JazzMa

Friss Hírek

Csordás Gábor: Swansong2019. július 16.
Masecki, Marcin: Ragtime2019. július 15.
Dés László: Capricci2019. július 10.
Játék – 2019 július2019. július 07.

Hírek

XX. Jazz és a Bor fesztiválja – 3. nap

Kihagytuk a második napot, de nem mulasztottuk el a gyakorlatilag teltházas harmadikat, amely – az első naphoz hasonlóan – egy számomra eddig ismeretlen együttes, az Oscar Hansson Piano Trio koncertjével kezdődött.

Neve ellenére a billentyűket megszólaltató Oscar Hansson egy Olaszországban élő, magyar származású multiinstrumentalista, akit ezúttal Augusto Gentili (basszusgitár) és Massimiliano Varotto (dob) kísért. Programjukat saját szerzemények, valamint a rock, a pop és a jazz néhány klasszikus darabjának feldolgozása alkotta.

Az első „medley” („Kis piros zongorám emlékére” + egy Led Zeppelin nóta) valami „ketyegőre” beállított hanggal kezdődött, de mielőtt igazán aggódni kezdtem volna, hogy gépzenét kapunk, lassú csilingeléssel belépett a zongora, majd a dob és a basszus, és érdekesen lüktető, fokozódó hangerejű zenei hullámzásba kerültünk. Ugyancsak Led Zeppelin-nel folytatták, ismerős volt a dal, de sajnos nem minden darab címét mondták be, így csak tippelni tudom, hogy a „The Song Remains the Same” című LP-ről/filmből való volt. Legalábbis gimnazista korunkban ezt a lemezt hallgattuk a legtöbbet, és ez az általam valószínűleg évtizedek óta fel nem tett korong van otthon a gyűjteményemben.

Felismertem viszont a következő egyveleg jazz részét („Take Five”), de ha Oscar nem árulja el, soha nem tudtam volna meg, hogy a rockból eredő rész a Scorpions „Still Loving You” című dala. (E „színtiszta” jazz lap olvasói remélhetőleg megbocsátják nekem a más műfajokban való viszonylagos tájékozatlanságomat.)

A bemondás szerint egy amerikai népdal („House of the Rising Sun”) következett (ezt még én is felismertem), majd a következő számban fokozódó hangerő, tempó és dobszóló tette változatosabbá a műsort. Black Sabbath „War Pigs” - mondja mellettem ülő barátom, L.P.. Nélküle örök homály fedte volna számomra, hogy mit hallottunk.

Jóllehet az utolsó előtti számra kevésbé volt jellemző, hiányoltam a jazz lényegét, az egymást inspiráló rögtönzéseket. Legalábbis nekem minden olyan kidolgozottnak, leírtnak tűnt.

A koncertet egy Beatles sláger („Eleanor Rigby”) zárta. Visszagondolva úgy érzem, hogy külön-külön mindegyik feldolgozás érdekesnek és élvezhetőnek mondható, és akit nem zavart, hogy minden szám (hangulata) igen hasonló volt, az összességében jó műsort hallott.


20190705-202404.jpg


20190705-202427.jpg


20190705-202557.jpg


20190705-203424.jpg


20190705-203608.jpg


20190705-203627.jpg


20190705-203928.jpg


A szervezők professzionalitását jelzi, hogy – az első naphoz hasonlóan – amennyire lehet, mindkét fellépő együttes felszerelései a színpadra voltak készítve, így az átszerelési szünet éppen annyi ideig tartott, hogy a nézők újratöltethessék kiürült borospoharaikat vagy elmenjenek a mosdóba.

Aztán beköltözött a csarnokba az ÉLET!


20190705-220727.jpg


A trombitás Barabás Lőrinc Quartetje (Herr Attila - basszusgitár, Mihalik Ábel – dob, és – a kiadott műsortól eltérően – Premecz Mátyás - billentyűk) nem altatódallal kezdett, és a jó másfél órás koncert egészét a zenészekből áradó energia jellemezte.

Ez a zene tökéletes telitalálat egy nyári fesztiválhoz, életerős, lendületes, elnyomja a borozók-beszélgetők háttérzaját, behozza az utcáról azokat, akik talán nem is akartak koncertre jönni, és akár táncolni is lehetne (volt, aki a székén ülve meg is tette) a szárnyaló és fáradhatatlan trombitajátékra. (Nálam Barabás Lőrinc lesz az év trombitása. – Robi! Ha elfelejteném, kérlek, emlékeztess a szavazáskor!)

A Quartet eddigi két lemezéről játszott számokban egy pillanatnyi üresjárat sem volt, a zenekarvezető az effekteket is kreatívan használta (mondom én, a „mainstream akusztikus jazzhallgató”), példát mutatva arra, miként lehet a technikát értelmesen és jó ízléssel a zene szolgálatába állítani. Öröm volt hallgatni Premecz Mátyás szólóit, amelyek a mindvégig stabil dobra és basszusra épültek. Nem mellesleg Mihalik Ábeltől és Herr Attilától is odaillő szólókat hallottunk, és a hangminőségre se lehetett panasz. A változatos műsorban játszottak filmzenére emlékeztető darabokat, balladát és „free”-t, utóbbit is teljesen befogadható módon. A hangos tetszésnyilvánítást kiváltó befejező szám, a „Beardance” után szépen fogytak a CD-k, amelyeket a zenészek aláírásaikkal tettek még értékesebbé.


20190705-220414.jpg


20190705-220326.jpg


20190705-220330.jpg


20190705-220436.jpg


20190705-220519.jpg


20190705-220531-1.jpg


20190705-220702.jpg


20190705-225231.jpg


Röviden egy angolosok számára érthető, egyébként nem szalonképes, tehát itt most lefordítani nem kívánt, de dicsérő jelzővel illetném a koncertet: FG.

Vissza a hírekhez