Chris Potter Trio – Budapest Jazz Club
Chris Potter (1971-) esetében szerencsés helyzetben van a magyar közönség, hogy évtizedek óta rendszeresen élőben láthatja/hallhatja játékát. Április 1-én még a The Bad Plus vendégeként a Keith Jarrett tribute programban játszott a RaM-ban, május 22-én pedig már triójával adott két koncertet a „Világsztárok a BJC-ben” sorozat keretében.
A jazz mai helyzetéből következően a világsztár kategória már egy kicsit mást jelent, mint Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Oscar Peterson, vagy Miles Davis esetében (manapság talán csak Diana Krall-t merném ide sorolni), de a szakma és a jazzt kedvelő közönség körében Ő a jazz top kategóriájában is a legnagyobbak közé van besorolva. Ennek bizonyságául megemlítem, hogy a DownBeat magazin 2025. évi szavazásán a kritikusok az ötödik, az olvasók pedig az első helyre sorolták a tenorszaxofonosok között.
A szaxofonos trió „ütős” megszólalásához nélkülözhetetlenek a megfelelő zenészek a bőgős és a dobos poszton is, amiket most Matt Brewer (1983-) és Kendrick Scott (1980-) töltött be.
Mindketten az amerikai jazzélet ismert zenészei, gyakran találkozhatunk nevükkel az élvonal lemezein és a turné zenekarok tagjai között. A dobos Kendrick Scott pedig már saját zenekarával is fellépett a BJC-ben 2020-ban.
Kissé meglepő módon - hiszen Potter-nek rengeteg saját szerzeménye van - Stevie Wonder popslágerek jazz-változatával indították a 7 órakor kezdődő első fellépést. A „Send One Your Love” 10 perces előadásában mindhárman bemutatkoztak hosszabb-rövidebb szólóval is. Ezután a szaxofonos - kihasználva családi kapcsolatokból származó tudását - magyarul üdvözölte a közönséget és mutatta be zenekarát.
A következőkben egy hosszabb lélegzetű mű hangzott el kb. 35 percben, ami több kompozíciót foglalt magába. Közöttük volt a „Sister Annie” is, amely szerzemény a zenekarvezető most megjelent albumán, az „Alive with Ghosts Today”-n is szerepel.
A lemezen található verzió egy héttagú együttessel került felvételre, de most trió változatban került előadásra. Chris Potter bemutatta széleskörű hangszer tudását, a tenorszaxofont letéve zongorázott is, de a viszonylag kevesek által megszólaltatott basszusklarinéton is hallhattunk tőle egy jól felépített szólót.
Mindemellett Matt Brewer jobbnál-jobb bőgőszólóval tette változatossá az előadást.
Az előrehaladott időből sejteni lehetett, hogy most már az utolsó darab fog következni, amit megerősített a számban elhangzó hosszú és kitűnő dobszóló is. Ez a kompozíció a „Seven Eleven” címet viselte és még 1997-ben játszották az „Unspoken” albumra egy gitárost is (John Scofield) tagjai között tudó quartettel.
Szerencsére a közönség tapsolásának hatására még visszajött a zenekar egy hosszabb ráadás darabra, de utána már csak a búcsú maradt hátra, a zenekarnak meg lehetőség egy kis pihenésre a 9 órai előadásig.
Értékelésen nincs értelme sokat meditálni, a zenekar megmutatta tudását, a BJC-t megtöltő közönség pedig azt kapta, amit várt. A jazzt kedvelők mindegyike – velem együtt – reménykedik a mielőbbi viszontlátásban.
