JazzMa

Friss Hírek

Drive-In Saturday2024. április 20.
Kis hírek – friss hírek2024. április 19.
Pacsirtasirató a Muflonban2024. április 15.
Rafael Mário: Out of Zone2024. április 08.

Világsztárok Magyarországon

A Johnny Griffin Quartet koncertje a székesfehérvári Alba Regia Videoton Interjazz Fesztiválon 1969. május 16-án

Magam is meglepődtem, amikor elsárgult dokumentumaimat előbányászva egy általam a kanadai Coda magazin számára erről a fesztiválról írott két oldalas beszámolóm címeként ezt olvastam: „The Fifth Hungarian Jazz Festival”.

Aztán a bevezető sorokból egyértelműen kiderült, hogy 1965-ben és 66-ban Budapesten volt az első két Magyar Jazzfesztivál, majd a 67-ben megindult fehérvári fesztiválokat is eleinte hozzászámították a két pesti rendezvényhez. Így aztán a harmadik Alba Regia fesztivál egyben az ötödik magyar jazzfesztivál volt.


johnny-griffin.jpg


Erre az igazán nagy eseményre 1969. május 15-18 között, négy estén át, csütörtöktől vasárnapig került sor. Hét hazai és nyolc külföldi együttes lépett fel a Vörösmarty Színház kb. 1000-1200 főt befogadó, zsúfolásig megtelt nézőterén. Vonaton, busszal és az akkoriban még eléggé ritka személygépkocsikkal a főváros jazzimádó közönsége is lezarándokolt Fehérvárra, hiszen akkoriban még a közönség igazán kiéhezett volt egy kis hamisítatlan jazzre. Jómagam is vonattal mentem le ezen a pénteki napon (a fesztivál második napján), szerencsére hazafelé sikerült valamelyik gépkocsiban helyet kapni, mert éjjel aztán semmiféle tömegközlekedéssel nem lehetett volna hazajutni. Jó korán leutaztam, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy én bizony még a koncert előtt „letámadom” a négy fekete amerikai zenészt, az első igazán modern jazzt játszó művészeket. „Biztos, ami biztos”, a koncert végén mindenki idegesen kapkod, a Pestre induló számomra esetleg idegen kocsi tulajdonos (aki hajlandónak mutatkozik hazahozni) aligha fogja kivárni aláírás vadászatomat. Így aztán vagy két órával a koncert előtt már a Velence szálló környékén kódorogtam és előzetes számításaim fényesen beigazolódtak. Egy korabeli régi típusú szállodában senki sem kérdezett semmit, mindenki ki-be járkált, én pedig a legnagyobb nyugalommal elindultam azon szoba irányába, ahonnan a lemezekről már jól ismert öblös tenorszaxofon hangját hallottam. Egy perc múlva már szemben álltam a jazz kistermetű óriásával (akit a jazzirodalomban is The Little Giant néven emlegetnek). A hullámos hajú, bajuszos, kreol bőrű Griffin leginkább egy latin-amerikai szívtipróra emlékeztetett és nagyon kedves volt. Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy egy lélegzetvételre elmondtam neki, hogy Budapestről utaztam le miatta, ismerem a munkásságát, tudom, hogy Párizs mellett él a 60-as évek elejétől stb. stb. Elmondtam neki azt is, hogy mi nehezen tudunk hozzájutni nyugati lemezekhez, de a 63-as varsói Jazz Jamboree-n Kenny Drew-val készített lengyel lemezét minden magyar jazzrajongó beszerezte. Vagy negyven percet töltöttem a szobájában, minden lemezemet dedikálta, adott egy érdekes – róla készített grafikát, amit szintén dedikált.


