Sztárok Budapesten - Beszélgetés Kenny Garrett-tel a Hélia Szálló kávézójában

1996. november 5-én, egy nappal a koncert előtt készítette felkérésemre a legjobb magyar jazz altszaxofonos, Borbély Mihály. (A szerk.)

Borbély Mihály: Ugye mégcsak harmadszor jár Budapesten?
Kenny Garrett: Igen.
BM: Ez fantasztikus, mert akkor minden alkalommal ott voltam, illetve leszek holnap is. Ti. mindkét budapesti koncertjét élőben láttam Miles Davis-szel. De számtalan videón is volt módom nézni-hallgatni Önt. Nekem úgy tűnt, mintha az egész zenekarból Ön lett volna a Mester legkedvesebb muzsikusa...
KG: Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy én lehettem az utolsó szaxofonos Miles Davis zenekarában, de ez már régen történt, tovább kellene ezen lépnünk. Igaz, nagyon jó emlékeim vannak róla.
BM: De ahogy én látom, az Ön zenéje Davis előtt és után is abszolút más stílust képvisel.
KG: Igen. De most már meg kellene érteni az embereknek, hogy az én gyökereim máshonnan eredeznek. A Miles korszak ugyan szerves része volt életemnek, de Davis után akusztikus jazz quartet-ben kezdtem el gondolkozni. De én ettől még ugyanaz az ember vagyok. A gyökereim az akusztikus jazz-hez nyúlnak vissza. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem játszani Marcus Miller "groove" alapú zenéjét, mint ami a "Tales" című lemezen is van. De ha már egyszer megadatott a lehetőség, hogy az ehhez a stílushoz képest sokkal tradicionálisabb jazzt is játszhassak, akkor élni kellett a lehetőséggel. A "Countdown" az aztán nem vicc. Azt nem lehet úgy játszani, mint egy funky témát. Az ilyen fajta játék az igazi kihívás számomra, így ezt biztos, hogy folytatni fogom.
BM: Lehet, hogy már a közeljövőben készít saját kompozícióiból is lemezt?
KG: Igen, jövőre. Már beszéltem róla a kiadói emberekkel, de még nem találtam meg hozzá a megfelelő zenészeket. De már kezd összeállni a kép. Hamarosan.
BM: Mit jelent Önnek John Coltrane az ember, a zenész és főleg zenéje?
KG: Tudja John Coltrane a fő példaképem, de annak ellenére, hogy most megcsináltam ezt a lemezt kompozícióiból, számomra nemcsak komponista. Sokoldalú volt egész életében. Nem akarom elmondani az egész John Coltrane sztorit, legyen elég annyi, hogy nagyon spirituális egyéniséggé vált, ezáltal zenéje is nagyon spirituális lett. Az emberek nem nagyon értették, de ő töretlenül kereste az igazságot. És ez az, ami megfogott Coltrane-ben, az örök igazság keresése. Persze azt is szeretem benne, hogy nem úgy játszott, mint a többiek. Nagyon sokban különbözött tőlük. Nagyon szeretem az ő zenéjét. De ugyanúgy szeretem a könnyebben emészthető zenéket is. Mindenféle zenét szeretek. De hogy visszatérjünk Coltrane-hoz, nagyon nagy zenei örökséget hagyott maga után a Földön. És ez sokkal fontosabb mindennél, hogy mit értenek meg belőle az emberek, vagy mit nem.
BM: Coltrane emléklemezéről (Pursuance) néhány kritikus azt mondja, az Ön felfogása, előadásmódja nem olyan drámai és mély, mint volt az eredeti Coltrane-ok esetében. Azt írják, hogy az Ön előadásmódja sokkal optimistább. Igazuk van?
KG: Azt gondolom, hogy az én előadásmódom az egy külön előadásmód. Nem akartam úgy játszani, mint John Coltrane. Ezeknek az embereknek azt üzenem, ha Coltrane-t akarják hallani, tegyenek fel egy Coltrane lemezt, én Kenny Garrett vagyok. Én tisztelegni akartam John Coltrane nagyszerű zenéje előtt, nem pedig hangról hangra lejátszani. Én is tudom, hogy John Coltrane sokkal mélyebb tónusú volt, mint én vagyok. S ha tisztelegni akarok nagysága előtt, akkor azt nem úgy teszem, hogy őt utánzom. Ennyi.
BM: Végül engedje meg, hogy egy kissé kibújjon belőlem a muzsikus is! Nagyon kiváncsi lennék, hogy az Ön ötlete volt-e a "Giant Steps"-et ebben a huszonöt ütemesre rövidített periódusban játszani?
KG: Hát kiszúrta? A "Triology"-ra készítettünk egy demót és akkor jutott ez eszembe. Aztán mikor a stúdióban elkezdtem ebben a formában játszani, Brian Blade a dobosom megdöbbenve kérdezte:"Hé ember! Mit csinálsz?". Akkor fogtam és leírtam, hogy le tudja játszani. Ezt úgy látszik még a zenészek is nehezen értik meg. Ez csak úgy jött, így hallottam magamban. És mint már az előbb is mondtam, nem szolgaian akartam Coltrane-t másolni. Így ez a fajta "Giant Steps" kimondottan az enyém, a világon egyedül én játszom így.
BM: És gondolja, hogy a közeljövőben ismét fog tenorszaxofonon is játszani, mint Terence Blanchard tavalyi "Romantic Refiance" című lemezén?
KG: Nem, az csak egy vicc volt.
BM: Mi? Vicc volt?
KG: Igen, egy rossz vicc. Elhívott a felvételre és tenorkottát adott. Mondtam neki, hogy itt van az altszaxofonom is. Erre azt mondta, de ő tenorra írta. S megkérdezte, még soha sem játszottál tenoron? Úgy fogtam fel az egészet, mint egy rossz viccet. Épp ezért is, nem tervezem a közeljövőben, mert nem szeretem a hangját. Én altszaxofonosnak tartom magam, ezen a hangszeren találtam meg a saját, önálló hangom.

