Világsztárok Magyarországon - A tékozló fiú hazatér… Szabó Gábor koncertje a Magyar Rádió 8-as stúdiójában 1974. szeptember 12-én
2011. szeptember 30., Márton Attila (HJ)
Minden rendű és rangú jazz zenészeink közül kétségtelenül Szabó Gábor „vitte a legtöbbre”. Nevét és művészetét kétségtelenül az egész világon megismerték és ennek az volt a prózai oka, hogy „jó időben volt jó helyen”.
Amerikai pályája szépen alakult volna akkor is, ha „csak” Chico Hamilton és Charles Lloyd együttesében játszik, de akkor legfeljebb a szigorúan vett vegytiszta jazz berkeiben ismerték volna meg, a 60-as évek második felének a műfaji határokat áthágó légkörében azonban olyan mértékű ismertségre tett szert, ami még a született amerikai „jazzman”-ek számára is csak álom volt. Persze ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a nagyon jó szimattal rendelkező Bob Thiele az akkoriban igen tekintélyes Impulse kiadóhoz szerződtette (ahol John Coltrane, Sonny Rollins, McCoy Tyner, vagy Oliver Nelson voltak a sztárok), és azt a hippy életérzést is kifejező zenét játszatta vele, amire aztán nemcsak a fiatal amerikai közönség volt vevő (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), de még a világ távoli pontjain is megismerték ezt az „egzotikus” nevet és az ehhez tartozó könnyen befogadható muzsikát. Hogy az elmondottak mennyire igazak, azzal tudnám alátámasztani, hogy a Down Beat kritikusainak 1964-es szavazásán a „Nagyobb elismerést érdemlő művészek” (Artist Deserving Wider Recognition) között a gitár kategóriában két magyar emigráns nyerte el holtversenyben az első helyet: Zoller Attila (Attila Zoller) és Szabó Gábor (Gabor Szabo). Zoller, aki következetesen kitartott a saját művészi elképzelései mellett – jóllehet a műfaj igazi nagysága lett –, de hol volt az ő ismertsége a világban a Szabó Gáboréhoz képest.
Hősünk az idén (március 8-án) lett volna 75 éves, és már csaknem három évtizede nincs közöttünk. Az évforduló kapcsán nem sokan emlékeztek meg róla, nekem viszont két lapban is módom volt erre. (És a www.jazzma.hu március 8-i Csányi Attila cikke az smafu? – a szerk.) Ezért pályájáról többet itt nem is írok, inkább közlöm a két megemlékezést, ezekből megtudhatóak a legfontosabb információk. Akiket azonban még részletesebben érdekel Szabó Gábor élete és munkássága, azoknak melegen ajánlom Libisch Károly „Feketére festve” című monográfiáját, amely elképesztően érdekes történeteket is elmesél a kalandos pályáról és komplett diszkográfiát is tartalmaz.
Nos, Szabö Gábor 1974-ben látogatott először Magyarországra 1956-os „disszidálása” után. Állítólag kifejezetten aggódott, hogy nem tartóztatják-e le, vagy egyéb atrocitásban nem lesz-e része. Úgy hírlik, hogy semmilyen előkészítése nem volt a látogatásnak, így egy unokatestvére vitte el a Marczibányi téri jazzklubba, ahol éppen Berki Tamásék játszottak. Az unokatestvér megkérdezte Tamást, hogy amerikai rokona nem szállhatna-e be, mire Tomi azt válaszolta, hogy dehogynem, ha tud zenélni. Elég nagy volt a meglepetés, mikor kiderült az amerikai rokon kiléte… Deseő Csaba segítette tovább, néhányszor a Váci utcai Építők klubjában játszottak együtt, majd a TV munkatársa – a könnyűzenével és jazzel foglalkozó – Módos Péter szervezte meg azt a koncertet, amelyen nemcsak hangrögzítés, de képi megörökítés is történt. Az elkészült filmprodukció még interjúrészleteket is tartalmaz, amelyet Módos Szabó Gábornak az Intercontinental lakosztályához tartozó teraszán forgatott nagyhírű hazánkfiával – ki tudja miért – fekete-fehérben. Beszél magyar gyökereiről, Bartók zenéjéhez való viszonyáról és érinti azt a kérdést is, amelyért 1967-ben csaknem megkövezték, amikor a Down Beat címlapján jelent meg jövőbelátó nyilatkozata: „Az a fajta jazz, amit eddig ismertünk – meghalt.”
