Keresés

Hírek


Vidéki jazzarcok - Hartyándi Jenő (Győr)

A legendás győri jazz bozótharcos nevét már 30 éve is szitokszóként használták az elvtársak. Manapság pedig az urak nem nézik jó szemmel tevékenységét. Mivel én nem igazán tartozom a barátkozós fajták közé, ezért kellett egy „kapocs” kettőnk között. Ez pedig nem volt más, mint Jenő jobbkeze, Nagy Ildikó (a ma már New Yorkban élő Mrs. Chris Potter, you know!). És a 2000-es évek közepe óta megbonthatatlan a Hartyándi-Maloschik barátság!

hartyandi-jeno.JPG


MR: Először talán arról kellene mesélned, hogyan kerültél kapcsolatba a kulturális szervezéssel. Már általános iskolában, vagy a gimnáziumban is mutatkoztak rajtad olyan jelek, hogy ha törik, ha szakad Te szervező leszel? Mikor kattant be Nálad, hogy ilyen pályára lépj? Aztán hogyan kerültél kapcsolatba a jazz-zel? Muszájból, vagy otthonról hoztad magaddal a jazz szeretetét?

HJ: Nem készültem szervezőnek, amelyhez a szülői indíttatás is rendkívül erős volt. Anyám szövőnő, apám Messersmidt-szerelőből amerikai hadifogollyá vált legényként, az „új világba” hazatérte után szintén szövőként kezdte, majd a geodétasággal folytatva, szép lassan vízügyi tervezőmérnökké tanulta magát.
Nagyszüleim a közeli rokon piarista paptanárok okán Pest irányba nyomtak volna, ami nem volt annyira menő a 70-es évek elején. Anyám véleménye szerint apám pályáját kellet volna követnem, mármint a tervező mérnökséget, amely ötletekhez eléggé nem volt kedvem. Végül technikai polihisztor apám védett meg és mehettem az elektromosság irányába, mert kiskoromban detektoros rádiók készítésére vett rá, majd jöttek a gitár előerősítők, de a famunkákhoz való vonzódásom is korán megmutatkozott (pár napja találtam meg a padlásunkon saját készítésű basszusgitáromat, amelynek felületét - emlékszem - saját kezűleg politúroztam). Na és végül ennek a folyamatnak az első lépéseként lettem végzett villanyszerelő, majd továbblendültem a felsőoktatás irányába, ahol vezetékes távközlés, közérthetőbben telefon szakot végezem.
Ebben az időszakban még nem nagyon mutatkoztak meg szervezői képességeim, csak a középiskola vége táján a fura zenék iránti vonzalmam. A hetvenes évek elejének progresszív rock zenéje juttatott el - viszonylagosan gyorsan - a jazzig. Colosseum, Jethro Tull, majd a legnagyobb hatást gyakorló rövid életű If zenekar, amelyben felfedeztem a szaxofont, keltette fel az érdeklődésemet a jazz és a blues iránt. Kb. a középiskola utolsó évében - úgy 1973-74 - csavarogtunk, stoppoltunk Lengyelországban (abban az időben az volt a menő) és akkor láttunk először élőben blues és jazz bandákat, amelyek mélyen megérintettek. Később, mikor évről-évre visszajártunk már persze tudatosan kerestük őket és felfedeztük a Jazz Jamboree-t és itthon is megtaláltuk a jazz, jazz-rock szálakat (Deseő Csaba, Kisrákfogó, Syrius, stb.).
Felsőfokú telefonos tanulmányaim már Pesten zajlottak és ekkora már kellő rálátással rendelkeztem a magyar progresszív zenei vonalakra, de elég hamar egyre jobban radikalizálódtam, és kezdtem lefikázni a kor nagyon menő, ma már elképzelhetetlen tömegbázissal rendelkező magyar jazz-rockistáit. És felfedeztem magamnak Szabados Györgyöt és körét, akik a Bercsényi Klubban nyomták sok szempontból akkor még számomra érthetetlen zenéjüket, de voltam annyira sznob, hogy nem adtam fel könnyen, hanem kezdtem egyre elmélyülni a jazz különböző bugyraiban. Amit csak lehetett, elolvastam a műfajról, kutattam a hangzóanyagok után, amelyeket ebben az időben elsősorban külföldi rádióadókról sikerült megismerni. Emlékszem, hogy ebben az időben járt Pesten Charles Mingus zenekarával. Az Erkel Színházban játszottak, Mingus háttal a közönségnek. Az utánjárásaim folytán akkor már értettem ennek hátterét és motivációját, de a zenét - ma már bevallhatom - nem. Pedig visszahallgatva Mingus azon korszakát, ma már szinte tánczenének tűnnek. Igen, nagyon más időszak volt az. Más értékrend vett bennünket körül, meg kellett tanulni érteni a jazz különböző irányzatait, amely mögött, főleg abban az időszakban, sok esetben komoly ideológiák voltak, amelyek nagyon nem voltak összhangban a Magyarországon zajló folyamatokkal. Érdekes volt érzékelni ezen különbségeket, és azt, hogy egyre inkább szembesülve a saját zárt szocialista világunkkal, kicsit belelátni a vágyott szabad világ meglehetősen gázos háttereibe, amelyből a jazz nem szalon része erőteljesen táplálkozott.
Itt zárójelben megjegyezném, hogy ekkor már annyira elvakult jazzfan voltam, hogy teljesen kimaradtam a nagyjából ebben az időszakban induló magyar underground zenei mozgásokból. Számomra, számunkra - mert akkor már egy egyre táguló kört alkottunk Magyarországon - azon törekvések jelentéktelennek tűntek. Persze megöregedve ezekről már nem így gondolkodom, de épp azért írtam le ezeket, hogy lássák, hogyan alakul az ember ízlése, érdeklődése az idő múlásával és a fiatalkori fanatizmus hogyan szelídül sokkal több mindent befogadó, más értékeket is a maguk súlyán kezelő szemléletté.
De hogy a kérdésedre is válaszoljak, a főiskola harmadik évét már Győrben jártam, mert közben az leköltözött Pestről vidékre. Ez számomra rettenetes űrként jelentkezett, mert a Pesten töltött két év alatt teljesen belecsúsztam a pesti jazzvilágba. Nemcsak élveztem a zenét, hanem olyan nagy tájékozottságra tettem szert, hogy ha lett volna ilyen, nyugodtan ledoktorálhattam volna belőle. A mai napig is az akkori fanatizmussal összegyűjtött tudásból élek. És ez a visszaköltözési sokk indította meg végső soron szervezői tevékenységemet. Mert egyszerűen úgy éreztem, hogy Győrben is hozzáférhetőeknek kell lenniük az általam szeretett muzsikáknak. És főiskolás korom utolsó évében ezért társaimmal megalakítottuk az első Győri Jazzklubot. Ez kb. 1976-ban volt. És azóta is folyamatosan foglalkozom szervezői munkával.