A Kenny Garrett Quartet a PeCsában

Borbély Misi aztán elment a másnapi koncertre is, s hosszas unszolásomra megírta ottani élményeit is. (A szerk.)

Azt hiszem nem én voltam az egyetlen, aki igen nagy várakozással ült le a Petőfi Csarnok nézőterén november 6-án este, hisz az altszaxofonos Kenny Garrett, hangszerének és napjaink jazzmuzsikájának egyik meghatározó alakja adott koncertet. A hazai plakátok a feketebőrű muzsikust ábrázoló fotót és a Kenny Garrett Quartet feliratot tüntették fel, így a zenekar tagjaival kapcsolatosan csak találgatásokra hagyatkozhattunk. Noha sejthettük, hogy Budapestre nem a "Pursuance" albumon szereplő Pat Metheny-Rodney Whitaker-Brian Blade "sztárcsapat" kiséri el Garrett-et (de azért titkon reménykedtünk), az ilyen anonimitást sugalló plakátok mindig óvatosságra intik a koncertlátogatót: vagy teljesen ismeretlen muzsikusokat hallunk ilyenkor (ez persze nem jelent feltétlenül minőségi kategóriát is, inkább a megfizethetőség az oka), vagy pedig a plakátok nyomtatásának időpontjában még nem tudják, hogy kik fognak épp ráérni a keleti útra (haknira) elkisérni a zenekarvezetőt. A fenti két lehetőség bármilyen kombinációja nem csak elképzelhető, de sajnos már többször tapasztalt valóság is volt kis hazánk (jazz)koncertéletében. Az előadás előtti napon készült interjú során aztán Kenny Garrett felfedte muzsikustársai kilétét, s a másnap esti koncert névsora (Bobby Broom - gitár, Nat Reeves - bőgő, Tony Reedus - dob) némileg megnyugtatta a bennfenteseket. Tony Reedus-t Garrett két korábbi lemezén (Introducing Kenny Garrett - 1984, African Exchange Student - 1990) is hallhattuk már, Nat Reeves pedig szintén játszott Garrett 1984-es bemutatkozó albumán, s emellett közismert tanár is. Bobby Broom korábban Sonny Rollins, majd a 80-as évek végén, már a "garrettes korszakban" rövid ideig Miles Davis zenekarában is gitározott.
A koncert Herbie Hancock "One Finger Snap"-jével indult, s Garrett csekély negyedórás fergeteges szólóval tette le névjegyét a pesti közönségnek. Ezután a visszafogott nyugalmát és "bölcs" improvizációját csodálhattuk meg John Coltrane "Like Sonny" című darabjában, majd legutóbbi, Coltrane zenéjének szentelt albumának címadó számával, a "Pursuance"-szel bűvölt el valamennyiünket. Szintén ezen az albumon szerepel a "Giant Steps" is, melyet most egy korábbi (a "Triology" című lemezen szereplő) változatban hallhattunk, csak még lélegzetelállítóbb tempóban: Garrett-en kivül nem is vállalkozott senki más szólóra. (S ha már itt tartunk, hadd