JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2019. november 17.
Olvasói Szavazólista2019. november 17.
Muzsikusi Szavazólista2019. november 17.
HÓDOLAT KATALÓNIÁNAK2019. november 16.
Redman, Joshua: Sun on Sand2019. november 13.
Organ Jazz Review a BJC-ben2019. november 09.
Elias, Eliane: Love Stories2019. november 09.
Takase, Aki: Thema Prima2019. november 08.
A FIRST LADY ÉLETE2019. november 07.
Głyk, Kinga: Feelings2019. november 07.
Blaho Attila: Bíborszív2019. november 06.
Játék – 2019 november2019. november 03.
Pozsonyból jöttünk2019. november 01.
A NAGY VISSZATÉRŐ2019. október 25.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Hírek

A NAGY VISSZATÉRŐ

Régen látott vendégek tértek vissza kedden a Hollán Ernő utcába. A „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” sorozat legutóbbi részében a James Carter Organ Trio adott a tradíciók szerint két, egymást követő koncertet, este 7 és 9 órás kezdettel. A zenekarvezető-szaxofonos, a Hammond B-3 orgonán játszó Gerard Gibbs, valamint a dobos Alex White társaságában kelt át az óceánon, október végi európai turnéja ötödik állomásán érkezett fővárosunkba, és jórészt a trió tavaly felvett, idén augusztusban megjelent „Live from Newport Jazz” című, Django Reinhardt szerzeményeit feldolgozó lemezéből adott ízelítőt. (https://www.jazzma.hu/lemezpolc/kulfoldi-eloadok/carter-james/live-from-newport-jazz/kritika/carter-james-live-from-newport-jazz/)

01-52.jpg


02-52.jpg


Az Organ Trio 2008 szeptemberében a Debreceni Jazz Napokon lépett fel először hazánkban, majd bő öt éve, 2014 májusában itt a BJC-ben láthattuk őket. Mindkét alkalommal Leonard King ült a doboknál, akit pár éve váltott Alexander White. Mindannyian, az időközben kivált veterán King (1948) és az őt váltó huszonéves White is, Michigan legnagyobb városában, Detroit-ban születtek: Carter 1969-ben, Gibbs 1967-ben. Érdekes, ahogy a mostani, úgy az előző BJC koncertjük anyagának többsége is Reinhardt szerzemények feldolgozásaiból állt.


03-49.jpg


Carter Reinhardt iránti tisztelete ugyanis egyáltalán nem új keletű, már tinédzserkorában a helyi rádióállomásokon keresgélve bukkant a Belgiumban született francia-cigány (manouche) gitárosra, és hallgatta aztán átszellemülten zenéjét. Első mestere Donald Washington volt, majd több fiatal Detroit-i banda tagja lett, és a Blue Lake művészeti tábor legfiatalabb tagjaként egy nemzetközi zenekarral már 16 éves korában turnézott Európában. A Detroiti Művészeti Intézetben (DIA) figyelt fel rá a vendégelőadónak meghívott Lester Bowie, és ez döntő jelentőségűnek bizonyult Carter karrierje során. New York-ba költözött, így kapcsolatba került a jazzt meghatározó zenei világgal, olyan kiemelkedő művészekkel turnézott és készített lemezfelvételeket, mint mentora, Lester Bowie, valamint Cyrus Chestnut, Wynton Marsalis, Dee Dee Bridgewater, valamint a Mingus Big Band, és a World Saxophone Quartet. Carter közben zeneszerzőként, és az általa megszólaltatott összes fúvós hangszeren kivívta mind a szakma, mind a nagyközönség elismerését. Bár a baritonszaxofonosok között szavazták évről-évre az év szólistájának a Down Beat kritikusai és olvasói, de tenoron, alton, szopránon, fuvolán, basszusklarinéton, basszusfuvolán, f mezzo szaxofonon, sőt még a ritkán hallható basszusszaxofonon is a legjobbak között jegyzik. Népszerűségét mutatja, hogy szerepet kapott Robert Altman, az 1930-as évek közepén virágzó jazzközpont történetét felidéző „Kansas City” című, egy alapvetően 1930-as években játszódó gengszter filmjében, amely cselekménye nagyrészt egy fekete tulajdonos éjszakai klubjában, az egész éjszaka tartó jam session közben zajlik. A filmben megjelennek a kor legendás jazz zenészei is, a session alatt betér Ben Webster, akit James Carter személyesít meg, valamint Lester Young (Joshua Redman), Count Basie (Cyrus Chestnut), Mary Lou Williams (Geri Allen), Walter Page (Ron Carter) és Jimmy Rushing (Kevin Mahogany).

Carter megtalálta saját hangját, melyben a swing, a bebop, az R&B gyökerek mellett, olykor free és avantgárdba hajló elemek is találhatók. Mindezek ellenére, vagy talán mindezek mellett, a kamaszkori szerelem tartósnak bizonyult. James Carter 2000-ben két különféle albumot készített. Az avantgárdnak mondható „Layin' in the Cut” és a post-bop, gypsy-jazz gyökerű „Chasin' the Gypsy” csaknem egy időben jelent meg. Az utóbbi volt Carter első lemezen rögzített főhajtása Reinhardt zenéje felé, amelyet a csodálatos hegedűs unokanővér, Regina Carter (1966) mellett több kiváló zenész szólaltatott meg. Ezek trióra hangszerelt változatait játszották többek között az ominózus BJC koncerten, 2014 tavaszán.

