A Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint Duó a Budapest Jazz Clubban

Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni a hazai jazz élet egyik (ha nem a) legismertebb duóját. Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint együttműködése egész tanulmányi éveikre visszavezethető. Egy igen intenzív turné után tértek vissza végül a Budapest Jazz Club színpadára, hogy elmeséljék a történteket, és azt csinálják, amihez a legjobban értenek. Tehát zenéljenek.

A történetük sokaknak ismerős lehet: már a zeneművészeti egyetemen töltött éveik során megismerkedtek és a közös zenei munka, illetve a barátság azóta is tart a két kiváló zenész között. Különböző felállásokban, formációkban dolgoztak és dolgoznak még mindig együtt, illetve külön is. A kettejük zenéléséből kialakult duó az idén megjelent lemezük erejéig négytagúra bővült. A Shapeshifter névre keresztelt album az én tetszésem is elnyerte és ez egy újabb ok volt arra, hogy jelen legyek ezen a keddi estén.

Már az első dalban gyorsan képet kaptunk arról, hogy mi vár ránk a következő két órában. Az általuk előadott zene kreatív, játékos, folyamatos dinamikai ingadozás és építkezés. Egyfajta expedíció a koncert, amiben Veronika az énekhang lehetőségeit aknázza ki, míg Bálint az akusztikus gitár teljes spektrumán igyekszik megszólalni. Szinte állandóan változik az, hogy kié a kísérő és a szólista szerep. Nem lehet sosem tudni, előrelátni, hogy mi lesz a következő zenei irány, amerre a zenészek fordulnak. Így aztán gyorsan azon kaptam magam, hogy elvesztem a részletekben, figyeltem az apró jeleket, érzeteket, amik előrejelezhettek egy váltást.

A második dal egy szóló produkció volt Veronikától, amiben a technika segítségével adta elő egyedül a „Feeling Good” néven ismert klasszikust. Igen jól sikerült és jó volt látni, hogy milyen átszellemülten képesek hallgatni egymást a zenészek. Az ezt követő szerzeményben már Bálint is csatlakozott és Veronika elmondta, hogy a dal a lehetőségekről szól. Újabb szóló produkció érkezett a sorrendben ezután, Bálint feldolgozásában hangzott el a „Little Wing” Jimi Hendrix-től. A befejezés után Veronika a felkonferálásban elárulta, hogy egy olyan dal következik, ami minden hangbeálláson elhangzik, koncerteken azonban már régen nem kapott szerepet.

A szünet előtt még elhangzott egy öreg indián meséje, akinek a legjobb barátja a szél (egy Talking Heads feldolgozás egyébként). Nagyon megfogott ez a kompozíció és bár az addig mutatott produkciók is mind tetszettek, számomra itt érkezett el az első félidő csúcspontja.

A folytatásig pont volt elég idő megemészteni az új impulzusokat és jöhetett is az első dal a második félidőből. Ennek a résznek a gerincét az új album számai képezték. Elhangzott a „Listen to Me Now”, a „San Francisco” és a címadó „Shapeshifter” is. Örültem mindháromnak, mivel az interneten már többször meghallgattam őket, de azért semmi nem hasonlítható az élőben, koncerten átélt élményekhez.

A hét napon letudott hat koncert és a rengeteg utazás nem érződött egyikőjükön sem, az improvizációk kiválóak voltak, a fókusz és az odafigyelés pedig teljesen működött köztük.

Az este sikerességét mi sem jelzi jobban, minthogy a közönség újra és újra visszakövetelte a színpadra a művészeket. Első körben, egy spontán ötlet hatására, Babits Mihály Nyár című versének feldolgozását fűzték össze az örökzöld „Summertime”-mal. A hallgatóságnak azonban ennyi nem volt elég és még egy dal erejéig viszont láthattuk a duót.

A hangulat remek volt az egész koncert alatt, Bálint már az első dal után mosolyt csalt az arcokra és a közönség szórakoztatásával semmiképp sem maradt adós. A humorban örömmel volt társ Veronika is és a közönség mindig jól reagált egy-egy történetre, viccre, vagy elszólásra. A két zenész között egyértelmű a magabiztos kapocs, a rutinos hozzáállás. Őket hallgatva tényleg úgy tűnhet, mintha énekelni és gitározni nem lenne nehezebb egy délutáni sétánál.