JazzMa

Friss Hírek

The Partisans: Nit De Nit2019. június 15.
Mezei Szilárd: Citromfa2019. június 13.
Cohen, Avishai: Arvoles2019. június 11.
Teltház a Meseházban2019. június 10.
BŐGŐS GENERÁCIÓK2019. június 04.
Ratzer, Karl: Occasion2019. június 03.
Játék – 2019 június2019. június 02.
A VLADIGEROV ÖRÖKSÉG2019. június 02.
XII. BODAJKI JAZZ TÁBOR2019. május 11.

Hírek

A JAZZ ESSZENCIÁJA

Csütörtökön a megalakulása óta változatlan összeállítású Szakcsi Jr. Trio lépett fel a Budapest Jazz Clubban. Ahogy tizenegy éve, ezen az estén is bőgőn Pecek Lakatos Krisztián, dobokon Balázs Elemér játszott az idén az ötvenesek klubjába lépett Bécivel, és ez a jazzben tekintélyes kornak számító időszakot megélt trió, most is hatalmas sikert aratott.

00.jpg

Fogalmazhattam volna úgy is, hogy ezt a tekintélyes kornak számító időszakot átélt trió, mert sikereik ellenére a tizenegy év alatt mindössze egy lemezük jelent meg, és a teltházas koncertek sem hoztak számukra több felkérést. Bár az ötvenedik születésnapjára szervezett gigakoncert előtt rangjához méltóan foglalkozott vele a jazzre amúgy is szűkre szabott keretében a média, Szakcsi Jr. az a zongorista, akit mindenki elismer, de akit minden koncertje után rácsodálkozva újra felfedeznek. Az a „persze tudtam, hogy jó, na de ennyire” fogalmazódik meg legtöbbekben. Aztán csend és felejtés, a nem éppen közeljövőben soron következő újabb koncertig, az újabb „bemutatkozásig”.

01.jpg

02.jpg

03.jpg

Ezen a BJC újból visszatért borzalmas fényviszonyai miatt félhomályban lezajló estén egy kivétellel standard feldolgozások kerültek a műsorba. A sokszor leírt közhely, miszerint ebben a zenében nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy hogyan játsszák, itt hatványozottan igaznak bizonyult. A standard számok egy ilyen képességű trió előadásában sosem hangzanak unalmasan, főleg a bemutatott témák váratlan, új értelmezése miatt. Tényleg lenyűgöző volt hallani, hogy mennyire különböztek a népszerű, és kevésbé ismert verzióktól anélkül, hogy elhagyták volna a jazz kereteit. Az első rész kissé szentimentálisan kezdődött, de a koncertre való ráhangolódást mégiscsak segítő Antonio Carlos Jobim szerzemény, a „Photograph” után Dizzy Gillespie híres száma, a „Groovin' High” azt a dinamikusabb post-bop zenét hozta, amit ez a trió a megalakulása óta legjobban játszik. Ezt követte Jay Livingston, Michael Curtiz, a „Casablanca” rendezőjének 1956-ban készült, „The Scarlet Hour” című filmjéhez írt „Never Let Me Go”, amely eredetileg Nat King Cole előadásában hangzott el. A dal töretlen időtállóságát mutatja, hogy több nagy jazzgeneráció óriásai után, a nemrég fiatalon meghalt Roy Hargrove is feldolgozta a mai kor üzeneteit közvetítve, és Szakcsi Jr. is megtalálta benne a saját gondolatai megfogalmazására alkalmas kiindulási pontot. Jó választás volt az ugyancsak sok feldolgozást megélt „Who Cares?”, George Gershwin eredetileg az „Of Thee I Sing” című musicalhez írt betétdala is, így már az első rész végén vastaps kíséretében vonulhattak le a színpadról.

A második részt Jimmy Van Heusen két szerzeménye, az 1953-ban írt "Here's That Rainy Day", majd az 1944-es „Belle of the Yukon” című film betétdala, a „Like Someone in Love” nyitotta. Mindhárman továbbra is lehengerlően játszottak, a szólók nagy tapsot arattak, az eddig hallottakat egy nagyon jó koncertnek lehetett elkönyvelni. A harmadik szám azonban meglepetést hozott. Free improvizációval indult, amelyből kezdetben mindenki várta, mi sül ki. A zongora kihívásaira a bőgő és a dob is egyre bátrabban válaszolt, míg az egész összeállt egy csodálatosan hömpölygő zenefolyammá, és ekkor a nézőtéren is mindenki úgy érezte, súlytalanul repül a zenekarral. Ez az euforikus érzés bő negyedóráig, a szám végéig tartott. A vége felé az eredetileg betervezett Richard Rodgers írta „My Funny Valentine” dallamait is beleszőtték hihetetlen finomsággal, talán az ovációba átmenő újabb vastaps kezdőütemeibe ez is besegített. A katarzis után együtt ébredtünk a zenekarral, mikor Szakcsi Jr. újból a való világba érkezve megkérdezte Elemértől mennyi az idő, mi is hirtelen az óránkra pillantottunk, sajnálattal megállapítva, hogy bizony elszállt. Szerencsére azért maradt annyi, hogy a negyediknek betervezett Clifford Brown szám, a „The Blues Walk” még beférhetett záróra előtt, így a közönség a ráadás élményt is megkapva, hiánytalanul gazdag élményekkel indulhatott haza.

04.jpg

05.jpg

06.jpg

07.jpg

08.jpg

09.jpg

„A trióban egymásra vannak utalva az emberek. Azon áll vagy bukik minden, hogyan tudják egymást segíteni, kiegészíteni, egymásnak inspirációt nyújtani, a trió az alapja minden továbbinak, az a legtökéletesebb, ahol leginkább lehetséges a kamarazene.” – vélekedett Berkes Balázs ennek a klasszikus formációnak a szépségeiről és nehézségeiről nekem adott interjújában. Ezeknek a letisztult kifejezési lehetőségek szépségeit és nehézségeit felvállalva alakult a jazz legtisztább forrásaiból merítő Szakcsi Jr Trio 2007-ben. A nehézségek nem a zenei feladatok megoldásában jöttek elő, azokat a kezdetektől elegánsan oldotta meg a Szakcsi Jr., Pecek Lakatos Krisztián, Balázs Elemér hármas. Ahogy a koncert után Béci elmondta, ha több fellépési lehetőség adódna, jobban ismernék egymás gondolatait, nagyobb összhangban tudnának játszani. A zenésznek elsősorban a bemutatott zenéjével kellene kommunikálnia a közönséggel, és nem egyéb dolgokkal felhívni magára a figyelmet. Tudja ő is, ez ma már máshogy működik, így ő is abban reménykedik, ahogy a költő mondá egykoron, lesz még nekünk múltunk!

Vissza a hírekhez