JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 18.
Taylor, Curtis: Taylor Made2024. március 14.
A Morgan Workshop sztori2024. március 06.

Hírek

REMÉNY

Kevin Hayes és Lionel Loueke „Hope” című közös albumát a New York-Párizs székhelyű Newvelle Records 2017-ben kizárólag vinyl lemezen adta ki. Ez év augusztusában az Edition gondozásában három új számmal bővülve CD-n is megjelent, és az új életre kelt album anyagával a szerzőpáros szeptember végén európai turnéra indult, melynek negyedik állomása 29-én, vasárnap a Budapest Jazz Club volt.

01-46.jpg


02-46.jpg


Hays több mint kétévtizede, Loueke pedig közel két évtizede nemzedékük legbefolyásosabb zenészei közé tartozik, saját néven jegyzetteken kívül, számos albumot adtak ki a jazz legnagyobb és legelismertebb zenészeivel. Mégis csak a közelmúltban játszottak együtt Jeff Ballard „Fairgrounds” zenekarában, és fedezték fel egymást, megtalálva látszólag távoli zenei gyökereikben a közös pontot, melynek eredményeként megszületett ez az elbűvölő és örömteli debütáló album.


03-43.jpg


A Grammy-díjas Kevin Hays 1968-ban, New York-ban egy jómódú családban született, és hat éves korában zeneszerető apja buzdítására kezdett zongorázni. Kezdetben a rádióban hallott rockzene iránt érdeklődött, de kamaszodván már egyre inkább a jazz felé fordult. Autodidaktaként tanult, később több zenei táborban vett részt, tanulmányait végül a Manhattan Zeneiskolában fejezte be.  Első felvételét még középiskolás korában készítette, azóta vezetőként, vagy szerzőtársként több mint húsz albumot rögzített, köztük a rangos SteepleChase és a Blue Note kiadó számára. Közreműködőként pedig játszott többek között Benny Golson, Eddie Henderson, Vincent Herring, Mark Turner, Joshua Redman, Chris Potter és a már említett Jeff Ballard lemezein, sőt Brad Mehldau-val is duózott a kortárs zeneszerző, Patrick Zimmerli műveit bemutató „Modern Music” című albumon.


04-45.jpg


Lionel Loueke 1973-ban, a világ legszegényebb államai közé tartozó nyugat-afrikai Beninben született, ahol még mindig gyakori a lepra, az álomkór, a malária, a várható élettartam alig hatvan év, és 1000-ből 59 csecsemő hal meg. Loueke Cotonou kikötővárosban nőtt fel, amelyet menetrendszerű, légkondicionált gyorsvonat, és repülőjárat is összeköt az ország távolabbi részeivel. Cotonou szegény értelmiségi családjának is benini viszonylatban jobb megélhetést biztosított, így nem igazán kellett a minden járható őserdei úton közlekedő bozót taxit igénybe venniük a szomszédoláshoz. Gyerekként ütős hangszereken kezdett játszani, de egyik idősebb testvére hatására tizenhét éves korában gitározni kezdett. Egy év alatt összespórolt 50 dollárt, hogy megvásárolhassa első gitárját. A húrokat mikor idővel elpattantak kerékpárfék kábelekkel pótolta, mivel újakat csak a határ túloldalán, Nigériában lehetett vásárolni. A kábelek persze megsértették a gitár nyakát, így amikor pénzhez jutott átkelt a határon, és az új húrokat ecetbe áztatta, hogy megőrizzék rugalmasságukat. Közben szorgosan hallgatta George Benson , Kenny Burrell , Joe Pass és Wes Montgomery felvételeit. 1990-ben Elefántcsontpartra költözött, hogy a Nemzeti Művészeti Intézetben tanuljon, de négy évvel később elhagyta Afrikát, és tanulmányait Párizsban, az Amerikai Modern Zeneiskolában folytatta. Ösztöndíjjal végzett a Berklee Zeneművészeti Főiskolán (Boston), majd felvették a Los Angeles-i Thelonious Monk Jazz Intézetbe, ahol Herbie Hancock, Wayne Shorter és Terence Blanchard voltak mentorai. Németh Ferivel is itt találkozott, akivel tartós kreatív kapcsolatot alakított ki. 2008-ban és 2009-ben a DownBeat magazin kritikusai őt választották az év gitárosának a felszálló csillagok (Rising Star) kategóriában. Első albuma, az „In a Trance” 2005-ben, az egyik legsikeresebb, a „Mwaliko”, melyen egyébként Németh Feri is dobolt, 2010-ben már a Blue Note kiadó gondozásában jelent meg. Loueke számos kiemelkedő felvételen játszott, mint például Terence Blanchard Grammy-nominált „Flow” (2005), Herbie Hancock Grammy-díjas „Rivers: The Joni Letters” (2008), Jack DeJohnette „Sound Travels”, Charlie Haden „Land of the Sun”, Kenny Barron „The Traveler” és Gonzalo Rubalcaba „XXI Century” című albumán. A példálózást örömmel zárom Bacsó Kristóf a BMC kiadónál 2016-ban megjelent „Pannon Blue” című lemezével, amelynek Loueke társszerzője, és komoly nemzetközi sikert hozott.