A történelem hű felidézésére az én gyűjteményemben is megtalálható Django egy-két lemeze, de bevallom, nincs ronggyá játszva. A vele sokáig duóban játszó Stephane Grapelli-vel készült felvételek még hoznak valami színt nekem az éjszakába, de elég ásatagnak tartom, minden tiszteletem, és jelentősége elismerése mellett. Carter viszont zseniálisan ráérzett a por lepte kincsek értékére, lefújta a kottákról a port, sőt, olykor alig észrevehető, de többnyire látványos sebészeti beavatkozásokkal újratöltötte azokat, és a plasztikai műtétek alatt remek szakemberekre akadt a ráncfelvarrás közben.

A Hammond mestere, Gerard William Gibbs , egyből a jazz és a hangszer szerelmese lett, miután apja hároméves korában elvitte egy Richard „Groove” Holmes koncertre. A Detroit Public Schools klasszikus zongora tanulmányait kilenc éves korában kezdő tanulója aztán találkozott bálványával, aki be is avatta a Hammond legrejtettebb titkaiba. Holmes 1991-es haláláig Gerard olyan barátságba és mentori kapcsolatba került az orgonistával, amelyről mások csak álmodozhattak. Pár év múlva, ismét szerencséje volt, a Detroit-i Bluebird Inn-ben adott koncertjén megjelent Jimmy Smith. Bemutatták őket egymásnak, és ez a hamar kialakult barátság is nagyon értékesnek bizonyult. Smith „ajánlásával” Gibbs bejutott a legfelsőbb orgonista körökbe, Joey De Francesco, Charles Earland és „Brother” Jack McDuff társaságába, és mivel mindegyik legenda egy-két titkos fogást megmutatott a hangszeren, ezek a találkozók hozzájárultak Gerard sokoldalú zenei fejlődéséhez. Jelenleg nappal Detroit városának építészmérnökeként dolgozik, esténként és hétvégén kortárs avantgardistákkal, és saját zenekaraival koncertezik. Nemrég fejezte be debütáló CD-jét orgona triójával, melyet az első mentora, Richard „Groove” Holmes emlékére ajánlott.


04-51.jpg


A Leonard King helyére került Alexander White-ról mindössze annyit tudtam meg, hogy kb. 24 évesen, 2015-ben jelent meg első, saját zenekarával felvett lemeze, „Ubuntu” címmel, és igen jó kritikákat kapott. Őneki is, mint sok detroiti srácnak, a Marcus Belgrave alapította híres Civic Jazz Youth Ensemble adta az első zenei élményeket. A „Motown” ifjúsági zenekara jó iskolának bizonyult, White később Chick Corea, Christian McBride és Branford Marsalis zenekaraiban tűnt fel Carter triója mellett.


05-48.jpg


Carter mellett a Hammond orgonának is komoly rajongótábora van, így ez a hangszer is közönségvonzó tényezőnek számított, és ahogy sejteni lehetett, totál teltház fogadta a zenekart. Carter ezúttal sem bonyolódott hosszabb konferálásba, egy szuszra ejtett néhány mondatot augusztusban megjelent koncertlemezéről, bemutatta a zenekart, ahogy illik, és a színpadon álló asztalra készített három szaxofonja közül elsőként a szopránt vette magához.


06-49.jpg


07-49.jpg


08-48.jpg


09-45.jpg


A közel egy órányi új, erre a trióra átdolgozott anyagot tartalmazó „Live from Newport Jazz” lemezen megjelent hat számból válogatott, és a trió a koncerten rögzítettek koncert változatát játszotta. Most a többségében tízperces feldolgozások húszpercesre bővültek, még nagyobb teret adva az improvizációknak. Reinhardt a párizsi utcák és szalonok, a kortárs városi népzene elemeiből, valamint saját roma örökségéből született kompozícióit Carter modernebb, szabad formájú dallamokká bővítette. Elindította a dolgokat, majd átalakította, és úgy hajlította saját képmására, hogy nem volt tiszteletlen a forrásával szemben, megőrizte annak levegőjét, humorát és egyéni formáit. A forrást leghűségesebben a "Pour Que Ma Vie Demeure" ballada idézte, amelyet Carter először a 2008-as „Present Tense” lemezén szeptettjével játszott.


10-40.jpg


12-34.jpg


13-30.jpg


14-30.jpg


15-23.jpg


16-18.jpg


A koncert második felében megszólalt az alt, és az utolsó harmadában a tenorszaxofon is. Egymást váltották a bravúros szólók, a Hammond szerelmesei is elégedettek lehettek Gibbs a koncert vége felé játszott bő tízperces szólójával, mely nekem kissé hosszúnak tűnt. Carter és White ezalatt a háttérben bohóckodott, megidézve a Quintette du Hot Club de France fellépéseit, melyeken Párizsban járva gyakori vendég volt Coleman Hawkins és Benny Carter is. A félelmetes technikával és könnyed eleganciával játszó James Carter sikeresen, és jó ízléssel ötvözte a soul alapú orgona jazzt a Django játszotta, swinges gypsy jazz-zel, hozzáadva korunk funky és R&B áramlatait. Elemelte, és egyre nagyobb magasságokba helyezte a feldolgozott szerzeményeket, úgy hogy azok szakmailag megkérdőjelezhetetlenek voltak, és a közönség tetszését is elnyerték. Ezt mutatta a másfélórás koncert után szűnni nem akaró vastaps, melynek eredménye egy fergeteges ráadás lett. Remélem, még ebben a sorozatban találkozom velük a közeljövőben!


17-15.jpg


hangfoglalo.jpg


nka-logo.jpg

Vissza a hírekhez