JazzMa

Friss Hírek

Csordás Gábor: Swansong2019. július 16.
Masecki, Marcin: Ragtime2019. július 15.
Dés László: Capricci2019. július 10.
Játék – 2019 július2019. július 07.

Hírek

ÚJ SOROZAT INDULT

Csütörtökön Jazz Generációk címmel új sorozat indult a Budapest Jazz Clubban. A jövőben havonta jelentkező történeti előadással, beszélgetésekkel és visszaemlékezésekkel fűszerezett élőzenés bemutatókon a jelenkor ikonikus előadóit, a középgeneráció aktív jazz zenészeit és a most tanuló új generációt szólaltja meg a sorozat középgenerációhoz tartozó dobos ötletgazdája és művészeti vezetője, Bordás József. Talán nem véletlen, hogy a Magyar Jazz Szövetség és az NKA támogatásával létrejött sorozatban elsőként a dobosok generációja került bemutatásra „JAZZ DOBOSOK KOVÁCS GYULÁTÓL NAPJAINKIG” címen, de ennyi részrehajlás igazán megbocsátható, főleg ha a nyitányon olyan muzsikusokkal sikerült a múltat és a jelent felidézni, mint Kőszegi Imre, Bágyi Balázs és Szabó Dániel Ferenc. Mindhárom dobos generáció zenéinek megszólaltatásában Pecze Balázs (trombita), Balogh Zoltán (zongora), Oláh Péter (bőgő) segített.

01.jpg

Bordás József az est házigazdájaként rövid nyitóbeszédében elmondta, hogy ebben a most indult sorozatban emléket állít hazánk olyan kiemelkedő jazz-művészeinek is, akik már az égi zenekarban játszanak. Az 1927-ben született és 1992-ben meghalt Mr. Dob, azaz Kovács Gyula korának legismertebb, legvirtuózabb, legkeresettebb dzsesszdobosa volt, a magyar dzsesszélet összes legendás alakjával játszott együtt. 1966-tól már saját együttesei is voltak, majd a Kádár-korszak puhuló diktatúrájában nemzetközi turnékra és fesztiválokra is kijuthatott. Bármilyen formációiban játszott, osztatlan sikert aratott és a legjobb kritikákat kapta, az egyik nyugat-németországi turné évében a Melody Maker angol zenei szaklap az európai dobosok ranglistájának második helyére került, külföldi szakemberek szerint Newport-képes világ­színvonalon játszott. Bordás természetesen őróla emlékezett meg elsőként, és a mai technika segítségével régi álmát is megvalósíthatta. A sorozat 1977-ben, Miskolcon született művészeti vezetője ugyanis csak hírből ismerhette Kovács Gyulát, majd felvételekről hallva játékát, élete egyik teljesíthetetlen vágyaként szeretett volna egyszer együtt dobolni vele. A BJC-ben adottak voltak a feltételek, a kivetítőn megjelenő archív felvételen Kovács Gyula frenetikus dobszólóját újra élvezhettük, amely közben a megfelelő pillanatban megszakítva a bejátszást, Bordás élőben válaszolt a ritmusképletre, majd a végén az egykor hatalmas népszerűségnek örvendő dobpárbajokat felidézve dobolt a virtuálisan megidézett legendával.

02.jpg

A 40-es évek jazz hangversenyeinek kedvelt attrakciója volt a "Dob párbaj". A párbajok leggyakoribb helyszíne a Városi Színház (Erkel Színház) volt, ahol a két dobfelszerelés közül az egyiken a korszak legnagyobbjának tartott Chappy dobolt, a másikon ugyancsak a leghíresebb vendégdobosok váltották egymást. A kihívók között Beamter Bubi, Weisz Api, Óvári Cimbi, és az akkor öt éves Víg Tomi neve olvasható a fennmaradt plakátokon és újságcikkekben. Ennek a vidám időszaknak a háború kitörése vetett véget. Aztán az „emberarcot” felmutatni kívánó szocializmusban újra életre kelt a dob-show, ahogy Kovács Gyula anno Turi Gábornak elmesélte, „Vilike, Imike és jó­maga” részvételével. Ebből a legendás kétgenerációs dob triumvirátusból sajnos már „Vilike” sem él, aki egyébként Bordás József mestere volt. Jávori Vilmos (1945 – 2007) a Kovács Gyulát követő új dobos nemzedék legjelentősebbje lett Pecek Lakatos Gézával, és a Kovács Gyula által „Imikeként” emlegetett, a magyar jazz nagy generációjának egyik kiemelkedő muzsikusává vált, 1944-ben született Liszt Ferenc-díjas Kőszegi Imrével. „Imike” ugyan nem volt Kovács Gyula tanítványa, de a sorozat első vendégeként elmondta, sokat köszönhet Kovács Gyulának, akinek egy koncertjére először szülei vitték el, és ezen a koncerten a felső sorokból rálátva a dobos ütésmódjára kapott végső késztetést az ütős hangszerek iránt. Később szoros barátság alakult ki közöttük, és Kovács Gyula tőle vásárolta francia fém Asba készletét, amely ma a ceglédi Dobmúzeumban meg is tekinthető a róla szóló fotógyűjteménnyel, egyes személyes használati tárgyaival, így az ikonikus sötét szemüvegével, sőt, még az utolsó villamosbérletével együtt. Kőszegi annak idején Grazból hozta az Európában Daniel Humair által népszerűsített, de nem különösebben elterjedt szettet, amelynek tónusa és kis mérete felkeltette Kovács Gyula érdeklődését, és mint megtudtuk, sikerült három éves részletfizetést is kialkudnia. Kovács Gyulát akkor már nem engedték nyugatra, és lemezei sem jelenhettek meg rendszerellenes, „ami a szívén, az a száján” típusú kijelentései miatt, de anyagi nehézségei ellenére belefogott a vásárlásba. A részleteket nem mindig a megbeszélt időpontban tudta fizetni, ekkor versben küldött képeslapon üzent, ezek közül egyet Kőszegi Imre meg is osztott a közönséggel. „Drága Imikém, tisztellek, becsüllek, mint egy bálványt, elsején fizetem az állványt!”

