A duó művészete, avagy a Gary Burton-Chick Corea kettős koncertje a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében 2011. március 18-án a MüPában
A nagy érdeklődéssel várt koncertre a megszokott kezdési időponttól egy órával későbben (fél 9-es kezdéssel) került sor a hatalmas Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, ami ez esetben indokolt is volt, mert gyakorlatilag telt ház előtt játszott a két világhírű zenész. Ez volt a megkoronázása a jobb híján „Ütős nap”-ként elkeresztelt rendezvénysorozatnak, amely délelőtt 11-kor indult az Amadinda együttessel és este 11 körül zárult a Burton-Corea duó ráadásszámával Chick Corea „La Fiesta”-jával. A viszonylag késői kezdésnek az volt az oka, hogy a rendezők nem akarták, hogy egyetlen koncert is fedésben legyen egy másikkal. Ez viszont – sajnos – elég komoly időeltolódást okozott.
Ha vannak igazán közismert figurái az amerikai jazznek, akkor Chick Corea biztosan ezek közé tartozik. Igaz, volt is rá ideje, hogy nagy karriert fusson be, hiszen tavaly volt 70 éves és szinte tinédzser korától a műfaj élvonalába tartozott. Jómagam Miles Davis „In a Silent Way” című lemezén találkoztam vele először több mint 40 éve. Többször járt Magyarországon is, nem is beszélve rengeteg lemezéről, amelyeken a legkülönfélébb formációkban játszott. Mivel kettőjük közül ő a sokkal inkább ismert, néhány szót inkább a vibrafonos Gary Burton-ről szólnék. Ő is közel jár a 70-hez, de még csak jövőre lép a nyolcadik X-be. (Szaniszló Richárd barátom, a kitűnő vibrafonos ugyan már megelőlegezte neki is a 70 feletti kort a duónak a legújabb „Hot House” című lemezéről írott kritikájában, amelyet ajánlok elolvasásra a Lemezkritikák rovatban.) Gary igazi vidéki gyerek volt, nem csoda, hogy ezek az emlékek korai lemezein pregnánsan jelentkeztek.(Country Roads and Other Places, Duster) Emlékszem, amikor először hallottam a saját neve alatt megjelent „Duster” című LP-n azt a remek felállású kvartettet, amelyben rajta kívül Larry Coryell gitározott, Steve Swallow bőgőzott és Roy Hayes dobolt, hihetetlen hatással volt rám és mindenkire, hiszen egy egész más dimenziót nyitott meg előttünk, mint nagynevű elődei (akiket egyébként igen nagyra tart és ezt mindenütt hangsúlyozza is) Red Norvo, Lionel Hampton és Milt Jackson. Aztán – szerencséjére – még a jazzrajongók táborán kívül is nagymérvű ismertségre tett szert azzal, hogy pár évig a bossa nova-val arató Stan Getz kvartettben játszott, ahol persze Astrud Gilberto énekelt és hozta lázba a közönséget. Hamarosan folytatta a saját nevén szereplő kvartettekkel, olykor kvintettekkel a koncertezést és a lemezfelvételeket. (Nekem pl. videón megvan az 1994-es Berni Jazzfesztiválon adott koncertje, amikor kvintettben Eddie Daniels klarinétossal és a szinte évtizedek óta hűséges zongoristájával, Makoto Ozone-val lépett fel. A duózást is mindig kedvelte, Corea-val már négy évtized óta folyondárszerűen történik az együttműködés, azaz mindkét nagy ász csinálja a maga dolgát, de olykor, mint most is egy-egy projektre szövetségre lépnek. (Nyolc évvel ezelőtt, 2004 márciusában a Zeneakadémián adott duó koncertjén egyébként Makoto Ozone-val lépett fel, pedig, mint mondottam a Corea-val történt együttműködése éppen 40 éve, 1972-ben indult.) Nos, ez a mostani európai koncertturné Genfben indult, majd Luzern, Róma, Athén és Budapest következett. Innen Bukarestbe, majd Bécsbe utaznak, ezt követi még 11 (!) franciaországi koncert, majd két svédországi fellépés zárja. A repertoár tulajdonképpen a „Hot House” című legújabb albumuk anyaga, amely elsősorban Chick Corea szerzeményekből és néhány – valamilyen okból – hozzájuk közelálló egyéb zeneműből, standard-ből áll össze. 16-18 szám, amelyből 12-13 kerül a közönség elé egy-egy alkalommal. (Jólértesültségem oka az, hogy a koncertet követő délelőtt alkalmam volt hosszasabban beszélgetni Gary Burton-nel.)
