Klasszikus jazz az udvarban, avagy a Pataj Quintet jazz estje az Óbudai Társaskörben 2012. július 4-én Szöveg: Márton Attila Fotók: Csécsi Attila
Vannak zenei műfajok, amelyek már megszólalásuk pillanatában képesek megteremteni a rájuk jellemző erőteljes atmoszférát. Ilyen a jazzben köznyelvként „beszélt” hard-bop, amely a mai zenei kavalkád, a hirtelen felbukkanó és gyorsan elmúló divatok ellenére már vagy fél évszázada a jazz legéletképesebb irányzata maradt. Sokan merítenek belőle valamilyen szinten nálunk is a műfajban ügyködő zenészek, de az eredeti „klasszikus” formában ezt hazánkban vitathatatlanul Pataj György Quintetje játssza, példátlanul magas szinten.
Szemből a zenészek, háttal a szerző
Mielőtt ezt bővebben is elemezném a koncert megrendezésének körülményeiről szólnék. Nagyon dicséretes dolog, hogy az Óbudai Társaskör mindig biztosít fórumot a 2 milliós főváros egyre gyérülő jazz lehetőségeinek sorában. Sok emlékezetes este között itt rendezték meg pl. tavaly a Pleszkán emlékkoncertet, most pedig a „Muzsika a kertben” sorozatban július 4-én (ami egyébként a Függetlenség napja, a legnagyobb amerikai nemzeti ünnep – közérthetőbben Fourth of July) vérbeli amerikai zene szólt közel két órán át a viszonylag hűvös udvarban. Szerintem nem lett volna rossz ötlet az Amerikai Nagykövetséget értesíteni, hiszen a munkatársaik szinte minden fontosabb fővárosi jazz rendezvényen ott vannak. Ráadásul – mint említettem – ezúttal amerikai jazzt hallhattak volna, de inkább nem sorolnám fel azokat az irányzatokat és személyeket, amiket ma jazz címke alatt hoznak forgalomba. Volt változás bőven az „eredeti” Pataj Quintet felállásához képest. A plakát fotóján Subicz Gábor (tp), Nagy Balázs (ts), Pataj György (p), Oláh Péter (b) és Pecek Lakatos András (dr) látható, a felsorolásban a trombitás Fekete-Kovács Kornél, a tenoros maradt, míg ténylegesen Benedek Áron trombitált és Zana Zoltán tenorozott. Mindez persze nem vont le semmit a produkció értékéből, sőt… Mint a zenekarvezető elmondta, nemcsak a repertoárban, de a zenészek vonatkozásában sem árt a frissítés… Mindenesetre a remekül sikerült koncert igazolni látszik az elmondottakat.
Már a tavalyi évben két alkalommal is lenyűgözve láttam-hallgattam a kvintett magas színvonalú játékát a Múzeum utcai Budapest Jazz Clubban. Szeptember 20-án, majd alig két hónap elteltével november 16-án léptek fel, mindkét alkalommal még az eredeti formációban. Ha valamivel a JAZZ műfaj legjobban bevált combo formációját jellemezni lehet, az feltétlenül az öt zenészből álló csapat. Nem véletlenül lettek a műfaj legütőképesebb csapatai ezek az „ötösök” Miles Davis-től Horace Silver-ig, Cannonball Adderley-től Art Blakey-ig. A hard bop fúvósai mind ilyen combokban nevelkedtek, említsünk meg csak hirtelenjében öt trombitást és öt tenorost ezek közül: Kenny Dorham, Donald Byrd, Lee Morgan, Blue Mitchell, Freddie Hubbard (tp) és Hank Mobley, Benny Golson, Junior Cook, Clifford Jordan, Wayne Shorter (ts). Valamennyien megfordultak a híres Blue Note „istállóban”. Olykor a tenor helyett alt (Jackie McLean) vagy bariton (Pepper Adams) játékos volt a nádfúvós, de a trombita soha nem hiányzott. Nálunk mindig ritka hangszer volt, nem sokan választották, ezért is nagy öröm az ilyen remekül játszó fiatal, mint Benedek Áron. Rá már a januári Jazz Showcase-en is felfigyeltem, így nagy örömmel nyugtáztam érett játékát, különösen a „lámpaláz” elmúlásával a második-harnadik számtól kezdve. Zana Zolit nem kell bemutatni, évek óta a hazai szaxofonosok élvonalába