Keresés

Hírek


Az érdesített forgószél – A László Attila & Oláh Kálmán Quartet esete Szoszó Lakatos Sándorral Fényképelés & szövegezés: Sztraka Ferenc

Viszonylag gyakran átrepülök Érd fölött. Néha lenézek. A tájban mindenféle elgondolás, rendszer nélkül szanaszét szórt házak tömkelege, valahogy semmi vonzót nem mutat felülről ez a kiterjedésében óriási, hatvanezres lakosságú település. Jó, vannak itt is barátaim, a félévenkénti órabörzéken térdig járunk a rongyrázós Rolexek közt, és mindezt űberelve, az egyik cégnél ismerek egy embertelen jó mellű csajt, szóval, látnivaló azért akad, már ha nem az építészeti értelemben vett architektúra szentsége felől közelítem meg a kérdést.

Mindez rendben (?) is volna eddig, de hogy jön ide a jazz?

Második (rosszul tudod Ferikém, már harmadszor! – A szerk.) alkalommal szervezett szabadtéri jazzfesztivált valaki, ráadásul, a fesztivál záróakkord-zuhatagaként beszervezett egy eddig sosemvolt formációt. Valami azt súgta, nem kellene kihagynom ezt az alkalmat, ezért vasárnap este megjelentem a Fő téren felállított színpad mellett.

Az utóbbi évek egyik legjobb koncertjét sikerült végigélveznem, minden tekintetben.

László Attila zenéje olyan, mint az igazi, mesebéli álomnő. Nemcsak gyönyörű, hanem noch dazu: okos és intelligens is. És nem ám az ortodox ikon-madonnák szende, lesütött szemű akadémikus szépsége, dehogy, a megfelelő pillanatban olyat villant, hogy beleborzongsz, beájulsz tőle. Maga a megtestesült Sanda Ciklon, nem apácáknak való világ. Mindezt műanyag-mentesen műveli, szilikontalanul, tevepaták, cicomák és smukk nélkül is más galaxisban játszik, mint divatfétis és középszer mixtúrájában művészkedni próbálók. Ha megcsillan, akkor természetesen sziporkázik, nem gagyi üveggyöngyökkel próbál szemfényt veszteni. Igazi zene.

Oláh Kálmán mindezt a gyönyörűséget még tovább emeli, bőven túl a sztratoszférán, a nagy művészemberek tehetségével, tudásával, bölcsességével és elhivatottságával. Lehet-e ennél jobb találkozás, amint ők együtt alkotnak valami teljesen egyedit, utánozhatatlant?

A quartetben Lattmann Béla basszusgitározik, Balázs Elemér dobol. Na, ők ketten, megint külön műsorszám. Nagyon régen muzsikálnak együtt, Elemér még szinte gyerek volt, amikor már együtt alkották Bélával a ritmusszekciót régi, elfeledett formációkban. Béla a legtöbbet talán a nagy Lakatos Gézával, a legendás Pecekkel játszott együtt, az ország egyik legösszeszokottabb bőgő (basszusgitár)-dob párost alkották huszon-éven át. Elemér a nagy elődökhöz méltóan, bámulatosan sokszínűen játszik, olyan muzikalitással és empátiával kísér, hogy egy igazi szólista nem nagyon kívánhat többet ennél.

Attilát, Kálcsit, Bélát és Elemért szerencsére sokszor hallottam már így együtt, de ezen a varázslatos estén a kiváló hazai szaxofonos (zártkörű csoport) egyik legfiatalabb, ugyanakkor legcsillogóbb tehetségű művésze állt a nagy bölények mellé, ezúttal altszaxofonon: Szoszó Lakatos Sándor.

Nagy találkozás volt. Egyfelől, Attila és Kálcsi zenéjéhez nagyon odaillett Szoszó csodálatos világa és soundja, mintha egy anyagból öntötték volna őket. Ettől - is - nagy muzsikusok, az első alkalommal sem kellett tolmács senkinek. Másrészt, érezni lehetett a vibráló felspannolt feszültséget, amint egymással beszélgetve, évődve, igazi örömzenébe torkollt a koncert egésze.

A műsorban elhangzott Attilától a “Turn to East”, a “Downhill”, Kácsitól a lírai “Always” és a “Polymodal Blues”. Három standard is beköszönt – de hogy... – a “Body and Soul” ismét bossa-novásított változatban, Chick Corea “Bud Powell”-je és ráadásként a “Footprints”. A „Bud Powell”-t, majd a „Polymodal Blues”-t a pincéből kezdték. A basszusgitár és a dob olyan drive-ot hozott, mintha éppen lavina alakulna ki, de már az első centimétereken elsodor mindenkit, itt nem lehet gátat vetni, csak rohanni az árral.

