JazzMa

Friss Hírek

Bartók a Lamantinon2019. június 25.
Huszadszor is Lamantin2019. június 24.
Gyárfások2019. június 21.
Abrams, Casey: Jazz2019. június 20.
HARMÓNIA ÉVADZÁRÓ2019. június 17.
The Partisans: Nit De Nit2019. június 15.
Mezei Szilárd: Citromfa2019. június 13.
Cohen, Avishai: Arvoles2019. június 11.
XII. BODAJKI JAZZ TÁBOR2019. május 11.

Lemezpolc kritika:
Soft Machine Legacy - Hidden Details

Soft Machine Legacy: Hidden Details 2019. március 02., Horváth László

soft-machine-hidden-details.jpg

Soft Machine – Hidden Details (MoonJune Records)


A brit progresszív rock szcéna nagyon meghatározó, és világszínvonalú volt az 1960-as, 70-es években. Sok zenekar óriási karriert futott be, persze a nagyközönség számára inkább a rockzene felől közelítők lehetnek ismerősök, mint például a King Crimson, vagy a Pink Floyd. Mellettük azonban rengetek kisebb-nagyobb kaliberű zenekar követett hasonló irányvonalat, gyakran kicsit jazzesebbre véve a figurát. Ilyen a Soft Machine is, amit 1966-ban alapítottak Canterbury-ben.

A zenekart akkor öt tag alapította: Robert Wyatt (dobok, ének), Daevid Allen (gitár), Kevin Ayers (basszusgitár, gitár, ének), Larry Nowlin (gitár), és Mike Ratledge (orgona). A tagok olyan gyakran változtak, hogy majdnem 30 különböző zenész játszott a Soft Machine fedőnév alatt. Jelenleg négy teljesen másik zenész alkotja a bandát: John Etheridge (gitárok), Theo Travis (szaxofonok, fuvola, Fender Rhodes), Roy Babbington (basszusgitár), és John Marshall (dob, ütőhangszerek). (Ez utóbbi jazzmuzsikusként többször is járt a 70-es években Magyarországon. Előbb az angol szaxofonos John Surman-nel, majd a német elektromos bőgős Eberhard Weber-rel! – A szerk.)

A zenekar immáron tehát több mint 50 éve létezik, ugyanakkor volt egy bő három évtizedes szünet a működésében (1984-2015). Legújabb lemezük, a „Hidden Details” 2018 végén jelent meg.

Jó hallgatni, hogy ilyen rutinos, vén rókák milyen nagy örömüket lelik az újdonságok keresésében, a kísérletezésben, ugyanakkor van akkora összhang, hogy egy mederben tudják tartani mindezt. Ami nekem a leginkább tetszik a lemezen, hogy van egy dallamos, néha már fülbemászó alap, amire aztán a legváratlanabb helyekre, csúsztatott ütemekbe képesek bejátszani valamit a szólóhangszeresek.

A dob és a basszus mértani pontossággal játszik együtt, erre tudnak építkezni a többiek. A gitár nem szükségszerűen szól végig, ami nekem külön tetszik – nem funkcionál kísérő hangszerként, vagy ritmusgitárként, amikor épp nincs rá szükség, akkor szólal meg, amikor valóban meg kell szólalnia, amikor van mondanivalója.

Theo Travis szintén nagyon jól kezeli a hangszereit: a Fender Rhodes piano egy kis visszhanggal pszichedelikus hangzást ad a lassabb, nyújtottabb darabokban, majd a következő pillanatban már egész élesen szól, és nem lehet nem rá figyelni. Akárcsak a szaxofon, vagy a fuvola, aminek én egyébként is nagy rajongója vagyok, szerintem remekül be lehet illeszteni a progresszív rockba (lásd: Jethro Tull), vagy a jazzbe. Pont a sokszínűsége miatt, az egyik pillanatban lágyan álomba ringat, a következőben pedig fel is ráz belőle.

A szerzemények tekintetében elég szerteágazó ízlésű zenehallgatók találhatnak benne valami szépet. Vannak egészen elborult, free-jazz felé hajló „experimentum-orgiák”, mint a „Ground Lift” vagy a „Life on Bridges”, finoman hangszerelt balladák, mint a „Heart Off Guard”, és rögtön utána a „Broken Hill”. Van egy dobszóló, amibe néha a többiek is beleszólnak egy-két hanggal: „Flight of the Jett”, blues-rock lüktetés a „One Glove”-ban, alig 2 perces szóló akusztikus gitár a „Drifting White”-ban, és még sorolhatnám. Ezekkel persze nagyon szűk skatulyák közé szorítottam be a dalokat, csak hogy a kedves olvasónak is legyen valami elképzelése, hogy mit várhat abban az egyórányi időben, amíg végig hallgatja a lemezt.

Akit a fenti sorok meggyőztek, esetleg ismeri/szereti a zenekart, annak mindenképp ajánlom a lemezt. Akiknek izgatja a fantáziáját a jazz-rock, a progresszív zene, és ezeken belül a remek hangszeres megoldások, mindenképp pörgesse meg legalább egyszer a lemezjátszóban. Többször hallgatva is mindig tud újakat felfedezni az ember, ugyanakkor én szeretem az első benyomás alapján írni a kritikákat, és míg sok lemeznél már az első néhány dal után kialakul egy viszonylag pontos kép, itt azért több meglepetés is ért, aminek külön örültem.


Vissza a lemezhez