Adyton Szabadzene Műhely és Együttlét – 2016. augusztus 25., csütörtök

Továbbra is szikrázik az ég, gyönyörű az idő. A tavalyi Adytonosok meg is jegyzik, „olyan az idő, mint régen”. A kijelentésben van vicc és büszkeség is. Elvégre a második Együttlétet tapossuk!

A tegnap esti koncert meghittsége erősen érződött a reggelihez letelepedő csapaton. Már nagyon oldódnak a tartózkodások, gátlások és egyéb nehezítő dolgok, amik rendszerint útját állják a saját hang megszólalásának. Látom és tudom, hogy jól működünk. A holnapi zárókoncerten valószínűleg sokan fogják átlépni korlátaik egy részét.

A délelőtti gyakorlások ismét három részre oszlanak. Az udvaron Grencsó Pisti vezetésével Albert Ayler egyik himnikus szépségű művét veszik górcső alá fúvósaink. Név szerint John Oslansky (szopránszaxofon), aki az olaszországi Perugia-ból jött, de egyébként kanadai születésű; Udvardi Márton (trombita) és Reinhardt Csaba (tenorszaxofon).
A dobosok, Lukács Péter és Jakab Miklós, a hátsó próbateremben egy közös érlelésű dobkompozíció alapjait formálták nagy hévvel.

Az elsőben pedig a Benkő Robi vezette szeptett dolgozta ki újabb és újabb ötleteit. Brátán Vera (ének), György Erika (hegdű), Mády Kálmán (ütős), Mezey Péter (fuvola), Schneider Vilmos (bőgő), Ségercz Ferenc (furulyák, tilinkó).
Ebéd után, a szabad tevékenységek idejében, Vera és Szabó Sándor dolgozott kettesben.
A kávézó teraszán Ráduly Misi és Tharan Marianne (a Szabados György honlap nagyszerű, három nyelven fordítója) tervezgették az újabb anyagok webes közlését. Egy szusszanásra leültem közéjük, kicsit megtárgyaltuk a legújabb hanganyagokkal és a Misi által sorozatban készülő „oral hisztory”-val összefüggő feladatokat.

Hamarosan elérkezett a három óra. A diófa hűvösében megtelt a nézőtér. Ráduly Misivel elkezdtük az „Átjáró” beszélgetés sorozat „A tiszta hang” című részét.
Mivel Misi az Egyesült Államokban „Az európai zene története” szakon fejezte be tanulmányait, így egy röpke zenetörténeti ívet húztunk meg. Ebben megemlítette Thomas Tallis-t, mint egyik kedvencét. Szó esett Hieronymus Bosch-ról, akinek képei egy igen kemény világról tudósítanak. Elmesélte, hogy Bosch festményei alapján sikerült elég jól meghatározni a kor fúvósainak hangszerhasználatát. Persze csak a beszélgetés végén döbbentem rá, hogy ez utóbbi érdekes információt akkor és ott kifelejtettük, és előtte pár nappal csak nekem mondta el.
Mindvégig úgy éreztem, hogy az idő szorításában vagyunk.
Még a felkészülés folyamán elhatároztam, hogy most nem fogunk a Syrius-ról beszélni, hanem Misiről és arról, ahogyan ő látja a világot és a zenét.

Ebben segítségemre volt, hogy előző éjszaka nagyon sokat kérdeztek a táborlakók a legendás zenekarról és Misiről. Mi pedig (Grencsó, Benkő) elmondtuk mindazt, amit erről tudtunk. Én akkor külön kitértem arra, hogy szopránszaxofont úgy szólni, mint ahogyan Ráduly Mihály fújta, azóta sem hallottam.
Így került sor a beszélgetés folyamán a „Napkelte alkonyatkor” című lemezről, ami Misi albuma lett volna 1973-ban, ha akkor megjelenik. De nem jelent meg.
Aztán 2001-ben, hála Maloschik Robi harcosságának, mégiscsak sikerült kiadni és méltó módon Zsámbékon bemutatni.
Nagy örömömre szolgált, hogy két számot is sikerült lejátszani a hallgatóságnak a beszélgetésünk közben.
A tiszta hangról pedig nem zenetörténeti, nem hangolási szempontból esett szó, hanem – ami Misinek volt nagyon fontos – a zenélő ember szempontjából. Hogyan és miért szólalhat meg valakinek a tiszta hangja a hangszerén keresztül? Mi kell a tiszta hanghoz? Mitől tiszta a hang?
Ugye mondanom sem kell, hogy ez a zenéhez való benső hozzáállás szempontjából volt megfogalmazva.
Megkerülhetetlen volt Szabados György munkássága. Misi számára a vele töltött évek meghatározóak voltak.
A beszélgetést az imént említett albumról a „Szerelem, szerelem” című kompozícióval zártuk. Az a bizonyos szopránszaxi hang betöltötte a Sigil udvarát. Fennen szárnyalt. Az emberek lehunyt szemmel hallgatták. Néztem, ahogy John Oslansky olykor bólogat, olykor elmosolyodik.
Az utolsó hangok szertefoszlása után még születtek kérdések, amiket Misi rendre megválaszolt. Nem is tudom pontosan, mivel telt el ilyen gyorsan a közel egy óra.

Kis szünet után következett Szabó Sándor tanítása. A képen látható nagy hangszer a kínai Guzeng, amit most is megszólaltatott sokak örömére. Sándor nem csak különös tájak, országok, kultúrák életébe és zenéjébe avatja be hallgatóságát, de olykor kalandos életének meglepő fordulataiba is. Természetesen nem maradhattak el az improvizáció alapos és mély értelmezésének újabb aspektusai. A skálázások terén is számtalan gyakorlati tanáccsal látta el hallgatóit.
Az esti koncert egy része tulajdonképpen már a másnapi zárókoncert főpróbája volt. Régi jó színházi babona szerint volt egy-két botlás és javítani való.
A mesterek Grencsó István, Benkő Róbert és Major Balázs felállásban muzsikáltak. Hiba nélkül.
Ezen az estén rövidre sikerült az „Éjszakai szellemjárás” nevű beszélgetősdi. Már ideje volt egy jó nagyot aludni.

A fotók Ekési Orsi és Mezey Péter munkái.