Nekem egyébként a “Polymodal Blues” is standard, záró számként ezt eljátszani olyan, mintha csak jokerek és tök ászok lennének a kezedben, ezt a partit csak megnyerni lehet. Ha valaki elfelejtette volna, mindez Érden történt, ahol a jazzkoncerten ritkán előforduló, helybéliekből álló közönség több perces ovációval követelte vissza a zenészeket a színpadra. Elképesztő.

Ezzel a mai produkcióval bárhol fölléphettek volna, Newport-ban, a Village Vanguard-ban, sőt, még Dorogon is, mindenhol, ahol ezt a zenét a legmagasabb fokon játsszák. Csak remélni tudom, lesz folytatása a dolognak, és nem csak egyszeri alkalom volt ez a varázslat.

Még két dolog.

Egy: Ha már Érd arra vetemedik, hogy jazzfesztivált rendezzen, kit talált arra, hogy megszervezze a programokat?

Kérem szépen, szívós aknamunkával sikerült beazonosítani: Irk Réka a tettes. Miután sikerült megismerkednünk egymással, tiszta szívből gratuláltam is neki ezért a nem mindennapi teljesítményéért. Ráadásul, ő találta ki, hogy Szoszó legyen a vendégszólista Attilával és Kálcsival, ez több mint telitalálat volt.

Kettő: A hangosítás.

Rémes emlékeim vannak korábbról, tudnék mesélni mindenféle rettenetes hangzásokról, kongó művházakról, összekeveredett hangkatyvaszról, de a hangszerek önmagukban is gyakran pocsékul szólnak, ez nem könnyű szindróma, biztosan van latin tudományos megnevezése is. Nem mondom, a koncert előtt ezúttal is volt bennem kérdés, mi várható hangzásilag itten máma?

A szabadtéri hangzás olyan volt, mintha egy ECM, vagy más igazán komoly lemezcég felvételeit hallgatnám. Én ilyen tökéletes erősítést és keverést még soha nem hallottam Magyarországon, pláne nem szabadtéren. Minden hangszer úgy szólt, mint a mesében. Egy milligrammal sem kellett volna se több, se kevesebb egyikből sem.

A zongora (villanyzongora volt, valamilyen Roland, a vezetéknevét nem értettem) jobban szólt, mint egy igazi, ám elhanyagolt, megcsalt Steinway patinás helyeken. Minden egyes hang tökéletesen hallható volt, csakúgy, mint Attila gitárjai esetében.

A basszusgitár és a szaxofon is lexikonba illően szólalt meg, de számomra a legnagyobb varázslat ma este a dobfelszerelés volt. Elemér saját hangszerét hozta, és nagyon-nagyon másként szólt minden hang, mint azt más helyeken sajnos hallani lehet. Ég és föld volt a különbség. Semmi bántó, éles regiszter, most olyan volt a dob, mint a mesében. Ezernyi apróság kicsendült, élveztem minden hangját.

Azért kíváncsi lettem volna a NASA és a Nemzetközi Űrállomás ma esti kommunikációjára. Amint az ügyeletes parancsnok leszól a frekvencián: Helló, Houston, az előbb öt fazon húzott el mellettünk, és még mindig intenzíven emelkednek. Hangszer is van náluk. Nem, nem ittam...

Jó lenne sok hasonló koncertet meghallgatni, ott ülni a tömegben, rendre visszatapsolni a fantasztikus muzsikusokat és közben arra gondolni, ezt nem lehet elmesélni, ezt hallgatni kell. Ott kell lenni, ahol megszületik a zene.


17-09-10-0010m.JPG


17-09-10-0017m.JPG


17-09-10-0021m.JPG


17-09-10-0027m.JPG


17-09-10-0028m.JPG


17-09-10-0034m.JPG


17-09-10-0036m.JPG


17-09-10-0041m.JPG


17-09-10-0044m.JPG


17-09-10-0050m.JPG


17-09-10-0056m.JPG


17-09-10-0059m.JPG


17-09-10-0060m.JPG


17-09-10-0063m.JPG


17-09-10-0064m.JPG


17-09-10-0069m.JPG


17-09-10-0078m.JPG


17-09-10-0079m.JPG


17-09-10-0083m.JPG


17-09-10-0085m.JPG


17-09-10-0087m.JPG


17-09-10-0089m.JPG


17-09-10-0092m.JPG


Vissza a hírekhez