03.jpg

A történeteknek csak az időkeret szabott gátat, mert Imre akár egy hétig tudott volna mesélni elszórakoztatva a közönséget. Azért még érintették a beszélgetés során Bordás Józseffel pályafutása főbb állomásait, a feledhetetlen nyugat-németországi turnékat Gárdonyi Lászlóval, Csík Gusztávval, a Pege Aladár együttesében eltöltött időszakot, a több évtizedes muzsikálást Vukán György Szuper Triójában, és természetesen szóba került a saját zenekarok közül a Rhythm & Brass, valamint a Szakcsi Lakatos Béla alapította legendás Rákfogó. Mindet nem is lehetett volna felsorolni, de azért a rendszerváltás utáni Tabán koncert Frank Zappával is szóba került. Szerencsére zenére is maradt idő, a standard számok, a „Close Your Eyes” és a „Footprints” között Imre apja halálára írt saját szerzeménye is elhangzott.

04.jpg

05.jpg

06.jpg

07.jpg

Kőszegi Imre tanítványa, Bágyi Balázs következett, aki életműve elismeréseként a mesterével ellentétben már csak a Liszt-díjjal azonos előnyökkel járó Máté Péter-díjban részesülhet, ha a korifeusok majd arra érdemesnek tartják. Balázs elmondta, a doboláson kívül Kőszegi Imre üzleti érzékét is igyekezett elsajátítani, aminek zenekarvezetőként turnéi megszervezésében fel is használt. Ennél fontosabb viszont, hogy a játék örömét is egykori tanárához hasonlóan élvezi, és ezt rögtön egy elnöki dobtalálkozóval bizonyította is. Balázs ugyanis a Magyar Jazz Szövetség jelenlegi elnöke, amely testületnek 2002 és 2008 között Kőszegi Imre is elnöke volt. Szóba került még a Bágyi Balázs New Quartet igazán változatos, egyedi hangú Shakespeare lemeze, valamint Balázs USA-beli és kínai turnéi, ahol az utóbbin sikerült egy szűk, alig többmilliós réteget megnyernie zenéjével. Most a BJC közönségét is megnyerte, mikor saját szerzeményeit mutatta be, melyek közül az egyik most készülő új lemezén is szerepel majd.

08.jpg

09.jpg

Végül Bágyi Balázs tanítványa, a legfiatalabb generációt képviselő Szabó Dániel Ferenc került sorra. A fiatal dobos koránál fogva is kevesebb elmesélésre alkalmas történetet élhetett meg, mint idősebb társai. Eddigi pályafutásának főbb momentumait azért korosztályának SMS nyelvén azért elmondta, de szemlátomást a dobok megszólaltatása közepette jobban érezte magát, és ez a jó érzés a nézőtérre is kisugárzott zenéjét hallgatva.

10.jpg

11.jpg

A fináléban a „Things Ain’t What They Used to Be” igazi örömzenét hozott, Mercer Ellington ismert dallamai közepette aztán mindenki dobolt egy kicsit mindenkivel a közönség ovációja közepette. A Pecze Balázs, Balogh Zoltán, Oláh Péter alkotta alkalmi társulás mindegyik dobos zenei világához gond nélkül alkalmazkodott, és kimagasló tehetségüknek köszönhetően mindhárom zenei világ megszólaltatásához tudásuk legjavát adták. Így a közönség egyharmadát adó, a beszélgetésekből semmit nem értő külföldi érdeklődök is élvezhették az estét. Végül is a sorozat első részében kellemes élményekkel gazdagodva nyerhettünk bepillantást a dobosok világába, és egy kicsit a magyar jazz történetébe is. A három generáció képviselői jól vázolták fel korosztályuk világképét, az őket körülvevő impulzusokra adott válaszokat, az esetükben jazz formában megfogalmazott zenét. A különböző stílusok, ahogy a legtöbb esetben, jól megfértek egymással, így beszámolómat Kovács Gyulát idézve zárom.

„A világ sok részén beszélgettem szakemberekkel, s mindenütt problémáztak azon, hogy mi is valójában a jazz. Egyszer én azt találtam mondani: a jazz olyan, mint az Oktogon. Rengeteg mellékutcája van, s az mind jazz. S aztán mindenki másra esküszik; azért vannak az egyéniségek! Egyébként ez egy borzasztó nagy mondás, engem több helyütt megdicsértek érte.” Várjuk a folytatást.

Vissza a hírekhez