helyesbítsek épp a "Giant Steps"-szel kapcsolatban. Az elmúlt számban a "Pursuance"-ről írt recenziómban saját "pillanatnyi elmezavarom" folytán összekeveredtek egyes számok, negyedek és ütemek. A "helyes megfejtés" tehát a következő: a "Triology"-n először az eredeti 16 ütemes (=64 negyed) periódus hangzik el kétszer, ez ugye 32 ütem, majd ezután, szintén ismételve jön Garrett változata, mely a téma 25 negyedesre (!) sűrített változata, mégpedig 4+3, 4+3, 3+3+3+2-es tagolásban.)
A koncert főszereplője mindvégig Garrett volt. Ő vette vállára az egész zenekart, s időnként Davis módjára irányította a zenei történéseket. Játékának egésze, "sound"-ja és virtuozitása mind-mind csúcsformáját bizonyították. Az est ékesen megmutatta stilisztikai sokszínűségét is, s most nemcsak az egyes darabok különböző karaktereinek megvalósítására gondolok, de arra is, ahogyan egy-egy számon belül oly sokféle stílust és zenei hatást villantott fel és ugyanakkor ötvözött egybe, páratlanul könnyedén utalva afro-amerikai vagy keleti zenékre, blues-ra, modern szaxofonos elődjeire, vagy éppen a "free jazz"-re. A koncert legszebb perceit gyönyörű balladajátékával és a ballada végéhez játszott kadenciával szerezte. A zenekar többi tagja kiváló muzsikusnak bizonyult, de Garrett mellett ez olykor-olykor kevés volt. Bobby Broom hihetetlenül jó érzékkel és nagy odaadással kisért, legtöbb improvizációja is élményszámba ment, bár leginkább a bluesgitározásból táplálkozó szólisztikus játéka számomra távol állt Garrett zenei mondanivalójától. A Nat Reeves-Tony Reedus páros egy-két apróbb megingástól eltekintve jó "groove"-okat hozott, s néhány szólóval ők is hozzájárultak a koncert sikeréhez, melyet Garrett egyébként kétszer is szeretett volna fokozni. A közönség tapsoltatására és énekeltetésére tett kísérletei azonban nem igazán értek célt.
Végül szólnom kell egy nem túl szívderítő dologról is. Pályája utolsó éveiben maga Davis is kibékült a fehér közönséggel, s így végképp nem értem, ennek a szimpatikus, mosolygó, az előző napi interjú során barátságos fiatalembernek miért kellett a koncert első öt-hat percét, majd az est még további jelentős részét a közönségnek hátat fordítva muzsikálnia, ha ugyanakkor tapsra, énekre invitálja őket. S a koncert végén kissé csalódottan álltam fel kb. ezer "sápadtarcú" embertársammal együtt, amikor az est befejeztével hiába tapsoltuk tenyereinket rongyosra hosszú-hosszú perceken keresztül, a négy fekete muzsikus, akik kedvéért mi eljöttünk, még meghajolni sem jött vissza.