Keserédes
Zenei csemegét ígért a 15. Újbuda Jazz Fesztivál záró programja 2019. szeptember 29-én este a MU Színházban, amelyet nagyjából megtöltöttek az érdeklődők.
Először Mats Gustafsson, a kortárs jazz egyik szaxofonos ikonja és társa, az elektronikát kezelő Christof Kurzmann lépett színpadra – fél órás késéssel. Akik ismerték a duó „Falling and 5 Other Failings” című albumát, azok tudhatták, hogy ezúttal nem a Gustafsson védjegyének számító, betonfalakat ledöntő szaxofon játéka köré fog szerveződni a zene, de sokan bizonyára mégis arra készültek, végül ebből is hallhatnak valamit. A koncert az elektronika búgó, zizegő hangjai mellett a semmiből lassan építkező, a levegő fúvásokig erősödő baritonszaxofon hangokkal kezdődött, de mielőtt ebből tényleg szaxofon orgánum keletkezett volna, Gustafsson letette a hangszert és maga is egy elektronikus kütyüt kezdett bűvölni. A zene kellőképpen szellős volt ahhoz, hogy helyet adjon szabad asszociációknak. Mintha egy űrállomás indusztriális zörejeit idézték volna meg, egy idő után szívdobbanások felerősített ritmusa úszott be. Hibernált asztronauták? Gustafsson fuvolájának szép harmóniái, majd a csermely csobogására emlékeztető játékos, gördülő fuvola töredékei az ő Földre emlékező álmaikat villantotta be? Esetleg. Vagy valami egészen mást. Kurzmann közben többször magához fordította a mikrofont és szöveget mondott, hol narratívaként, hol úgy dudorászva, mintha csak magának, a fürdőszobában a tükör előtt borotválkozás közben tenné. Ezzel hatásosan bővítette új dimenzióval a zenét. Gustafsson a legtöbb időt az elektronika mögött állva töltötte, baritonszaxofonját alig használta. Időnként viszont a fuvolája fúvókáját szaxofon fúvókára cserélte, és így klarinétszerű hangzást elérve játszott rajta.
Az első darab után Gustafsson a zenéjüket úgy kommentálta, hogy ez az új osztrák jazz. A második és egyben utolsó darabban is ez szólalt meg, a korábban bemutatott elemek felhasználásával: rengeteg elektronikus effekt nagyon kevés fúvóssal. A történetiség kedvéért rögzíthetjük, hogy a koncert során Gustafsson egyetlen rövid, erőteljes hangot szólaltatott meg a baritonon, ezt is esetleg csak azért, hogy jelezze, mit nem fog hallani tőle ezen az estén a közönség.
A program beharangozójában az állt, hogy Gustafsson és Kurzmann említett közös lemezét a szaksajtó „provokatív zenei nyilatkozatnak, ajánlójában Ken Vandermark (a mindkettőjükkel rendszeresen együttműködő muzsikustárs) a jelenre reflektáló „absztrakt himnuszoknak” nevezi”. A jazz megújítására irányuló legkülönfélébb törekvéseket az erre fogékony publikum nyitottan fogadja. Gustafsson művészi nagysága is éppen abban áll, hogy pályája során nem ragadt bele egy megtalált hangzásba, stílusba, hanem merészen fordult többször új irányba. A művésznek autonóm joga a kísérletezés, a próbálkozás, új nézőpontok felvetése. Az útkeresésbe beleférnek a zsákutcák is. Azt mindenki maga döntse el, hogy az est során hallott produkciót hova sorolja. Aki a szaxofonvarázsló Gustafsson-hoz ragaszkodik, az otthon tegye be a lejátszóba, mondjuk a The Thing egyik lemezét és élvezze. (Hazafelé az autóban nálam is ez szólt.)
Számos zenészt izgat, miként lehet a kortárs elektronikus eszközök kimeríthetetlen lehetőségeit integrálni a jazzbe, a szaxofon-elektronika szabadzenei összeszövésével kísérletezve nagyszerű felvételt készített Ken Vandermark és Bolcsó Bálint közreműködésével az est második részében színpadra lépő Grencsó Kollektíva vezetője, Grencsó István is. Mutatkozott tehát közös alap a Kollektíva, Gustafsson és Kurzmann együtt muzsikálásához.
