Jazz álom a Budapest Jazz Club színpadán, avagy a Stacey Kent Quintet koncertje 2011. november 25-én Szöveg: Márton Attila Fotók: Sánta István Csaba
A világsztár jazzdíva „Dreamer in Concert” című legújabb albumáról Kertész Erika (aki maga is jazzénekesnő) ekképpen fejezi be elismerő recenzióját a jazzma.hu lemezkritikai rovatában: „…a világ hálás lehet Stacey-nak, hogy az összehasonlító irodalom helyett a színpadot választotta, s hogy ez így van jól, azt november 25-én a BJC színpadán is bebizonyítja majd”. Örömmel jelentem, hogy a bizonyítás maximálisan sikerült!!!
Bevallom, hogy a mostanában a jazz színtéren működő tengersok hazai és külföldi énekesnő között nem igazán figyeltem fel Stacey Kent művészetére. Tudtam, hogy a véletlen sodorta a pályára, természetesen a jó öreg amerikai daloskönyv standard-jeivel kezdett befutni, sőt arról is tudtam, hogy hosszú párizsi tartózkodása és az ebből adódó perfekt francia nyelvismerete okán nagyon jól „jazzesített” sok népszerű francia dalt. Az már csak hab a tortán, hogy a brazil zene fülbemászó dallamait felvéve a repertoárjára egészen komoly karriert tudott felépíteni. Jóllehet kétszer is fellépett már Magyarországon (elsőként a MüPa „díva” sorozatában, majd 2009-ben a Debreceni Jazz Napokon is) nekem nem volt szerencsém élőben hallani. Igaz, hogy évekkel ezelőtt több videófelvételen is láttam, de nem igazán „dobott fel”, mondjuk Dianne Reeves-szel való összehasonlításban. Lehet, hogy az élő koncert varázsa, vagy egy klub intim atmoszférája, nem is beszélve az időközben 40-en túl „beérett” hangról és a régi szép időket idéző előadásmódról, szóval összességében nagyon kellemes meglepetés volt – és nem utolsósorban magas művészi teljesítmény – a tegnap esti koncert.
Remekül konferált, csevegett a közönséggel (meglepetés volt számomra, hogy a fiatalok között mennyire sokan értenek angolul, leszámítva persze, hogy jónéhány külföldi is megjelent ezen az abszolút teltházas esten), egyszerű fekete ruhában, szolid külsővel, de remek, rutinos fellépéssel azonnal meghódította a közönséget. Persze az indítás is remek volt: a mindenki által ismert és szeretett két standard hangzott fel, amelyek nem mondottak ellent annak a megállapításnak, hogy Miss Kent, akarom mondani Mrs. Tomlinson jelen koncertkörútja a legújabb albumának – a párizsi La Cigale klubban idén tavasszal rögzített – „Dreamer in Concert”-nek a lemezbemutatója volt. A két híres örökzöld ugyanis szerepel ezen a – jó értelemben vett – eklektikus albumon. De végre megnevezem őket: „It Might as Well Be Spring” és „They Can’t Take That Away from Me”. Mindkettőt repertoárjára vette mindenki, aki ebben a műfajban énekelt, mégis lehengerlő hatással volt a közönségre. Stacey remekül énekel Astrud Gilberto modorában, férje Jim Tomlinson pedig elképesztően idézi Stan Getz soundját. Ahogy Kerekes Gyuri (a péntek esti Harmónia Műhely koncertek társrendezője Pallai Péterrel) barátommal a koncert szünetében megállapítottuk, a jazz újabb forradalma még mindig várat magára, de aki jól csinálja azt, amit már mások feltaláltak, azért azt is lehet és kell értékelni. A folytatás sem maradt el az indításhoz képest, mindez az eklektika jegyében. Előkerült az akusztikus gitár is, hiszen ha nem is mestere a hangszernek, de ügyesen penget a hölgy és ily módon kísérve a saját énekét, igazán hangulatossá teszi a népszerű brazil dalokat. Kiderült, hogy nemrégiben jártak Brazíliában, ami csak elmélyítette az Antonio Carlos Jobim, Joao Gilberto, Luiz Bonfa és a többi nagy brazil komponista iránti rajongását. Sorjáztak is a brazil dalok a „Quiet Nights (Corcovado)”-tól a „Waters of March”-ig. Sőt, a férj által ebben a stílusban írt „So Romantic”-ig. A dalszövegek angolul és portugálul hangzottak el, olykor egy dalon belül egyik versszak egyik, másik pedig a másik nyelven, hiszen Amerikában az összes népszerű brazil dal angol szöveget is kapott. Szólni kell még a francia dalokról is, amelyek egyikében még sikerült a közönséget is bevonni a dúdolásba. A „Raconte moi..” című albuma néhány dala mellett elhangzott a több lemezén is rögzített „Ces petits riens” és a „Jardin d’hiver” is. Még a két ráadás szám egyike is francia dal volt, majd az „I’ve Got a Friend”-del zárult a forró hangulatú est pontosan éjfélkor.
No, de hátra volt még a dedikálás, amihez egyszerű vörös ruhában jött ki a mosolygós énekesnő, akit meglehetősen nagy tömeg várt. (Két albuma volt kapható: a korábbi „Breakfast on the Morning Tram” és a legújabb, a „Dreamer in Concert”). Meggyőződésem, hogy igazán feldobott hangulatban tért haza mindenki, aki látta és hallotta ezt a kedves, megnyerő művészt.
Azért pár szót a kísérőkről is. A tenoros férj olykor szopránszaxofonra váltott, azon is szépen fújt, különösen a francia számoknál kicsit Sidney Bechet hangzásvilágát idézve. A zongorista (Graham Harvey) párszor elektromos zongorát is használt, kevés szólózási lehetősége is igazolta, hogy remek zenész. Ugyanez vonatkozik Jeremy Brown bőgősre és Matt Skelton dobosra is. A kíséretről el kell mondanom, hogy rendkívül szimpatikusnak találtam azt, hogy nem akartak előtérbe tolakodni, maximálisan az énekesnőt szolgálták. (Gondoljunk csak arra, hogy Ella Fitzgerald-ot olyan zongorista kísérte, mint Tommy Flanagan, aki azonban olyankor, mikor kísérő volt, nem akarta bemutatni azt, hogy mit tud, hiszen nem ő volt a főszereplő.) Ami a repertoár megválasztását illeti, szerintem zseniális volt a már említett eklektika, azaz az amerikai, a francia és a brazil dalok váltogatása. Egyébként még egy frenetikus „If I Were a Bell” is képviselte az egyáltalán nem az amerikai repertoár jegyében lezajlott műsort. Elnézést az olvasóktól a csapongásért, de a gyors beszámolóhoz nincs idő a szöveg cizellálására.
Végül köszönet a Budapest Jazz Clubnak a nagyszerű élményért, és várva a „Világsztárok a BJC-ben” sorozat folytatását a jövő évben is!
