Akiket mi (me and my lovely wife Gabriella) hoztunk Magyarországra! – 61. rész: Jacky Terrrasson (2003. szeptember 27.)

Ebben a szombatonként jelentkező sorozatomban a következő hetekben azokat említem meg, akik rajtam keresztül kerültek a Debreceni Jazz Napok programjába!

2002 őszén az akkori külügyminiszter visszarendelte diplomáciai kiküldetéséből Turi Gábort, aki Debrecenben lett a kulturális ügyek (így a jazz is!) felelőse a civis városban. Azonnal megkeresett a Magyar Rádióban és segítségemet kérte abban, hogy ajánljak előadókat, akik aztán ismét felhoznák az 1970-es, ’80-as évek szintjére a Debreceni Jazz Napokat. Segítettem neki…

Első ajánlatom a Jacky Terrasson Trio volt. (Csak zárójelben árulom el, tomboló sikert arattak a Lovardában!)

A debreceni illetőségű, de hosszú évek óta Bécsben élő/dolgozó Vásárhelyi Árpit 2003 szeptember végén mutatta be nekem Turi Gábor. Azért bírtam könnyedén megjegyezni őt, mert neki kellett Budapest-Debrecen-Budapest relációban fuvarozni a XXXII. Debreceni Jazznapok „St. Louis-i koncepciójába” általam beerőszakolt New York-i Jacky Terrasson Trio-t. (Jacky Terrasson – zongora, Sean Smith – bőgő, Eric Harland – dob)

Az akkor már hosszú évek óta New York-ban élő francia zongorista, Jacky Terrasson (1966) trióját ajánlottam Gábornak, egyrészt, mert már akkor is szerettem, ahogy Terrasson zongorázik, másrészt, mert akkoriban jelent meg legújabb Blue Note lemeze, a „Smile”. (Bizony, bizony, Charlie Chaplin szerzeményéről van szó!)

2003. szeptember 27-én -ki tudja miért- a Debreceni Egyetem campus-án lévő Lovarda nevezetű 1000 fős „hodályba” vitték ki a rendezvényt, ahol előbb a Jacky Terrasson Trio, majd a „debreceni keménymag” kívánságára az Andrew Hill Sextet lépett fel.

Talán azért, mert a Lovarda nem volt egy jazz helyszín, vagy mert az egyetemisták már akkor sem nem szerették a jazzt, 150 (egyszázötven!) néző volt mindössze.

Ez Terrasson-éknak egyáltalán nem szegte kedvét, olyan fergetegesen jó hangversenyt játszottak, hogy többször is visszatapsolták őket!

Az amerikai anyától és francia apától született Jacques-Laurent Terrasson 2 hónappal 38. születésnapja előtt élete formájában játszott. A Boston-i Berklee-n végzett tanulmányai után 1993-ban megnyerte a Thelonious Monk International Jazz Competiton-t. Ennek kvázi díjaként azonnal szerződtette a Blue Note lemeztársaság. A „Smile” volt a hetedik BN CD-je.

A nála 1 évvel idősebb amerikai bőgős, Sean Smith (1965) a New York-i Manhattan School of Music-ban szerezte a diplomáját.

A trió legfiatalabb tagja a New York-i dobos, Nasheet Waits (1971) volt a maga 32 évével. Olyan egészen fantasztikus modern dobolást mutatott be, amivel évekkel megelőzte kortársait. Pszichológus és zeneelmélet szakon is végzett. Utóbbit a Long Island University-n szerezte.

És egy kis ízelítő a Jacky Terrasson Trio játékából:

https://www.youtube.com/watch?v=mnXMkHd4kC8

Egyébként 1 (egy, you know”) cikk is megjelent erről a koncertről... 2003. október 2-án a Fidelio-ban Végső Zoltán tollából, ezt olvashatják alább:

Debrecenbe kéne menni

Szomorú volt látni azt a kb. 120 lődörgőt, aki Debrecenben Jacky Terrassont és Andrew Hillt várta. Mert nem akárkikről van szó: Terrasson a negyven alatti dzsesszer generáció legtehetségesebb tagja, Hill pedig, közeledve a hetvenhez, a még élő legendák közé sorolható. Két kiemelkedő képességű zongorista, mindketten a Blue Note-nál jelentetik meg lemezeiket, a ma működő dzsesszkiadók közül is a legkiválóbbnál. Terrasson ma igazi világsztár, végigböngészve a debreceni fellépéssel kezdődő európai turnéjának állomásait, látható, hogy egyfolytában koncertezik. Viszonya a zenéhez egészen más keletű, mint a korosztályából kiemelt bármely nagyra tartott muzsikusé: ugyan a fesztivál amerikai tematikáját hivatott ő is erősíteni, de az amerikai mellett francia és német gyökerek is fellelhetők életrajzában. Talán ezért, talán másért a klasszikus műveltség a hagyományos fekete dzsesszelemekkel vegyítve nála különös ötvözetet alkot, amelynek ékes példája a francia dallamokat feldolgozó 99-es A Paris... című albuma. A lemezen megjelenik Francis Poulenc egyik szerzeménye, ami egyfelől tisztelgés a Hatok elnevezésű csoportnak a nálunk a többieknél kicsit ismertebb tagja előtt, akinek születése 100. évfordulójára éppen akkoriban lehetett emlékezni. Másfelől a Poulenc-darab a szerző személyén keresztül összefoglalja, hogy mi minden van még Terrasson muzsikájában a dzsesszen túl: romantika, impresszionista és neoklasszicista hatások, humor, a formák szellemes kibontása és variálása. Ugyanígy ott a La Marseillaise zseniálisan kávéházivá lassított változata, gyönyörűen átharmonizálva, teljesen eltüntetve a forradalmi hevületet.

Terrasson triófelállásban érkezett Debrecenbe, amelyből Sean Smith, a bőgős még nem játszott a lemezein. Eric Harland Leon Parker mellett Terrasson legkedvesebb dobosa, játéka erősen emlékeztet Paul Motien-re (Ejnye-bejnye, helyesen Motian! – A szerk.): ügyesen töri a ritmusokat, a legjobb pillanatokban vált dinamikát és szerepe nem csupán a kíséretre korlátozódik, színezéseivel szerves részévé válik a daraboknak. Nem így Smith, aki láthatóan végigunta bőgőjének bögyörgetését, bár neki is volt szép szóló-kiállása - játéka inkább masszív alapnak tűnt, semmint sokatmondó virtuozitásnak. A kétórás koncert majd' felét Ravel Bolerója, helyesebben Terrassonék Bolerója adta, közel sem az ismert fokozatos építkezéssel. Néhol erősebb, néhol halkabb volt a dallam variálása, hol négyben, hol ötben ment az eredetileg hármas lüktetés. A poliritmia mellett ismét egy századelős húzás, a politonalitás bizsergette a füleket, ahogyan a motívum szépen átsétált a szomszédos hangnemekbe és szinkópás lüktetésével már-már új kompozíció kerekedett a végére. Terrasson játékának minden pillanata kincs, különösen, ahogyan a balladákat játssza, ahogyan minden témából érzelmeket tud kifacsarni. A legutóbbi, Smile című lemezéről egy Miles Davis szerzeményt, a Nardist játszották, lefegyverzően gazdag érzelemvilágról és technikai képességekről téve tanúbizonyságot. Jellemző Terrassonra a tenuto-játék, a hangok teljes értékű kitartása: egyedülálló, ahogy megragadja a hangokat, mert mindegyiknek külön szerepe és dinamikai jelentősége van. Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell!

Nehéz összekötni az éjfél után kezdő Andrew Hillt Terrassonnal, éppen ezért nem is teszem, minden kapcsolódási pont keresése hamis erőlködést szülne. Azonban egyetlen momentumot érdemes kiemelni, amiből az itthoni dzsesszközélet is sokat tanulhat. Jacky Terrasson a koncertje után végig a színpad széléről figyelte érdeklődve az idős mester játékát, készséggel állt rendelkezésre, mikor törülközőt vagy egy pohár vizet kellett benyújtani. Nekik bizonyára eszükbe sem jutott egy időben kezdeni produkciójukat, és nyilván nem okozott gondot, ki mikor kerüljön sorra.