodgers írta „My Funny Valentine” dallamait is beleszőtték hihetetlen finomsággal, talán az ovációba átmenő újabb vastaps kezdőütemeibe ez is besegített. A katarzis után együtt ébredtünk a zenekarral, mikor Szakcsi Jr. újból a való világba érkezve megkérdezte Elemértől mennyi az idő, mi is hirtelen az óránkra pillantottunk, sajnálattal megállapítva, hogy bizony elszállt. Szerencsére azért maradt annyi, hogy a negyediknek betervezett Clifford Brown szám, a „The Blues Walk” még beférhetett záróra előtt, így a közönség a ráadás élményt is megkapva, hiánytalanul gazdag élményekkel indulhatott haza.

„A trióban egymásra vannak utalva az emberek. Azon áll vagy bukik minden, hogyan tudják egymást segíteni, kiegészíteni, egymásnak inspirációt nyújtani, a trió az alapja minden továbbinak, az a legtökéletesebb, ahol leginkább lehetséges a kamarazene.” – vélekedett Berkes Balázs ennek a klasszikus formációnak a szépségeiről és nehézségeiről nekem adott interjújában. Ezeknek a letisztult kifejezési lehetőségek szépségeit és nehézségeit felvállalva alakult a jazz legtisztább forrásaiból merítő Szakcsi Jr Trio 2007-ben. A nehézségek nem a zenei feladatok megoldásában jöttek elő, azokat a kezdetektől elegánsan oldotta meg a Szakcsi Jr., Pecek Lakatos Krisztián, Balázs Elemér hármas. Ahogy a koncert után Béci elmondta, ha több fellépési lehetőség adódna, jobban ismernék egymás gondolatait, nagyobb összhangban tudnának játszani. A zenésznek elsősorban a bemutatott zenéjével kellene kommunikálnia a közönséggel, és nem egyéb dolgokkal felhívni magára a figyelmet. Tudja ő is, ez ma már máshogy működik, így ő is abban reménykedik, ahogy a költő mondá egykoron, lesz még nekünk múltunk!