MAO’s Monk

Lehet-e nagyobb neveket említeni jazz-ben, mint Monk, Coltrane, Miles Davis, Coleman? Mind zsenik és meghatározóak voltak a jazz műfajára, mai napig ők a tanárok, s így cirka 70 év távlatából is olyan zenét teremtettek meg, melyek örök dicsőítése az életnek. S mi van akkor, amikor ezek a nagyszerű zenészek összeállnak egy bandává, és hoznak össze egy olyan albumot 1957-ben, amire akkor még furán néztek sokan. Igen, furán, mivel Monk szerzeményeiről van szó, a stílusát nehezen tudták még értelmezni a korában, hiszen merőben új elemeket és egyben új értelmet hozott a jazz világában, nem követte a hagyományokat, zongorajátéka ritmusa egyszerre harsány és töredezett, konvencióktól mentes, mondhatjuk a II. világháború utáni jazz egyik megteremtője volt.

A szerzeményeit játszani minden bizonnyal nem lehet egyszerű, de erre vállalkozott a Modern Art Orchestra (MAO) hat nagyszerű tagja (és a BJO dobosa) a jazz történeti előadás sorozatuk keretében február 22-én az Opus Jazz Clubban. Monk valóban történelmet írt a jazz világában, szeptetjének albumát, a hat dalból álló „Monk’s Music” című lemezt adták elő, a koncert hirdetése szerint változtatás nélkül, ahogyan azt 1957-ben vették fel egy New York-i stúdióban, nevezetesen Thelonious Monk, Ray Copeland, Gigi Gryce, Coleman Hawkins, John Coltrane, Wilbur Ware és Art Blakey közreműködésével.

A koncert az "Abide with Me" és a "Well, You Needn't" szerzeményekkel indult, majd jött a méltán híres „Ruby My Dear” balladája, melyet Monk első szerelmének írt 1945-ben. Azért azt nem mondanám, hogy változtatás nélkül játszottak a zenészek, bár természetesen az alap dallamok, fő motívumok maradtak, de ahogyan azt a MAO vezetője, Fekete-Kovács Kornél kérte is a csapattól, a free részeknél a zenészek tegyék bele magukat, a saját világukat, és ne az albumon hallhatóakat kövessék. Ettől lett Monk zenéje MAO-s, amit én személy szerint nagyon élveztem, de őszintén szólva a szünet utáni rész ejtett rabul, olyan nagyon erősen indítottak, hogy attól kezdve éreztem igazán jelenlétét a szabadság szárnyalásának zenészben és közönségben egyaránt. Cseke Gábor, alias Monk játszott zongorán, mindenképpen érezhetően a Monk iránti tisztelete, talán a szünet előtti dalokban túlságosan is, számomra nem érvényesült eléggé, a fúvósok picit elnyomták, persze ettől még zseniális volt. Monk diszharmóniáit és töredezett ritmusait nagyszerűen hozta. Megjegyzem Monk biztosan érdeklődve figyelte volna a kottatartóra helyezett tablet-et, de így legalább megvolt ebben a formában is a tér-idő kontinuitás.  A fúvós szekcióban Fekete-Kovács Kornél trombitán, Ülkei Dávid altszaxofonon, Bacsó Kristóf és Ávéd János tenorszaxofonon játszottak, nagyon egymásra tudtak hangolódni, tulajdonképpen hozták azt a formát, amit megszoktunk tőlük, főleg azon szünetben elkapott információ fényében, hogy nagyon nem is tudtak gyakorolni a koncert előtt. Azért nem volt olyan egyszerű Kristóf és János között eldönteni, ki Coltrane és ki Coleman, szerencsére ők tudták.:)

A dobok mögött eredetileg Csízi Lászlót vártam, de Serei Dániel ugrott be, aki igen hűen és alázatosan idézte meg Art Blakey szellemét. A bőgőt Bögöthy Ádám „bőgette”, tökéletes alapot adva a daloknak, ugyanakkor magával ragadó szólói is élvezetesek voltak.

Ahogy már írtam, a szünet után kezdődött az ereszd el a hajamat, itt már az albumtól függetlenül szabadon választott Monk dalokat játszottak, szerintem kevésbé „kötötte” a kezüket a zenészeknek az album adta keret. Kiemelném Ávéd János impovizációit, nekem az ő játéka maradt meg leginkább az estéből, s csak annyit tudtam írni egy barátomnak a koncert szünetében: „Oh, ez mekkora koncert, eldobom az agyam!!”