Keresés

Világsztárok Magyarországon


Világsztárok Magyarországon - A patikamérleg és a „kevert” (Avagy egy akusztikai katasztrófa)

1986. május 2-án Chick Corea Elektric Band nevű, akkor vadonatúj zenekara először koncertezett Budapesten, mégpedig a BS-ben.

Nagy izgalommal vártam az eseményt, mivel tizenöt éves korom óta vagyok Corea rajongója, sőt mondhatom, nálam azóta is egyfolytában ő az abszolút No. 1…

Tudomásom szerint ez a koncert Corea második budapesti fellépése volt. Előtte ’83-ban, szintén a BS-ben már láthattuk, amikor is Gary Burton-nel és egy vonósnégyessel szerepelt. Ott voltam, nagyszerű koncert volt, melynek súlypontját a sziporkázó és gyönyörűséges kamrazenei mű, a „Lyric Suite for Sextet” bemutatása képezte. Mégis, számomra, akinek Corea iránti csodálatát a Return To Forever (RTF) felvételei alapozták meg, ez az est kicsit visszafogott volt. (Ma már biztos nem így érezném.) Hát persze, mit is gondolhattam volna akkoriban egy elektromos gitár és szintetizátorok, meg Fender-zongora nélküli Corea koncertről… Ellenben látva az Elektric Band plakátot, és rajta a zenekar összetételét – nem is annyira a neveket, inkább a hangszer-összeállítást – rögtön tudni véltem, hogy „na, ez lesz az igazi”, meg hogy „Chick visszatalált a helyes útra”. Feltételeztem, íme a zenekar, amely továbbviszi az RTF irányvonalat, a számomra legigényesebb, legfantáziadúsabb jazz-rock (fusion) stílust. Miért gondoltam ezt? Egyrészt, mert az Elektric Band első felállása hangszerösszeállítás (billentyű-gitár-basszusgitár-dob) tekintetében épp egyezik a „Hymn of the 7th Galaxy” (1973) című RTF lemez összeállításával, mely lemezzel kezdődött a zenekarnak a rock felé hajló korszaka (szemben a korábbi két RTF lemez latinos irányultságával). Másrészt, mert az ember feltételezi, hogy Corea továbbra is ugyanolyan magas színvonalon komponálja-formálja a darabjait, mint eddig, és újra lenyűgöző, sokszor szinte szimfonikus igényű és hangszerelésű fusion-kompozíciókkal áll elő (és ez néha akkor is igaz, ha csak egy rock kvartettre ír, vagy alig nagyobb apparátusra!), és persze csodálatos harmóniáival és fantasztikus szólóival is elkápráztat minket. Igen, kizárólag az ő személye jelentett vonzerőt a szóban forgó koncertre, pláne, hogy a másik három muzsikus számomra akkor még teljesen ismeretlen volt. Megjegyzem, nem csak az én számomra. Volt tanárkollégám, egyúttal jazzgitár tanoncként az egyébként igen jó nevű gitártanárától úgy informálódott, hogy „hát hiába, itt is látszik, kevés a pénz a műfajban: Chick második vonalbeli muzsikusokkal jön. Ezekre telik…” No rendben, hogy a koncert előtt az „okosok” („szakma”) közt keringtek ilyen előítéletek… Az viszont már nagy baj, hogy maga a koncert végül nem tudta ezeket maradéktalanul eloszlatni. Pedig ezek az akkori „másodvonalbeliek” pusztán egy-két évvel később már igazi jazz-istenekként járták a világot: Scott Henderson – gitár, John Patitucci – basszusgitár, Dave Weckl – dob.

Őszintén megvallom, a koncertről a helyszíni élményeim alapján nem tudnék sok jót írni. A jegyem a színpadtól majdnem legtávolabbi szektorba szólt, a hang valahonnan a messzi távolból halkan (eddigi életem során ez az egyetlen eset, amikor arra panaszkodtam, hogy egy koncerten kevés a hangerő…), és összemosódva érkezett… Nem értettem a zenei összefüggéseket, nem érzékeltem a finomságokat, végül is be kell valljam, nagyot csalódtam. De nem a zenészekben. Világos volt ugyanis, hogy az alapján, amit hallottam, nem lehet a koncertet reálisan értékelni. Na de normális ember nem is azért jár koncertre, hogy „értékeljen”, hanem, hogy átélje a csodát, amit semmi más nem nyújthat, kizárólag a zene, és csakis az olyan zseniális, és mágikus hatású muzsikusok, mint épp Chick és barátai… Na, hát ez az, amiből nekem ezen a koncerten semmi nem jutott…