A blokkot az elektronika nyitotta, a Kollektíva tagjai egy ideig csendben figyelve igyekeztek ráhangolódni, keresve az illeszkedő hangzást. Végül ez valamennyiüknek kiválóan sikerült, az est egyik izgalmas élménye éppen az volt, miként lehet akusztikus hangszereken az elektronikával leginkább konform soundot kialakítani. Miklós Szilveszter, ha kellett a dobok külső házán, a feszítő csavarokon kopogva, vagy a bőrön fél tucat dobverőt morzsolgatva imitált elektronikus zörejeket. Benkő Róbert akár pengetve, akár vonózva, máskor a bőgő testét simogatva, azon dobolva bűvölt elő csodás, a bőgő szempontjából atipikusnak mondható hangokat. Pozsár Máté két pompás szóló mellett emlékezetes percekkel ajándékozta meg a hallgatókat, amikor a zongora húrjain „elektronikázott”, vagy a kézfejét húzva kopogtatta a billentyűket. Grencsó István fúvós arzenáljából ezen az estén a klarinétot, a tenor- és a szopránszaxofont vetette be. A társai által létrehozott alapokat nagyszerűen integrálta a játékával. Kérdés, hogy mindez, mondhatni a kedvükért létrehozott zenei szövet mire inspirálta a vendégeket? Talán a beállításon is múlott, de Kurzmann elektronikája eléggé elsikkadt, ami kár, mert például amikor a csendesebb átvezető részeknél fúvósra emlékeztető hangképeket állított elő, az kifejezetten jó volt. A közönséget azonban minden bizonnyal az tartotta leginkább izgalomban, milyen inspirációs spirál jön létre a zenekar és Gustafsson között, illetve ezen belül is különösen a Grencsó–Gustafsson zenei párbeszéd, gondolatcsere és gondolatáramlás alakulása. Hát, véleményem szerint ez a lehetőség jelentős részben kiaknázatlan maradt. Tudom, csúnya dolog, de azért mégis beszédes, ha megnézzük, Gustafsson mennyit fújt az est közel negyven perces törzsprogramjában. Fuvolán két percet, baritonon egyszer három, egyszer úgy három és fél percet, a klarinétosított fuvolán még kettőt. Vagyis a koncert háromnegyed részében vagy az elektronikáján babrált, vagy azon sem. Igazán kár, mert amikor játszott, abban félreérthetetlenül ott volt, miért ő az új jazz egyik megkerülhetetlen mestere. Az első baritonszólójában lassú, elnyújtott melódiát dolgozott ki, amibe bekapcsolódott tenoron Grencsó. Itt volt a lehetőség kettőjük közös alkotására, de Gustafsson inkább gyorsan letette a hangszerét. Amikor később másodszor vette fel, és a klarinét hosszan kitartott hangjaihoz pattogásból, csattogásból, bugyogásból szőtt füzért, az a koncert egyik csúcsát hozta.
A ráadás kifejezetten jól sikerült, ekkor Gustafsson is felpörgött kicsit – akár innen lehetet volna folytatni.
Az élőben előadott szabadzene kockázatos műfaj. A felkészültséget adottnak véve is igazán minden azon múlik, hogy a művészt pillanatnyi fizikai, lelki állapota, inspiráltsága alkalmassá teszi-e arra, hogy akkor és ott jó művet alkosson. A koncertek előre le vannak kötve, nem igazodnak ezekhez a tényezőkhöz. A rizikó tovább nő, ha a színpadon olyanok találkoznak, akik korábban nem dolgoztak együtt. A szabadzene kiemelkedő alakjait éppen az emeli ki az átlagból, hogy ódzkodnak a kliséktől, az üres frázisoktól. Ha megfontoljuk az említett tényezőket, arra a következtetésre juthatunk, hogy meglehetősen esetleges, a körülményektől rendre veszélyeztetett az igazi, emlékezetes művészi élmény létrejötte. Ilyen tényezők játszhattak közre abban, hogy a Kollektíva és a Gustafsson–Kurzman duó között a színpadon mintha jégtömb tornyosult volna, ami a koncert végéig sem olvadt el. Egy érzékeny, nagy formában játszó Kollektívát és eléggé enervált, motiválatlan vendégeket hallhattunk. Árulkodó volt a kép, amikor a koncert, illetve a ráadás után a zenészek két elkülönült tömbben fogadták a közönség lelkes tetszésnyilvánítását.
Van ilyen, hozzátartozik a műfaj sajátosságaihoz. Jó volt a koncert, de lehetett volna még jobb, ha a minden kétséget kizáróan nagyszerű Gustafsson és Kurzmann intenzívebben jelen lett volna.
Érdemes lenne talán újra próbálkozni?
A Grencsó Kollektíva–Gustafsson–Kurzmann koncert itt érhető el:
Ez pedig a ráadás:
https://m.youtube.com/watch?v=4Z18YTlJJ8Y