MR: Milyen munkahelyeid voltak eddig és ott miket kellett szervezned?

HJ: A főiskola után, 1977-ben a Magyar (Királyi) Posta helyi Távközlési Üzemében helyezkedtem el, mint egy tisztességes család gyermeke. Majd hamarosan távközlési hálózat tervező lettem, amit 20 és fél évig hivatásszerűen űztem.
Azt gondolhatnád, hogy ennek semmi köze szervezői "karrierem"-hez, de biztosíthatlak, hogy sok van. A tervezői munka nagyon sokrétű, sok párhuzamos szervezési folyamatot kell levezényelni és a végén, ráadásul határidőre megfogható eredményt kell produkálni. Ez ilyen értelemben semmiben sem különbözik egy koncert vagy fesztivál szervezési folyamatától. Tehát van benne elmélet, azaz ki kell találni, hogy mit akarsz megvalósítani az adott szabályrendszerek adta korlátok ismeretében. Ezek közt meg kell találni a lehető legjobb megoldást, mert tökéletes az nincs. Aztán vannak benne kulimunkák, tárgyalások a különböző szervek képviselőivel és ott el kell fogadtatni kellő kompromisszumokkal, megvédeni az elméleti koncepciót. Szóval nagyon sok a hasonlóság  és én az évek múlásával nagyon sok tapasztalatot nyertem mindkét oldalon. Gyakorlatilag párhuzamosan csináltam mindkettőt és ez sosem jelentett konfliktust. Mindkettőt tudtam jól csinálni. 1997-ig párhuzamosan ment e két dolog.

MR: Összeszámoltad-e már, hogy eddig hány koncertet szerveztél?

HJ: Fogalmam sincs, még a nagyságrendről sem, de az biztos, hogy sok százas lehet, ha így felelőtlenül, gyorsan belegondolok. Bizonyos szakaszok jól dokumentáltak, mások kevésbé, vagy elvesztek a doksik. De egyébként ez - mai szólással élve - egy kicsit bulváros kérdés. Miért lényeges ez?