A koncert első félideje, mintegy 50 perc volt, amelyben 5 dalt hallhattunk, sorrendben: a „Love Castle” és a „Native Sense” című Corea kompozíciókat, aztán a jó öreg standard, a „Can’t We Be Friends?” (Kay Swift-Paul James) hangzott el, amivel Art Tatum előtt tisztelegtek. Dave Brubeck híres Time Out albumáról (ezen hallható a világhírű Take Five) a „Strange Meadow Lark” következett és Tadd Dameron híres bebop száma az album címadója a „Hot House” zárta a rövidre sikerült első szettet. (A Brubeck szám kapcsán jut eszembe, hogy nagyon szellemes összekötő szöveggel konferált a két művész, mégpedig felváltva, de ügyelve arra, hogy a Corea szerzeményeket, természetesen Burton konferálta fel. Brubeck nevét és a „Take Five”-ot hallva a közönség jórésze azt hitte, hogy ez következik.) Sajnos a „short break” kicsit „long”-ra sikerült, volt, vagy félóra, így aztán nem sokkal 10 előtt indult a második szett, ami igazán még oldottabb és emlékezetesebb lett. A hazai közönség nem kis meglepetésére és a nagy magyar komponista iránti tiszteletadás jegyében eljátszották Bartók Béla „Bagatellek” című művének két rövid tételét (vajon tudták-e, hogy a terem is az ő nevét viseli?), majd Corea „Alegria” című – flamenco elemeket is tartalmazó – közismert kompozíciójával folytatták, ezt követte a „Chega de Saudade” című Antonio Carlos Jobim szerzemény, egy bossa nova persze az ő verziójukban „kortársasítva” (erről még bővebben később). Tudni kell, hogy mindketten játszottak Stan Getz együttesében, mégpedig külön-külön, nem csoda hát, ha az akkori idők egyik nagy slágerét is műsorra tűzték. A Beatles „Eleanor Rigby” című dala következett (ezt nem konferálták fel, hanem utána Gary közölte, hogy ezt mindenki biztosan felismerte, hiszen egy magyar népdal volt), majd Corea Bud Powell tiszteletére írt azonos című szerzeményével folytatódott az egyre forróbb hangulatú koncert, végül egy – nagyon szellemesen – Mozart zenéjére hajazó Corea szerzemény a „Mozart Goes Dancing” zárta a „hivatalos” programot. Azért ez bizony hat terjedelmes darab volt és az idő is 11 felé járt. (Nos, itt ütött vissza a késői kezdés.) Olyan fergeteges tapsvihar következett, hogy a két fáradt zenész meg sem kísérelte a távozást, hanem előadta a – talán legismertebb vagy legnépszerűbb (vagy mindkettő?) – Corea kompozíciót a „La Fiesta”-t. Dicséretükre legyen mondva, hogy olyan kidolgozottsággal és olyan terjedelemben adták elő, mintha a program része lett volna. Ezután aztán már hiába tapsoltunk, nem volt több ráadás, de érthető is volt, hiszen jócskán elmúlt 11. Persze még előjöttek, Corea az órájára mutogatott, de láthatólag jólesett nekik a lelkes ünneplés. Jó páran azért megpróbáltuk a lehetetlent, a szokásos autogramvadászatot. Vagy félórát várakoztunk az öltözőkhöz vezető ajtónál, végül legnagyobb meglepetésünkre Chick Corea jött ki és mindenkinek aláírt mindent, legyen az a legszebb nagylemez, vagy a koncert belépőjegye. Fotók készültek, pár mondatos gratulációk, kézszorítások, gratulációk. Persze reklamáltuk Gary Burtont, de ő már elment. A mélygarázsban alighanem az én kocsim volt az utolsó, de amikor az épület mögött, a hátsó kijárónál elhaladtam, megláttam a már említett Szaniszló Ricsi barátomat és még vagy harminc embert, akik az öltözőbe való bejutást reménytelennek ítélve itt várakoztak autogrammért. Burton távozásáról ők is tudtak, Ricsi pedig megesketett, hogy ha megtudom, hogy hétfőn délelőtt melyik hotelben lesz elérhető nagy példaképe Gary Burton, akkor feltétlenül hívom. Főszerkesztőnk nyomozása sikerrel járt és a Marriott halljában létrejött a nagy találkozó délelőtt 11 tájban. (Képzeljék el, Ricsi barátom Gödöllőről csak azért jött fel kocsival, hogy találkozhasson Burton-nel!) Nagyon kellemes beszélgetést folytathattunk, szó esett korai pályájáról, nosztalgiával dedikálta RCA Victor és Atlantic albumait (ezek egyike egy szenzációs Gary Burton-Keith Jarrett lemez), a keleti blokk országaiban tett útjairól (legutóbb tavaly járt Moszkvában, Kijevben és Pozsonyban), a jelenlegi körútról (erről korábban már szóltam), Willis Conover-ről, minden idők legnagyobb jazz-rádiós személyiségéről, akinek rövidhullámú Music USA c. programjait nyolcszámjegyű közönség hallgatta az egész világon. Aztán még készült egy-két fotó, hiszen ez örök emlék marad.
Ami a tegnap esti koncert szakmai értékelését illeti, most aztán könnyű dolgom van, hiszen ezt Szaniszló Richárd – aki maga is kiváló művelője ennek a meglehetősen ritka hangszernek – vállalta magára. Azért annyit én is hozzátennék, mint „Hivatásos jazzrajongó”, hogy nem véletlenül adtam a „Duó művészete” címet ennek a beszámolónak. Ahogyan Brad Mehldau a „Trió művészete” címmel egy igazán kiváló lemezsorozatot készített pár éve, bizony ez a két művész is megmutatja, hogy még egy ritmusszekció nélküli kisegyüttes is képes valami olyan modern kamara-jazz produkcióra, amely egyetlen pillanatra sem válik unalmassá. A duózás igazi párbeszéd, hasonlóan két egyenrangú partner dialógusához, ahol a maximális egymásra figyelés mellett a szabad mozgás, a spontaneitás is teret kap. Mindezt meggyőzően illusztrálta a tegnapi este minden pillanata. Nem ünneprontásnak szánom, de a két nagy jazzikon közül Corea a híresebb és ismertebb, de ebben a projektben mindenképpen Burton-é az elsőbbség. Lényegesen több volt a szólója, bravúros virtuozitása mindenkit lenyűgözött. Corea viszont mint komponista fantasztikus, az előadott 12 szerzeménynek éppen a felét ő jegyezte. Persze játéka sem akármi, ezt félévszázados pályája meggyőzően bizonyítja, én csupán erről a projektről és ennek keretében a tegnapi koncertről beszélek. No, de majd tanult barátom, Szaniszló Ricsi, aki mindkettőjük rajongója, elmondja szakszerű véleményét..