Később, hihetetlen mázli folytán, véletlenül épp jókor bekapcsolván a tévét, láttam egy részt a koncert felvételéből. Na, ekkor derült ki számomra, hogy mi is történt ott valójában, és mi mindenről maradtam le „élőben”. Hát igen. Például kiderült számomra, hogy ez a zenekar nem az RTF folytatása, hanem valami egészen új történet kezdete. Persze, hogy az új tagok szuverén egyéniségek, és Henderson stílusa markánsan különbözök di Meola-étól, mint ahogy Patitucci sem egyenlő Stanley Clarke-kal, és azért Corea hangszerparkja is más, mint korábban. Mindezeken túl azonban (legalábbis szubjektív megítélésem szerint) a legnagyobb különbséget Weckl dobolása jelenti. Nem mintha Lenny White (vagy a későbbi RTF lemezeken Gerry Brown) dobolása nem lenne lenyűgöző, de úgy érzem, Weckl megjelenése valami egészen új fejezetet nyitott a fúziós zenében. Lenyűgöző a precizitása, és nemcsak a ritmikai pontosság tekintetében (mintha egy zenei kyborgot hallanánk, akinek az ütéseihez mondjuk a Cubase grid-editor hálóját utána lehetne igazítgatni…), hanem olyan tekintetben is, ahogy szólama szervesen beépül a zenébe, mivel maximálisan, és minden színével, effektjével, dinamikájával a hangszerelést szolgálja. Persze, hogy ez a rendkívül árnyalatgazdag játék minden dinamikai szintje érvényesüljön, Weckl soundja is igencsak ki lett találva… És visszatérve az előbb említett ritmikai pontosságra, ez sem önmagában (önmagáért) való erény, hanem egy technikai készség, azaz olyasmi, ami minden jó virtuóznál a kifejezés, a zenei ideál megvalósulásának szolgálatában áll. Általa válik plasztikussá minden ütés színe és dinamikája, amely ütések összessége Weckl-nél valami gyönyörű ritmusszövedékké állnak össze. Úgy gondolom, ha az Elektric Band lemezek némely számának a dobsávját külön hallgatnánk, lenyűgöző és igen színes kompozíciókat (igen, valóban úgy értem, hogy kompozíciókat) hallanánk…

Hogy Corea-rajongó (és egyébként is billentyűs) létemre miért pont a dobosra fókuszáltam ebben a kis írásban? Már írtam, mennyire fontosnak érzem az ő szerepét a zenekari hangzás megújításában. Másrészt az említett tévéfelvétel alapján úgy gondolom, hogy „élőben”, az adott akusztikai körülmények épp az ő játékának ártottak a legtöbbet. Úgy fogalmaznék: amit Weckl a játékának csodálatos precizitásával, kvázi patikamérlegen kikevert (szín, dinamika, arányok), abból, ami hozzám ott a BS-ben eljutott, azt a „kevert” szóval tudnám jellemezni. És a „kevert” alatt itt ne arra az emberi fogyasztásra többé-kevésbé alkalmas féldecinyire gondoljunk, hanem arra a vödörnyire, amit vályúba öntenek falun az arra érdemes négylábúak elé…

Összegezvén: amint a tévében leadott felvételből kiderült, egy eszközeiben igen kifinomult, ugyanakkor erőteljes és szuggesztív koncert fültanúja lehettem volna, ha mindez „átjött” volna a BS légterén keresztül a „túlsó szektorba” is.

Utóirat: Szerencsére az Elektric Band (különböző felállásokban) még további két alkalommal koncertezett nálunk. Számomra mindkettő hatalmas élmény volt.

(Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy Vincze Pali idolja –akiről én is tudnék egyet-mást (nem biztos, hogy pozitívat…) mesélni egy 20 évvel későbbi „koncertturnéja” (Budapest+Debrecen) kapcsán…- az épp akkoriban megjelent „The Chick Corea Elektric Band” CD 11 témája közül kilencet eljátszott a BS többezres közönségének. Méghozzá a következő sorrendben: „Silver Temple”, „No Zone”, „Side Walk” (ez volt az egyetlen közös téma John Patitucci-val és Dave Weckl-lel!), „Rumble”, „Elektric City”, „Cool Weasel Boogie”, „King Cockroach/India Town” (ezt a két témát egybe játszották!), majd végül a „Got a Match?”. Tehát tulajdonképpen csak a „City Gate”-et és az „All Love”-ot nem interpretálták a lemezről. Viszont a közönség dübörgő tapsa ráadásra sarkallta az öt zenészt, így előbb a „Spanish Way”-t játszották jó hosszan (12’20”), majd az újabb örjöngésre reagálva az emblematikus „Hymn of the Seventh Galaxy”-vel zárták a 26 és fél évvel ezelőtti koncertet. – A szerk.)

És akkor most alább láthatják/olvashatják székesfehérvári jazzarchívumunk vezetője, Márkus József (Józsikám, you know!) be”scan”-elt gyöngyszemeit.


beharang-vh-86-04-27.jpg


cikk-magyifj-86-05-23.jpg


arckep-magyifj-86-05-23.jpg


cikk-jazz-86-2.jpg


Vissza az összes cikkhez