(Lenn a Duna-parti 2-es villamos csikorgása időnként kifejezetten zavaró, a háttérben a Várhegy panorámája, az akkor éppen épülőfélben lévő Hilton Hotel darujaival. A felépült Hilton nagy báltermében került aztán sor négy évvel később Szabó második – Budapesten képileg is rögzített – nyilvános gálakoncertjére. Azon már ott tolongott mögötte a hazai élvonal és a puccos közönség – csak éppen a zenei produkció maradt el a rádióstúdió intim légkörében 1974-ben született művészettől... A „Jazzpódium ’94: Szabó Gábor (U.S.A.) műsora” (így festett a hazai cím) többször került adásba, akkoriban frissen, majd a 90-es években, már természetesen színesben, nekem is sikerült kifogástalan minőségben videóra rögzíteni, ez aztán igazán megkönnyíti az élmény felelevenítését. Ez az anyag mindössze 45 perces, míg az amerikai jazzirodalom éppen a duplájáról, másfél óráról beszél. Konkrétan Leonard Feather „Jazz Encyclopédia”-jának a 80-as évekre vonatkozó kötete a Jazz Podium ’94: Gabor Szabo (U.S.A.) című filmet másfél órásnak említi. Valószínűleg az interjú néhány részletét is kihagyták, valamint a Szabóra vonatkozó szócikk budapesti körsétáról is beszél, ebből a hazai változatban semmi sem szerepelt. Néhány éve egyébként a zenei hanganyagot CD-n is kiadták, a képi változatot pedig még limitáltabb példányszámban ugyancsak, de ezekről nincs túl sok ismeretem. A rádió 2007. november 21-én adta le az „Archívumunk jazzkincsei” sorozatában a zenei felvételeknek az egyórás adásba beleférő részét, a koncerttel kapcsolatos élményeit a neves jazz zenész Kőszegi Imre idézte fel. Avatottabb emlékező nem is lehetett volna, hiszen ő volt a session dobosa…
Szabó Gábor kísérői ezen a – különösen a mi szempontunkból jazztörténeti jelentőségű – koncerten a következő zenészek voltak: Másik János - Fender-zongora, Pege Aladár - basszusgitár és bőgő, Kőszegi Imre - dobok (és olykor konga is), Dely István - konga, ritmushangszerek, és – biztosan meglepő az olvasók számára, de két számban a fiatal, de akkor már befutott Kovács Kati (1944) énekelt. Róla csak annyit, hogy igazán jó jazzénekesnő lehetett volna, erre nemcsak a hangja és a jazzvénája predesztinálta, de férje a zongorista-zeneszerző Koncz Tibor befolyása is. Tibort még a miskolci egyetemről ismerem és jól emlékszem nemcsak az ottani jazz-tevékenységére, de arra is, hogy pályája legelején Kati még a TV-ben is énekelt olyan jazz standard-eket, mint például Herbie Hancock „Watermelon Man”-je Koncz Tibor triójának kíséretével.
