D R E S C H M I H Á L Y 6 0
Él közöttünk egy kedves, szerény muzsikus, aki csendben teszi a dolgát. Amikor játszani kezd, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy számára a zene nem öncélú művészet, hanem a létezés szerves része. A lélekhez szól, méltóság és emelkedettség árad belőle. Nehéz elhinni, hogy ez a fiatalember, aki évtizedeken keresztül mindenki számára „Misi” maradt, időközben mégis a „Mihály” korosztályba került. Mégis máig megőrizte azt az őszinte, gyermeki világlátást, művészetében pedig a játék örömét, ami csak a legnagyobbakat jellemzi…
Fotó: Csibi Szilvia
Dresch Mihály születésnapját nem „leltárral” ünnepeljük, hiszen hatalmas életműve önmagáért beszél, jelentősége az egyetemes magyar zenében nem szorul bizonyításra. A siker sohasem foglalkoztatta, sőt még azokat a lehetőségeket sem ragadta meg, amelyeket a véletlen sodort az útjába. Őt már nem érinti a bizonyítás kényszere, megengedheti magának, hogy következetesen a saját útját járja. Művészetének szilárd pontja a népzenei gyökerekhez való kötődés, legyen az magyar, román, macedón, vagy indiai. Csak tiszta forrásból merít. Az anyanyelvűség természetességével használja fel ezeket a szellemi kincseket és építi be művészetébe. A „Dresch-jelenség” ugyanis nem a világzene divatjának terméke, hanem a népzene mélyebb szellemiségéből fakadó saját belső világ visszatükröződése. Egyszerre univerzális és magyar, tradicionális és kortárs, népzene és jazz. Nem véletlenül találjuk partnerei között gyakran a másik „Misi”-t (Borbély Mihályt) és persze kvartettjének állandó tagját: Lukács Miklóst. (Az is szinte sorsszerűnek vélhető, hogy évtizedekkel korábban éppen a „különutas” Szabados Györggyel találkoztak útjaik, aki a jazz és a magyar népzenei örökség összekapcsolásának első mestere volt.) És hogy a játékából áradó elementáris erő hatása alól senki nem vonhatja ki magát, hadd idézzem a Jazz Times kritikusát, amikor is a Londonban kiadott „Riding with the Wind” (itthon „Mozdulatlan utazás” címmel jelent meg) című albumával kapcsolatban így írt: „A magyar együttesről az angol kritikusok csak szuperlatívuszokban szólnak. Coltrane óta nem volt szaxofonos, aki ilyen erővel és szenvedéllyel kommunikál és ilyen egyedi hangzást mutat.” De a DownBeat sem akart lemaradni, amikor kritikusa szerint Dresch egyenesen „az égre tör” és „az együttes lenyűgöző összhatását” is kiemeli…
Örömmel tölt el, hogy magam is számtalanszor lehettem tanúja ennek a „kiáradásnak”, láthattam és hallhattam saját együttesével és olyan világsztár vendégművészekkel is (miközben az ő zárt világába nem könnyű bejutni), mint Archie Shepp, Roscoe Mitchell, Chico Freeman, Charles Lloyd, Chris Potter, Lafayette Gilchrist és Hamid Drake. (Nem rossz „referencialista”…) Büszke vagyok arra is, hogy számos lemezéről írtam elismerő soraimat különféle lapokban és ötcsillagos kritikáim hatására kapta meg az „Év jazzlemeze”-díjat „Fuhun” című albuma 2012-ben, a „Ritka madár” pedig 2009-ben. (De az „Élő nád” is nyert 2006-ban.)
Misinek nemcsak pályája, de életvitele is különleges: azon kevesek egyike, aki szerényen, de kompromisszumok nélkül, kizárólag művészetéből él. Szereti a Balaton-felvidéket, ahol van egy kis háza, amit télen-nyáron gyakran felkeres. Ott pihen, kertészkedik, barkácsol és alkot. Amikor „megérik” a termés, akkor lemezre rögzíti: egy-egy új Dresch album a magyar zene ünnepe. Szándékosan nem csupán jazzről beszélek, hiszen nála már nincs jelentősége a műfaji besorolásnak. A (jazz)verebek azt csiripelik, hogy idén ősszel talán újabb Dresch-opusznak örülhetünk majd…
Közismert, hogy puritán szemlélete okán Misi nem szeret interjút adni, és születésnapjának megünneplésétől is elzárkózik. Mi mégis kötelességünknek érezzük, hogy a magyar zene kiemelkedő képviselőjéről megemlékezzünk ezen a szép kerek évfordulón. Kívánunk Neked hosszú, termékeny életet mindannyiunk javára és örömére!
ISTEN ÉLTESSEN MISI!
Barcsik Géza fotói
