A DUÓ MŰVÉSZETE, AVAGY DUDÁS LAJOS ÉS PHILIPP VAN ENDERT KONCERTJE AZ ÓBUDAI TÁRSASKÖRBEN 2017. ÁPRILIS 26-ÁN
Dudás Lajos klarinétművész, aki évtizedek óta Németországban él és dolgozik, minden évben egy-két alkalommal hazalátogat és állandó partnerével „Artistry in Duo” elnevezésű projektjével hoz igazán artisztikus programot a hazai jazzrajongók számára. A legváltozatosabb színhelyeken álltak már a közönség elé, jómagam is láttam-hallottam őket a Hálótól az Opus Jazz Clubig. (Érdekes, hogy többször léptek már fel a sárvári Nádasdy kastély gyönyörű barokk dísztermében is.) Ezúttal Óbudán találkozhattunk velük szerdán este, az ugyancsak patinás épületben, ahol rendkívül élvezetes koncertélményben volt része a lelkes hallgatóságnak.
Dudás Lajos 1941-ben született Budapesten. Annak a „nagy generációnak” a képviselője, amely ott volt a hazai modern jazz kialakulásánál az 50-es évek legvégén és a 60-as évek első felében. Akkoriban még alt- és tenorszaxofonon játszott olyan muzsikusok társaságában, mint Jinda György, a Bergendy-fivérek, vagy Pege Aladár. A Nebuló együttessel sokat szerepelt külföldön is, itthon pedig közreműködött több Tabányi- és Nebuló lemezfelvételen. 1965-ben a zenekar részt vett a szófiai egyetemi jazzfesztiválon, ahol megismerte feleségét, a plovdivi operaház szólótáncosnőjét, akivel ma is boldog házasságban él. A 60-as évek második felében és a 70-es évek elején már sokféle formációban játszott külföldön is, még a Louie Bellson Big Band tagjaként Pearl Bailey énekesnőt is kísérte. 1973-tól aztán a Düsseldorf melletti Neuss városban telepedett le. (Pár év óta pedig a Bodeni tó partján fekvő történelmi Konstanz városában él.) Hihetetlen kísérletező kedvére jellemzően – otthonosan mozogva a klasszikus zenében is – minden zenei irányzat érdekelte a cross-overtől a fúzióig és a bebop alapú modern jazztől az improvizatív kortárszenéig. „A jazz mindenfajta zenével összekapcsolható, feltéve, ha nem veszíti el sajátos elemeit, főleg a swinget” – vallja arc poetica-jaként. Természetesen sokat játszott a külföldön élő magyar zenészekkel: Zoller Attilával, Vig Tommy-val, Szudy Jánossal, és Szirmay Márta énekesnővel, akikkel lemezfelvételek is születtek. A jazzműfaj, de az egyetemes zenei világ is úgy tartja számon, mint akinek oroszlánrésze volt a klarinét „rehabilitációjában”. Kivételes hangszertudása a legnagyobb amerikai mesterekével vethető össze, zeneszerzőként és hangszerelőként is jelentős (Urban Blues című kompozíciójával például elnyerte Monaco-ban a „Jazztémák Nemzetközi Versenyének” első díját.)
Nagy érdeklődéssel vártuk a szerda esti koncertet, amely messze meghaladta még elvárásainkat is. Deseő Csaba barátommal a koncert után megállapítottuk, hogy még a tavalyi Háló koncert színvonalát is túlszárnyalta ez, a világszínvonalat képviselő koncert. Szőke Ceciliának, az intézmény részéről elmondott kedves megnyitó szavai után Dudás Lajos szellemes és olykor humoros „felkonf”-jait élvezhettük. (Ezt azért is nagyra értékeljük, mert hazai zenészeink túlnyomó többsége egy mondatot sem képes kinyögni, akár a formációval, akár az előadott műsorral kapcsolatban is.)
Mindkét félidőben öt-öt szám hangzott el. Mindjárt indulásnál a magyar zene specialitása, a pentaton került előtérbe Bartók: Este a székelyeknél és Dudás: Folksong című kompozícióinál. A Bartók művet – legnagyobb meglepetésünkre – zengzetes zongoraszólóval vezette be Lajos. Ezeket a mindenki által ismert és oly’ sok művész által eljátszott „Szomorú vasárnap” (Gloomy Sunday) – Seress Rezső örökzöldje – követte. (Megtudtuk, hogy a Bieldefelder Jazzkatalog-ban volt idő, amikor 90 (!) lemezen fordult elő ez a dal.) Pege Aladár Chick Corea „La Fiesta”-jára hajazó Toledo c. szerzeménye és Lehár Ferenc „Vágyom egy nő után” (Yours Is My Heart Alone) c. melódiája zárta a „magyar blokkot” és egyben az első félidőt. Lehárról pedig annyit, hogy Liszthez hasonlóan, osztrák „sógoraink” jóvoltából, őt is osztráknak hiszi a világ. Mint Lajos is elmondta, Bad Ischl-ben volt a villája, ha nem is akkora, mint Ferenc Józsefnek… Apró érdekesség, hogy a Vágyom-ot Cannonball Adderley-től kezdve többen is játszották, míg a Vilja-dalt Coltrane és Rollins is repertoárjára vette.
A szünet után főleg standardek következtek „Dudásítva”. Sorban, a „Caravan”, mégpedig tangó ritmusban (amit ugyan Ellington szerzeményeként tartanak számon, de a Duke pozánosa, Juan Tizol szerezte), majd Charlie Chaplin ismert dala, a „Smile” következett, ezután jött egy „kakukktojás”: Zoller Attila kompozíciója, a faramuci címmel bíró „Rumpelstilzchen”. Cole Porter „Night and Day”-e és Paul Desmond „Take Five”-ja, mindenki számára ismert és kedvelt darabok zárták a második szettet. (Utóbbit sokan Dave Brubeck-nek tulajdonítják, mert az ő együttese tette világhíressé, persze Desmond fújta az altszaxofont.) Volt egy ráadás szám is. Egy Dudás szerzemény, ami Philipp kedvence, de a nagy CD dedikációs rohamban nem sikerült tisztázni a címét. Na, majd legközelebb…
Dudás feldolgozásaiban merészen változtatja meg a ritmikát, a tempót, a harmóniákat. Egész előadását gyönyörű sound, virtuóz játék és tiszta frazírozás jellemzi. Minden megnyilvánulása élmény, ez maximálisan így volt szerdán este is.
Dudás a jazzhangszerek mostoha gyermekének számító klarinétot olyan makacs következetességgel használta, és olyan kiemelkedő eredményeket mutatott fel, hogy 75. születésnapja alkalmából kiérdemelte a Rohrblatt című fafúvós szakfolyóirat alábbi megállapítását: „Dudás Lajos egyedülálló fenomén: egy olyan klarinétos, akit senkivel nem lehet összehasonlítani…”
Az évtizedek óta zenei ikertestvérének számító düsseldorfi gitáros, Philipp van Endert is hangszerének kiemelkedő mestere. Kütyü és pedál-arzenálját külön megcsodáltam, de nem is ez a lényeg: tőle ideálisabb kísérőt el sem lehet képzelni Dudás kamara-jazz előadásához.
Persze, saját frenetikus szólói is igen hatásosak, és szépen felépítettek voltak.
Nagy élmény volt a koncert, és az élőzene varázsa ennél a művészi duónál még inkább érvényesült. Nem hiába sulykolom, hogy érdemes koncertekre járni!
