Alan Benzie triója az Opus Jazz Club színpadán
Szeretem a szombat esti koncerteket, mert ilyenkor látszik, hogy a budapesti nagy, népszerű szórakozóhelyek mellett még mindig van igény, még mindig van közönség egy jó jazz koncertre. Nem volt ez másképp tegnap este sem, amikor a skóciai származású Alan Benzie látogatott el hazánkba, hogy az Opus Jazz Club közönségét örvendeztesse meg zenekarával, és remek muzsikájával, amiből az első lemez már meg is jelent „Traveller’s Tales” címmel.
Benzie (1989) a brit jazzélet egyik tehetséges fiatalja, számos díjjal büszkélkedhet hazájában és nemzetközi színtéren egyaránt (mindössze 17 éves volt, amikor a BBC 3 Skóciában az év fiatal jazz-zenészének választotta). Ami mindenképp sokat mondó információ vele kapcsolatban, hogy a világ egyik legnevesebb jazz muzsikusképző intézményében, a bostoni Berklee College of Music-ban szívta magába tudása legjavát. Többek között Juhász Marcit is onnan ismeri, akinek szintén volt lehetősége e nemes iskola falain belül képezni magát – konkrétan évfolyamtársak voltak.
Benzie játéka nekem élményszámba ment, technikai tudása, virtuozitása vitathatatlan, de nálam azt a kis pluszt egy ambivalens érzés jelentette. Egyszerre nagyon jól körülhatárolható az a zenei világ, ami körbeveszi, és amit aztán saját érzelmein keresztül zenébe önt, ugyanakkor mégis olyan jól formálja a dolgokat, hogy közben egyikre sem hasonlít igazán, hanem a sok különböző zenei világból létrehozza a sajátját. Ilyen fiatalon ez mindenképpen nagy szó, főleg, ha ilyen mennyiségű és ilyen eltérő zeneiség és kultúra fonódik össze benne. A kelta zene, a tradicionális jazz, a skót környezetvilág (saját otthona), a japán kultúrkör, de még a saját groteszk álmai is (a békák lakta föld) mind-mind találkozik, és bár vannak külön-külön szerzemények, amelyek egyikre-másikra jobban hajaznak, alapvetően nagyon koherens az általa képviselt zenei világ. Az egyik legérdekesebb „ráeszmélés” nálam akkor jött, amikor Juhász Marci (1987) bekonferálta az egyik számot, ami egy „köd-emberről” szól, ekkor figyeltem meg igazán, és tudatosítottam magamban, hogy Benzie zongorajátéka egy az egyben olyan, mintha egy impresszionista festményt nézegetnék. A témák, a hangulat, és főleg a kivitelezés miatt. Elnyújtott, lágy, laza, nagy ívű dallamok, mintha csak zenei „foltok” lennének egymás mellett, vászon helyett a kottában, amit aztán szépen összeköt a három zenész, és a közönség pedig hozzáteszi ki-ki a saját részét. Ez a melankolikus hangvétel, és a viszonylag lassabb tempó nagyjából elejétől a végéig megvolt, ugyanakkor közben olyan energikus és dinamikus volt az egész koncert (köszönhetően többek között Marci dobjátékának is), hogy egy pillanatra sem lehetett unatkozni. Sajnos, ahol ültünk, nem láttunk rá magára a billentyűkre (bár Benzie arckifejezéseit is élmény volt nézni…), de sokszor úgy éreztem, mintha a végletekig leegyszerűsített dallamokat játszana (játszottak pl. japán folk-pop dalt is, átírva), de ahogy felpillantottam a kivetítőre, azt láttam, hogy az ujjai olyan fürgén járnak, hogy néha követni is nehéz. Ugyanakkor annyira természetesnek és könnyednek tűnt, de hát a jó zenész ettől jó zenész, hogy a legnehezebb dolgok is könnyűnek tűnnek, amikor ő csinálja. Benzie pedig szerintem (és a közönség, valamint a szakma szerint is) jó zenész.
A ritmusszekció szintén remekelt, Andrew Robb (1989) a bőgőn fantasztikusan játszott, én talán az ő játékán vettem észre leginkább a különbséget a mi zenei kultúránk és az övék között. A magyar bőgősök zenéjébe szerintem annyira beleivódott a cigányzene, az a fajta pattogós, tipikusan ujjal pengetős, éles ritmusjáték, ami után egy nyújtottabb, dallamra kihegyezett, néha lassabb, de ugyanolyan virtuóz basszusjáték üdítőleg hat. A szólói szintén káprázatosak voltak, szerencsére sok lehetőséget kapott megmutatni tudását, minden alkalommal osztatlan sikert aratott a közönség soraiban. Neki is volt egy-két saját szerzeménye, amit előadtak, nekem azok is kifejezetten tetszettek. Juhász Marcit talán nem sokaknak kell bemutatni, ő képviselte kis hazánkat ezen az estén, ebben a formációban. Korosztályának egyik kiemelkedő tehetsége, nyilván ő sem véletlenül járt Bostonba tanulni. Hallottam már őt néhányszor korábban játszani, de nekem ezen az estén sokkal jobban tetszett a játéka, mint a korábbi alkalmakkor. Bizonyára jól érzi magát, és egymást is jól érzik ebben a trióban, az is biztos, hogy sok szerepet kap, hogy önállóan is megcsillogtathassa tudását, aminek eredményeképpen rendkívül felszabadult játékot hallhattunk tőle. Amit kiemelnék nála, az a kreativitása, egy dobszóló nem abból áll, hogy villámgyors kézzel (és lábbal) üti az összes dobtestet, hanem mintha gondosan megválogatná, hogy mikor, mire, és milyen erővel fog ráütni. Remekül játszik a dinamikával, a ritmusokkal, ezeket rendkívül jól variálja, néha egészen váratlan megoldásokat alkalmazva.
Az egész koncert elejétől a végéig remek hangulatban telt, nekem külön öröm volt, hogy Benzie mesélt a számok közben (sokan nem szeretik, ha egy zenész sokat beszél, én igen), így egy kicsit emberibb színezetet kapott, mintha csak annyit látunk, hogy idejön egy brit tehetséges fiatal, előadja ugyanazt a műsort, amit mindenhol máshol is, aztán továbbáll. Marci néha segített neki tolmácsolni, illetve ő is felkonferált néhány számot. Jól megtalálták a közönséggel a közös hangot, még angolul is, így aztán azt hiszem, a zenén kívül is mindenki jól szórakozott. A kedvenc szerzemény nálam a „Frog Town on the Hill” című volt, amiben Marci remekül ütötte kézzel a dobokat, hallottunk benne egy elsőre szokatlan, de annál parádésabb zongora-nagybőgő kérdezz-felelek játékot, és az egész kompozíció (a többihez hasonló módon) remekül volt felépítve. A műsor utáni ráadásként még egy standard is bekerült a repertoárba, a „Remember”, ami elsőre talán kissé kilógott a sorból (mint már említettem, Benzie szerzeményei nagyon erős zenei világot képviselnek), de aztán ezt is olyan jól játszották, hogy inkább csak úgy éreztem, tovább színesíti a palettát. Összességében nagyon jó koncert volt, és a magyar jazz után egy újfajta élmény, aminek már önmagában nagyon örültem.
A képeket ezúton is köszönöm Menyhárt Júliának, aki elkísért, és fényképezett helyettem is, hogy én minden figyelmemet a zenére tudjam összpontosítani.