MR: Miért pont ezeket az előadókat hívtad meg az idei MediaWave Fesztiválra?
Nagyon húzós, pénztárcába vágó nevek vannak köztük, a jegyárak viszont nagyjából a pestiek fele? Ezt hogy tudod megvalósítani? Ilyen jó a budget-ed?

HJ: Egyrészt az embernek vannak vágyai, amiket szeretne elérni. Én még ilyen indíttatású vagyok. Ilyen értelemben egyáltalán nem korlátoz a pénz. Mert a vágyaim megfogalmazásánál az nem játszik semmilyen szerepet.
Aztán meg persze ott vannak az aktuális lehetőségek. És azok a mai időszakban egyre csökkenőek. Ez alapos korlát lehet, ha az ember nem tudja áthangolni magát az új világra, a várható tartós recesszióra, leépülésre.
Úgy gondolom, nekem ez sikerült. Az idei fesztiválunk szlogenje is ezt jelzi: "Merjünk kicsik lenni!"
Aki ma nem "látja" valamelyest a jövőt, és abban hisz, hogy most csak egy átmeneti rosszabb időszakon kell átesnünk, az hiú ábrándokat kerget, és azt javasolom neki, hogy hagyja abba. Egyszerűen az van, hogy már nem lehet úgy működni, mint pár évvel ezelőtt, és ez hosszú ideig így lesz. A mát jellemző növekedéskényszeres világ vége felé járunk. Túlhajszoltuk a fejlődést. A Római Birodalom bukása is több évtizedes folyamat volt. A történelem persze nem ismétli önmagát, de az azért jól látható visszatekintve, hogy tartós, akár lassú fejlődési folyamatok után - és én a saját eddigi életemet ilyennek tekintem -, igen sokszor hosszas, tragédiákkal terhes, elszegényesedési folyamatok zajlottak, majd valamiért megint pozitív irányba fordultak a dolgok. Ezek olyan hosszútávú törvényszerűségek, amelyeket - bármennyire is okosnak képzeljük magunkat -, nem tudunk befolyásolni. Csak utólag lehet elemezgetni és esetleges törvényszerűségeket levonni.
Úgy gondolom, hogy vagyok olyan tapasztalt és rutinos, valamint meglehetős történelmi ismerettel megáldott (ez a hobbim), hogy a fentieket megéreztem, és egy őszi kis kísérleti (anti)fesztivál után, már az idei MEDIAWAVE-et is ennek szellemében készítettük elő. Azaz olyan helyszínt választottunk, ahol ezen elgondolásunk összefogottan megvalósítható. Az a komáromi Monostori Erőd, ami erre kiválóan alkalmas.
Nem az a fő célunk, hogy nagy közönségünk és nagy bevételünk legyen, mert az a mai helyzetben reménytelen. Az ellenben igen, hogy jó közönségünk legyen és a közönség jól érezze magát. És azt a bizonyos jóérzés nemcsak jó koncertek sorozatával szeretnénk elérni, hanem sok olyan jól látható vagy rejtett szervezési elemet viszünk, csempészünk a fesztiválba, amelyek sokkal inkább egy új típusú közösségi élmény felé viszik el azt. Például nyíltan elkezdjük feszegetni a színpadon álló muzsikus és a közönség viszonyát, amely mára többségében egy nagyon deformált viszonnyá vált. Mire gondolok? A közönség nagy része a megvásárolt belépőért cserébe manapság már valamiféle kulturális szolgáltatást vár, vagyis annak gondolja a művészi teljesítményt. Mi szeretnénk visszahozni ennek a viszonynak az eredeti jelentését, formáját. Azt, hogy a (jó) muzsikus azzal a (nem megélhetési)  szándékkal áll a színpadra, hogy az ő évek munkájával kifinomított tudását nekünk megmutassa. Ez neki lényéből adódó kényszere. Ez rendben is van. Ennek nagyon kell örülnünk, hogy vannak ilyen embertársaink. De úgy gondolom, hogy a múltban az emberi lét alapja a cserekereskedelem volt. Ha valaki valamit adott, azért valamit illett cserébe adni. Na, ezt az adok-kapok viszonyt szeretnénk pl. egy kicsit helyrerakni a mai néző agyában. El fogunk helyezni egy kosarat a színpadon és felhívjuk a közönség figyelmét, hogy akinek tetszik, ami ott zajlik, az rakjon bele valamit. Lekvárt, bort, üzenetet, amilye van, és amivel ő jelezni szeretné a tapson kívül a saját elismerését. Kis (anti)fesztiválunkon ezt kipróbáltuk, a muzsikusok meg voltak hatódva tőle. És több hasonló ötletünk is van.
De visszatérve eredeti kérdésedre, a meghívott zenészek között vannak régi, most beteljesülő vágyak, mint pl. a Ken Vandermark & Paal Nilssen-Love Duo, akik az avantgarde jazz jelenlegi legnagyobb figurái. Vagy az amerikai Fly Trio, akikről még valószínű sokat fognak beszélni a finom jazz kedvelői. A nagy öreg - most 70 éves - James Blood Ulmer pedig már visszajáró vendég nálunk. Szeretem az öreg, egyre letisztultabb muzsikusokat, akik már nem annyira keresik a közönség kegyét, azaz nem villognak/virgáznak feleslegesen. Azt adják, amik, se többet, se kevesebbet és ezért kell szeretni őket. Kicsit már mi is ilyenek vagyunk "öreg" fesztiválként, még öregebb szervezőként. Nem akarunk már mindenkinek tetszeni. Elég azoknak, akiknek fontos az általunk nyújtott hangulat.
Ilyen értelemben nem motivál bennünket a rendezvény anyagi része, azon az egy ponton kívül, hogy nem akarunk bukni rajta, mert nincs miből. Ilyen értelemben biztonságra törekvő balfaszok vagyunk.