5.jpg


A vázlatos életrajzokból is kiderül, az Egyesült Államok egyik leggazdagabb részén felnőtt Hays és Afrika egyik legelmaradottabb országában született Loueke soha nem találkozott volna, ha a zene nem hozza őket össze. A különböző kultúrákból, társadalmi berendezkedésű országokból érkező két muzsikus a zenében talált egymásra, és mutatta meg, hogy a közös alkotás elmossa a különbségeket, az eltérő gyökerekből közös ág is nőhet. Két alkotó elme, két lélek és két mélyen kifejező hang talált egymásra. Kevin Hays elmondása szerint időnként a lemezfelvétel közben egymásra néztek, és elnevették magukat, mennyire azonos hullámhosszon, szinkronban játszanak. Kettőjük öröme a felvétel ideje alatt érezhető volt a stúdióban, és ez az, amit nem lehet megtervezni. Vagy létrejön, vagy nem. Ezt az örömteli hangulatot hozták a Budapest Jazz Clubba is. A szakmai érdeklődés is nagy volt, Bende Zsolt és Tálas Áron egy rövid mesterkurzuson is részt vehetett, de a közönség soraiban ott ült Bacsó Kristóf, Bágyi Balázs, Thorpe Gáspár, és bizonyára még jó páran, akiket nem vettem észre.


06-43.jpg


07-43.jpg


Az este nyolc órakor kezdődött kétrészes koncerten a három új szerzeménnyel 11 számosra bővült CD mindegyik dalát előadták. Az album különféle szálai, Loueke pán-afrikai és kortárs jazz keverékéből születő, és Hays amerikai jazz és európai klasszikus alapú zenéje koherenciává fonódtak. A zene hangsúlyai érdekesen tolódtak Afrika és Amerika között, melyet a két pólus, az afro-funkos „Ghana Boy” és a „Sweet Caroline” blues dallamaival lehetne illusztrálni. Törést azonban sem ezek, sem a latin ritmusokat hozó, a chilei zeneszerzőnő, Violeta Parra emlékére írt „Violeta”, és a brazil énekes, Milton Nascimento felé tisztelgő „Milton” nem hozott. Olykor a zongora húrjait is használó Hays, és Loueke könnyedén mozgott a dallamos derű és a ritmikus interakció között, miközben mély tisztelet és a szeretet érződött egymás játéka iránt. Mindketten énekeltek is, és az énekhang is fontos eleme volt zenéjüknek, mivel ahogy Hays elmondta, a hang az első hangszer, amelyet születéskor használtunk. A vokális ének mellett Loueke hangja többször valóban hangszerként, a ritmust scat-elve szólt, dob kíséretet adva gitárszólói alá.


08-42.jpg


09-39.jpg


10-35.jpg


11-32.jpg


A CD mintegy órányi anyaga mellett a koncert mindkét részében maradt idő egy-két standard feldolgozásra is. Egyáltalán nem az időkitöltés volt a szerepük, kettőjük előadásában belesimultak a „Hope” meleg és befogadó zenei világába. A két, virtuóz és kreatív művész, Hays és Loueke a duójáték, az együttműködés művészetének magasiskoláját mutatták be az este. Hazafelé menet a zene mellett sokáig fülembe csengtek Kevin Hays szavai: „Nem vagyok biztos abban, hogy nagy szavakat, vagy fontosabb tennivalókat fogalmaztunk meg ezzel a zenével, kivéve azt, hogy ez ebben az időben, ebben a problémás világban, született, amelyben élünk. A zene, számomra leginkább a béketeremtésről szól. Mennyire mélyek a mindnyájunkat összekötő gyökerek. Valahogy csodálom a zene egyetemességét.” Remélem, a zene egyetemességét sokan csodáljuk!


12-30.jpg

Vissza a hírekhez