tartozik. Hogy milyen jó volt a két fúvós, azt hallani kellett volna sokaknak: a Horace Silver Quintet két frontemberét Blue Mitchellt és Junior Cook-ot idézték számomra. Pataj Gyuri a zongora mellől szinte szemmel irányította csapatát, de terjedelmes, briliánsan kivitelezett szólói mindenkit levettek a lábáról. Hogy szól ez a teljesen összecsiszolódott ritmusszekció! Olyan, mint a feltartóztathatatlan áradás, szinte elsodorja a hallgatót. A hely adottságából következően az egyes hangszerek egymástól viszonylag távol helyezkedtek el, így jómagam is szinte a zenekarba kerültem… Oláh Péter olyan ízes bőgőjátékkal festi alá a sodró lendületű zenét, ami még a „boldog békeidőket” idézi, azaz amikor még a bőgőt nem kiáltották ki feltétlenül szólóhangszernek. Pedig mértéktartó szólóinál könnyű megállapítani fölényes hangszertudását, ötletteli játék-készségét Már máskor is sírdogáltam Lakatos Andris túlságosan vehemens játékáról. Olykor túl hangos, szinte minden hangszert elnyom. Pedig ő is mestere hangszerének és ettől az irányzattól nem is idegen a lelkes játék, de a „kevesebb több lenne”.
A repertoár időközbeni teljes megújítása igazi meglepetés volt számomra. Már korábban is a legjobb – a modern jazz nagyjai által szerzett – kompozíciókat tűzték repertoárjukra, korábban Wayne Shorter, Horace Silver, Nicholas Payton és Tony Williams voltak a szerzők. Ez az este viszont McCoy Tyner és Freddie Hubbard jegyében zajlott, az előadott tíz darab közül négy Tyner (Mellow Minor, Changes, Contemplation, Inner Glimpsy), kettő pedig Hubbard (Povo és Intromit Fox) tollából származott. Hallhattuk még egy Roy Hargrove és egy Sammy Nestico kompozíciót is, ez utóbbi (Samantha) volt az egyetlen ballada, többnyire gyors vagy középgyors számokat hallhattunk. Az egész műsort egyébként James Williams-nek Bobby Timmons tiszteletére írott szerzeménye a „Soulful Mr.Timmons” indította. Mint Gyuritól megtudtam, részben „kagylóznak”, azaz meghallgatják a lemezre vett anyagokat, részben beszerzik a kottákat, de mindent honosítanak, sokszoros próbákkal ellenőrzik a jó hangzást. Ennek a sziszifuszi munkának az eredménye ez az igényes zene, ami fémjelzi az együttes egész produkcióját. Nem a zenéhez tartozik, de el kell mondanom most is, hogy rendkívüli módon tudom értékelni, hogy még a nagy meleg ellenére is a helyhez méltó öltözékben játszottak a zenészek, ezzel is megtisztelve a közönséget és – saját magukat. Már máskor is írtam erről, de higgyék el nekem, hogy ez az attitűd, ami manapság teljesen eluralkodott, hogy turkálóban talált, nyugaton kiszuperált rongyokban jelennek meg – egyébként márkás – zenészek is, ez minden csak nem a sokat emlegetett „lazaság”, „lezserség” stb. Ez csak egy pici tétel, de az összképhez ez is szorosan hozzátartozik – az én olvasatomban.
Összegezve: nagy zenét hallhattak azok, akik ott voltak a tegnap esti óbudai koncerten. Bárcsak sok helyen és nagyobb közönség előtt is bemutatkozhatnának ezek a kitűnő muzsikusok. Ez annál inkább is üdvös lenne, mert a jelekből ítélve (elsősorban a koncertkínálat, valamint a tv állomások zenei műsorainak ismeretében) kis hazánkban lassan már egészen mást fognak érteni (elsősorban is a fiatalabb generációk) a jazz fogalmán, mint ami az valójában. A gyökerekhez való visszatérésben nagy szerepe lehetne az ilyen zenekaroknak, mint amilyen a Pataj Quintet. Hátha még igazi jazz-re is lenne igény…
A "fals" plakát
A "főnök"...
... és a "beosztottak"
A Pataj Quintet oldalról
A Pataj Quintet fúvósok nélkül
A Pataj Quintet esti fényben