johnny-griifin-autogram.jpg


Közben lassan a többi három jazz óriás is előkerült, talán a tenor elhallgatása tette őket kíváncsivá. A zongorista Kenny Drew, aki Koppenhágában lakott, a bécsi illetőségű Jimmy Woode bőgős, és a nem kevésbé hírneves Art Taylor, aki Európa szinte minden nagyvárosában lakott Stockholmtól Kölnig. Akkor éppen Belgiumban élt. A fekete zenészek akkoriban hihetetlen migrációjáról is beszélgettünk, hiszen Dexter Gordontól Kenny Clarke-ig az egész amerikai élvonal átkelt az óceánon. Megengedték, hogy Griffin elképesztő „edzésének” is tanúja lehessek, ami nemcsak skálázást jelentett, hanem kíséret nélküli improvizációkat is előadott, ami aztán az este folyamán visszaköszönt pl. a „Night in Tunisia” csodás bevezetőjében. A négy zenész mindegyike már otthon Amerikában is a legnagyobbak közé számított, hiszen Griffin pl. a Monk Quartet-ben zenélt és az Eddie „Lockjaw” Davis-szel készített tenor-tandem lemezeit mi is imádtuk. Drew – többek között – Parker-t és a fiatal Coltrane-t is kísérte, Jimmy Woode is mindenkivel játszott, Ellington legendás 56-os Newport-i koncertjén bőgőzött, Art Taylor partnerei – többek között Miles Davis – egy Who’s who-t töltenének meg. Hogy milyen merész voltam, azt csak sok év elteltével abból tudtam meg, hogy pár évvel ezelőtt a koncert-részletek lejátszása alkalmával, amikor Ráduly Mihályt akkori élményeiről faggatták, elmondta, hogy egy másik akkori neves szaxofonossal, Németh Jánossal nagyon élvezték ugyan a koncertet, de arra már nem volt bátorságuk, hogy megkeressék a zenészeket. Misit azért nemsokára – 1972-ben – kárpótolta a sors, amikor Prágában egy nemzetközi zenekarban Griffin mellett ő volt a második tenoros. Nos, velem ez nem történt meg… Ekkor már a koncertre is gondolni kellett. Persze az első együttes nem mindig volt érdekes, ki emlékszik már arra, hogy melyik dixie-banda indított, de a helyet azért kellett idejében elfoglalni, mert olyan tömeg verődött össze a „márkásabb” fellépők esetében, hogy ha már valaki jogosulatlanul leült, alig lehetett elhajtani. Griffin-éket elképesztő hang- és tapsorkán fogadta. Nagy ívű, 15-20 perces előadásban hallhattuk az ezerszer játszott standard-eket, persze így még sohasem. Tudni kell, hogy ez volt az első alkalom, amikor igazi modern jazz hangzott fel hazai színpadon avatott, világszínvonalú előadásban. Szinte minden számban valamelyik zenész – még a szokásosnál is terjedelmesebb – szólót kapott, így Art Taylor az „All the Things You Are”-ban, Jimmy Woode a „Body and Soul”-ban, a két szólistának minősülő művész: Griffin és Drew pedig mindegyikben.


kenny-drew.jpg


A közönség hatalmas vastapssal jutalmazta a produkciót, amit szemmel láthatóan méltányoltak a művészek. Az egyetlen bánatunk az volt, hogy az ilyen fesztiválokra jellemzően, amikor három-négy együttes lép fel egy estén, megszabott idő állt rendelkezésére minden szereplőnek, így aztán minden lelkesedés ellenére be kellett fejezniük… A rádiófelvételek tanúsága szerint mindössze 68 perc volt a kvartett játékideje. Pénteken, vagy szombaton este „jam session” volt a koncert után, de ezen részt venni nem tudtam, így az erről szóló beszámolót valamelyik fehérvári jazzrajongótól (lehet hivatásos is…) várhatjuk… Fejes Laci, a Film, Színház, Muzsika kitűnő fotósa ezúttal is kétoldalas képriportban számolt be a fesztivál leghíresebb résztvevőiről. Apró érdekesség, hogy a Jimmy Woode-ról a koncert közben készített képe nemcsak számos kiállításán tűnt fel, de a 80-as évtizedben a Gonda János szerkesztésében kiadott, évente három alkalommal megjelentetett Jazz című folyóirat címlap fotója is volt.


jimmy-woode.jpg

Vissza az összes cikkhez