A rádiókoncerten egyébként Kovács Kati láthatóan kicsit megilletődött volt, de ez érthető, mert pontosan tudta, hogy milyen „nagy ember” pengeti a gitárt mellette. Szegény Szabó Gábornak az egész megjelenésén látszott az, hogy ekkorra már megjárta a pokol bugyrait. Ilyen szívszorítóan tétova – jellegzetesen kábítószeres – viselkedésű embert még egyet láttam életemben: 1981-ben Fehérváron a világhírű altszaxofonos Art Pepper-t, igaz Chet Baker-t sajnos nem „kaptam el” Debrecenben l987-ben. Persze sok-sok kiemelkedő jazz zenész volt kábítószeres, de azok általában kigyógyultak, amikor újra pódiumra álltak, viszont filmeken jópárnál megfigyelhető ugyanez az attitüd pl. Dexter Gordon-nál, vagy Billie Holiday-nél. Ilyen szempontból jó, hogy a mai zenészek sokkal kevésbé ölik magukat, bár ez a céltudatos, nyomuló magatartás sem mindig használ a művészetüknek és főleg nem nagyon szimpatikus. No, de ez csak az én magánvéleményem.
A képfelvételeken érdekes a zenészeket is megfigyelni: Szabó Gábor egyszerű fehér ingben és kék farmernadrágban volt (ez látható a fotón is), Másik János igazi „virággyerek”, szolidan hippis frizurával, napkorongos pólóban, Pege Ali fiatalon (35 volt) fekete szakállal, mosolygósan és későbbi térfogatának töredékével, Kőszegi Imi hatalmas bajusszal és virágos hímzésű indiai ingben, Dely Pista pedig Che Guevera-s katonasapkában és divatos mintás ingben.
A koncerten elhangzott a „My Foolish Heart” című közkedvelt standard, az akkoriban divatos és népszerű „Fly Me to the Moon”, Somló Tamás-Adamis Anna „Az eső” című népszerű dalát Kovács Kati énekelte nagyon bájosan, szemlátomást megnyerve Szabó tetszését is. Több Szabó Gábor szerzemény után újra Kovács Kati következett Paul McCartney „My Love” című csodaszép (Beatles utáni szóló korszakából származó) dalával. Nem is a mindig magyar embernek maradó sztárzenész lett volna, ha nem kerít sort az „A csitári hegyek alatt” című népdalra. Elhangzott az interjúban is közeli barátjaként emlegetett Charles Lloyd „Sombrero Sam” című kompozíciója is, ebben is igen felszabadultan játszott már a csapat, említésre méltó Ali nagyszerű basszusgitár szólója.
A film végén a munkatársak felsorolása alatt John Lewis „Django”-ját szólóban játszotta el Szabó Gábor gyönyörűen, az egész sztori utólagos ismeretében szívfacsaróan. Mintha nemcsak Django Reinhardt-ot, de saját magát is elsiratta volna…
Jellemző az akkori lemezínségre, hogy egyetlen Szabó Gábor lemezem sem volt, szerencsére azonban a Charles Lloyd Quartet „Of Course, Of Course” című Columbia LP-je még a 60-as évek elejéről meg volt, ezt dedikálta nekem a gitáros, ami legbecsesebb jazz-ereklyéim egyike lett.
Még egy emlékem van a Szabó látogatással kapcsolatban. Közeli jóbarátom, az akkori idők egyik legjelentősebb hazai bőgőse, Vajda Sanyi meghívta lakására Szabó Gábort és a neves festőművészt, aki mellesleg jazz dobosként is ismert volt, Ruttka Ferencet. Sajnos, jómagam hivatalos külföldi utazás miatt nem lehettem ott, de rengeteg érdekes történetet meséltek a felejthetetlen estéről és két fotót is kaptam, amelyek megörökítik a világhírű művész vendégeskedését a XII. kerület egyik társasházában. (A hölgy Vajda Sanyi felesége.)
A folytatás elég szomorúan alakult, mert az évtized végére Szabó Gábor egészsége már annyira megrendült, hogy – minden nagyszabású hazai terve ellenére – budapesti látogatásai inkább már csak gyógykezelésére szorítkoztak. Végül 1982. február 26-án – két héttel 46. születésnapja előtt – egy budapesti kórházban halt meg. A Farkasréti temetőben édesanyjával együtt nyugszik, nem messze Bartók és Kodály sírjától.