MR: Van-e még az idénre más jazz terved is?

HJ: Ha lesz valamennyi pénz az idén is az Ördögkatlan Fesztiválra (Villány környéke) és a főszervezők ismét felkérnek bennünket az előző évek mintájára a kisharsányi helyszín szervezésére, akkor abban biztos lesznek jazzkoncertek.

MR: És mi van ezekkel a filmes dolgokkal? Ezekbe hogyan bonyolódtál bele?

HJ: Azért ez egy hosszú történet és komolyan nem bonyolódnék bele, mert azt vettem észre, hogy a nézők nagyon "szakbarbárok", azaz akit a zene érdekel, az nem szereti a filmet és viszont. Nálam ez nagyjából egyszerre jött. A korábban emlegetett főiskolás koromban vettem meg az első Super8mm-es filmfelvevőmet és gyakorlatilag azóta - ugyan hullámzó intenzitással -, de filmezek. Ha megkérdeznéd, hogy hány filmet csináltam, nem tudnék rá válaszolni, nagyjából párszázat. Persze sok ebben a dokumentáció, elsősorban a zenei. Azt a mai napig nagy kedvvel végzem. A MEDIAWAVE Filmarchívumában a nagy részük megtekinthető. A két szenvedély nálam mindig összecsúszott és egy idő után elkezdték észrevenni és értékelni munkáimat. Sok olyan filmem van magyar és külföldi muzsikusokról, amelyek minimum annyit érnek, hogy egy-egy zenei korszak lenyomatait megőrizték. Olyanokat, amelyeket a hivatalos médiák nem rögzítettek. Ha valaki pl. beírja Dresch vagy Grencsó vagy Lajkó nevét a fenti weboldal keresőjébe, de beírhatja népzenészekét is (pl. Zerkula), meg fog lepődni, milyen felvételek kerülnek a szeme elé.

MR: Akkor befejezésül még egyszer, hol és mikor lesz az idei MediaWave? Mert ahogy azt hatodik Uljanov is mondta vala: "Az ismétlés a tudás jó édesanyukája".

HJ:  A MEDIAWAVE Fesztivál április 26-30 között lesz a komáromi Monostori Erődben, amely (Lenin nevében) megismételném, hogy nagyon-nagyon jó helyszín. De környezettudatosan, vonattal jöjjön, mert a vonat mindenképpen közlekedik, pluszban nem terheli a környezetet és a program is úgy lett kialakítva, hogy az utolsó vonattal haza lehet menni Pest, Győr és Székesfehérvár irányába.
A Monostori Erőd legalább olyan jó helyszín, mint a régi, még romos győri zsinagóga, ahol fénykorunk híres koncertjeit megvalósítottuk Pharoah Sanders-től John Zorn-ig, David Murray-től Dewey Redman-ig, William Parker-től Hamid Drake-ig.
De már hasonló nagy dolgokra nem vágyunk. Megtettük, amit megtehettünk. De nem adjuk fel a mai körülmények között sem, tesszük a magunk szerény, vidéki módján, amíg tehetjük. Akit érdekel, jöjjön, akit nem, az semmiképpen!
Merjünk kicsik lenni!


Vissza a hírekhez