Jazz-Generációk a BJC-ben

A hazai jazzélet – szerencsénkre – számos fantasztikus tehetséggel büszkélkedhet, ha végig nézünk az elmúlt évtizedek során felnevelkedett zenészeken, zenekarokon. Ezt próbálja színpadra állítani a Magyar Jazz Szövetség ezzel a sorozattal, amellyel egyben tisztelegnek az idősebb korosztály nagyjai előtt, és lehetőséget adnak, hogy a fiatalabbak is színpadra léphessenek, akár mestereikkel egy színpadon. Szombat este a gitáré volt a főszerep, legközelebb a trombita kerül sorra.

Bordás József, a Szövetség alelnöke, és az est „házigazdája”/műsorvezetője, régóta aktívan részt vesz a tehetséggondozásban, és a Szövetség maga is szívén viseli a fiatalok fejlődését, tehetségük kibontakoztatását. Erre az estére három nagyszerű gitárost hívtak meg, három különböző nemzedék képviselőit. Külön érdekessége az estének, hogy ezek a kapcsolatok egyben mester–tanítvány, vagy inkább mentor–mentorált kapcsolatok is, hiszen a két idősebb gitáros is az ország legjobb intézményeiben oktat.

Hármuk közül a legidősebb László Attila, nála tanult Gyémánt Bálint, aki pedig növendékének fogadta Cseh Pétert, így aztán meglehetősen szoros kötelék van közöttük.

Ami nekem nagyon tetszett, és nagyon követendő példának tartom, hogy nem csak zenéltek a jelenlévők – mert azért ahhoz értenek a legjobban –, hanem Bordás József a beszélgetőpartner szerepét is magára vállalta, és a zenéhez, a jazzhez, a gitárhoz, az oktatáshoz, és a saját életútjukhoz, emlékezetes pillanatokhoz kötődő kérdéseket is feltett a három zenésznek. Így aztán a közönség nem csak a hangszereken keresztül láthatott a gondolataikba, hanem érdekességeket, kulisszatitkokat, jobbnál jobb történeteket is hallhattunk tőlük. Én azt gondolom, hogy egy ilyen műfajnál, ami azért valljuk be őszintén, nem a legnagyobb közönségkedvenc, nagyon sokat hozzá tud tenni a megítéléshez, hogyha a hallgatóság jobban megismerheti a zenészeket, mint embereket, a jazzt, mint műfajt, annak sajátosságait, történetét, érdekességeit. Segít megérteni és értékelni azt, ami a színpadon zajlik, és azt a tehetséget, a befektetett munkát, amit ők nap, mint nap elvégeznek ezért. Ahogy hallgattam ezeket a sztorikat, épp ez járt a fejemben, hogy erre egy olyan embert is el tudnék hívni, aki nem tősgyökeres jazzrajongó, és ő is élvezné, nem csak a zene miatt, hanem mert jó hallgatni, ahogy ezek az emberek a saját szenvedélyükről, jelen esetben a zenéről mesélnek.

De kanyarodjunk vissza a koncerthez. Az estét László Attila kezdte, aki első körben saját szerzeményeit adta elő. Bordás József dobolt, Lattmann Béla basszusgitározott, és Balogh Zoltán ült a billentyűknél. 3-4 dal, és némi beszélgetés után Gyémánt Bálint is a színpadra lépett, egyedül is, és Attilával ketten is játszottak. Nagyon érdekes volt figyelni, hogy mindkettőjüknek mennyire jellegzetes a saját stílusa, és hogyan alkalmazkodnak egymáshoz, ahogy Bálint az ő erősebb, intenzívebb, funky-sabb játékát beleilleszti Attila kifinomult, lágy témáiba. Amikor a kíséret elhallgatott, és csak a két gitár szólózott egymás mellett, kicsit klasszikusabb, „régimódibb” stílust hallhatott a közönség. A szünet után, amikor Cseh Pétert is a színpadra szólították, és ők játszottak ketten Bálinttal, ott már inkább a rockosabb, kísérletezgető, modernebb hangzás volt a jellemző. Bálint így nem csupán a generációk között, de a stílusok között is egyfajta kapocsként szolgált. Mindhárman játszottak szólóban is, párban is (Attila és Bálint, illetve Bálint és Peti), és a végén, a nagy fináléra mindhárman egyszerre színpadra álltak, és óriási gitárpárbaj kerekedett ki belőle. Érdekes módon a játékstílus, és a hangzás olyan jellegzetes mindegyikük esetében, hogy amikor egyszerre három gitár (plusz a zongora, dob, basszus) szólt, akkor is nagyon szépen el lehetett különíteni, hogy melyik kitől származik. Nagyon jól figyeltek egymásra szólóknál és kíséret közben, így a közös játékból sem lett semmiféle hibrid katyvasz, ráadásul végig nagyon szépen szólt minden, pedig mi a terem legszélén ültünk, ezért külön jó pont a technikusoknak is.

Nem csak zenében, személyiségben is érdekes volt összehasonlítani a három generációt, a három zenészt, és a különböző stílusokat. Attila már valószínűleg hozzászokott, hogy beszéljen a színpadon a zenéjéről, a zenekarról, néha történeteket meséljen, hiszen több bandában is ő a vezető. Ennek megfelelően összeszedetten, érdekfeszítően, és nagy tisztelettel mesélt mindenről és mindenkiről, ami csak szóba került. Bálint a rá jellemző humorral, szarkasztikus megjegyzéseivel oldotta a hangulatot, a közönség is sokszor nevetésben tört ki egy-egy válasz, vagy történet után. Ő ilyen, tőle ezt szoktuk meg, nem mindig beszél, de olyankor nem lehet leállítani, és rendre jókedvre deríti a hallgatóságot. Aztán ott volt Peti a végén, elsőéves egyetemistaként (legalábbis a Zeneakadémián), akit már azelőtt ismertem személyesen, hogy zenészként igazán megismertem volna, vele többször találkoztam, beszélgettem korábban is. Ő inkább visszahúzódóbb, csendesebb típus, nem a showman szerep az erőssége, és ez így van jól, ő nem is beszélt sokat. Az ő zenei karrierje persze jelenleg még nem igazán mérhető két zenésztársához, de nagyon jó úton jár, és nemsokára remélhetőleg neki is nagyon sok érdekes mesélni valója lesz nemzetközi sikerekről, saját zenekar(ok)ról, és, ha esetleg ő is tovább viszi az oktatói vonalat, akkor a tehetséges tanítványokról.

Amikor megláttam interneten, hogy lesz ez a koncert, rögtön tudtam, hogy ez nekem kötelező program. A jazzgitárnak eleve szerelmese vagyok, Attila és Bálint a kedvenc zenészeim között vannak, Petit pedig a személyes ismeretség miatt is meg akartam hallgatni újra élőben játszani. Így, hogy ilyen közvetlen beszélgetés is volt a dalok közben, még hangulatosabbá tették az estét. Én nagyon jól éreztem magam, és szerintem mindenki nevében beszélhetek, hogy jó koncert volt, jó zenészekkel, és nagyon várjuk a sorozat folytatását!

Külön köszönet Rainer Annának a fotókért, és hogy ezúttal sem hagyott egyedül menni!