JazzMa

Friss Hírek

Névnapi jazz – Ferenc2021. május 11.
Ineffable: New Dimension2021. május 10.
Grencsó 65!2021. május 09.
Loueke, Lionel: HH2021. május 08.
JazzUp – Eck Léda2021. május 06.
Bärtsch,Nik: Entendre2021. május 05.
Mist, Alfa: Bring Backs2021. május 04.
Játék – 2021 május2021. május 02.
JAZZ-KÜLÖNC2021. április 29.
JazzUp – Barcsik Bogi2021. április 29.
Corea, Chick: Trilogy 22021. április 28.

Hírek

Jazz-Múltidézés – Hartyándi Jenő (Győr)

December elején kaptam a megtisztelő felkérést Maloschik Robitól: „Szeretnék Veled egy e-mailes távinterjút készíteni a www.jazzma.hu–ba arról, hogyan alakult ki a győri jazzélet. Korabeli fotókkal a győri jazz evolúciójáról, benne Veled, mint központi figuráról. Engem első lépésben az is érdekelne, hogy ki volt az első amerikai jazz "világsztár", aki fellépett nálatok?”

Jenő then...


hartyandi-jeno-1980-ban-kozvetlenul-a-katonasag-utan.JPG

Közvetlenül leszerelés után - 1980


hartyandi-jeno-1989-korul-munkahelyi-hatter-elott-.jpg

Közvetlenül rendszerváltás előtt a munkahelyén - 1989


Rögvest több gondolat futott át az agyamon.
Elsőként az öröm hangja, hogy tényleg, még él olyan ember, pesti ember, aki emlékszik arra, hogy valamikor régen, az emberemlékezet előtti időkben valamit tettünk a jazz ügyéért a messzi vidéken.
Másodsorban a rémület, hogy öregedő fejjel mire emlékszem a 30-35 éve történtekből és hol a francba fogok hozzá dokumentumokat, fotókat találni?

Az utóbbiak miatt húztam az időt, mert ugyan arra még biztosan emlékszem, hogy bizonyos időszakokban rendszerező mánia tört rám és akkor rendbe raktam életpályám egyes szakaszait. Na de hova raktam ezeket a dossziékat, dobozokat? Mert hát több ilyen rendszerező időszak volt és akkor egymásra rétegződtek, esetenként elfedték egymást a múlt elrakandó töredékei. Nem beszélve arról, hogy kb. a felkéréssel egy időben anyósom nem bírva nézni archívum polcrendszeremen uralkodó, számára rendetlenségnek tűnő helyzetet: összerakodott. Csak hát a női és portörlési szempontból bizton megkérdőjelezhetetlen logika tovább növelte a dolgok megtalálásának esélytelenségét.

Aztán az év vége szertartásszerű örömei és a MEDIAWAVE Fesztivál felgyorsuló előkészületei lassan kitörölték agyamból a feladatot, amire jött Robi kedves hangú figyelmeztetése:
„Jenőkém! Ne gecizz, mert vészesen közeleg az 1982-es MediaWave Anthony Braxtonostul! Legalább válaszolj valamit a levelemre. Nem doktori disszertációt kérek Tőled, de pár mondatot bevezetőül, hogyan keveredtél bele ebbe az ügybe, és ha a Braxton volt az első nagy név, akkor vele hogyan kerültél kapcsolatba. Milyen hatást tett Rád és a közönségre a koncertje? Ezt szerintem 10 mondatban, maximum egy oldalon le lehet írni. A Te Robid”

Ennek az unszolásnak nem tudtam ellenállni és nekikezdtem gondolataim és az ahhoz kapcsolódó dokumentumok összegyűjtésének. A következőkre jutottam:

A GYŐRI JAZZÉLET KEZDETEI

1.0 – a negyvenes évek

Arra azért már én sem emlékezem, de levéltáros barátom megtalálta a győri jazzélet első – dokumentált - emlékét, amely 1940-ben keltezett helyi, városi önkormányzati rendelet formájában, amelyben rendeletileg betiltják Győr városban a jazzt. Pontosítva, nyilván a kor jazzes tánczenéje szúrta a szemét a második világháború alatt hatalomra került nyilas érzületű hivatalnokainak.


a-jazz-1940-es-betiltasa-gyorott.JPG


Utólagos köszönet a hatalmasságok ellenszenvéért, mert így legalább azt tudhatjuk, hogy volt valami, ami ellen lehetett ellenszabályokat hozni. Egyébként nem tudnánk még azt sem, hogy volt.

Hogy jobban el tudjuk helyezni a korban ezen időszakot és annak vidéki hangulatait, műveltségképét, még egy győri történet. Kb. ugyanebben az időben - nemsokkal Amerikába való kivándorlása előtt - Győrben adta Bartók Béla utolsó vidéki koncertjét. Hét néző előtt.

Saját élettapasztalatom és a múlt hézagos ismerete alapján akár ki is mondhatom, hogy a helyzet a mai napig változatlan Győrött. Talán csak a tűrtség-tiltás határvonala csúszkál egy kissé.


2.0 – 70es évek

Több mint 30 év kihagyás után az én generációmra várt az a nemes feladat, hogy ismét megpróbálkozzunk, eme gyanús, idegen műfaj meghonosításával a városban.

Személyesen nekem ekkorra már volt némi jazz tapasztalatom. 17-18 éves korom körül kezdődött, amikor a Colosseum, Jethro Tull, majd a nálunk szinte ismeretlen If progresszív rock zenekar szaxofon hangzása sodort észrevétlenül a jazzhangzás felé, amely bluesos formáit élőben elsőként lengyelországi stoppos csavargásaink alkalmából, és az akkortájt induló jazz-rock irányzat magyar képviselőitől (Syrius, Kis Rákfogó, Deseő Csaba, Berki Tamás, Szakcsi, stb.) hallottuk. Utóbbiak már még inkább a „normál” jazz felé vittek. Ezen hatások már pesti főiskolássá válván értek, élő koncertek formájában, mert hát ilyen zenéket a magyar rádióadókon, az egy szem televíziós adásban elvétve sem lehetett látni, hallani. (A Szabad Európán és a BBC Magyar adásán azonban igen. Az én generációmból sokan Bobby Gordonon, mai magyar nevén Pallai Péteren nőttek fel.)

Egyszer csak felfedeztem magamnak a Bercsényi klubot és Szabados Györgyöt, amely még újabb dimenzióit nyitotta meg a műfajnak, erőteljesen nyitogatva a kortárs muzsika felé, amely ugyancsak hangsúlyosan jelen volt a Bercsényiben (pl. 180-as csoport).

Nálam ez egy 2-3 év alatt lezajló folyamat volt, amely felgerjedt ifjúhoni érdeklődés, aztán máig sem állt le, azaz „rajtaragadtam”. Egyre jobban belemélyedtem a műfaj tanulmányozásába, úgymond rajongó szakértővé váltam. Nem volt még internet, ahonnan információkat lehet szerezni, zenéket letölteni. Minden kis információmorzsáért meg kellett küzdeni, legyen az írott vagy hanglemez. Ugyan nem volt tiltva ezek országba bekerülése, de a csaknem zárt országhatárok miatt nagyon lassan szivárogtak be dolgok. De mivel az országból kijutók többsége akkor sem volt jazzkedvelő, ezért inkább nejlonharisnyát és szexlapokat csempésztek, nem pedig jazzt. Egy-egy bejutó jazz hanglemez, újság és könyv szabályosan ronggyá lett hallgatva, olvasva az egyre jobban informális hálózatba szerveződő magyar jazzkedvelők által. Én is, amihez csak hozzáfértem – persze az alkalmakat intenzíven kerestem is – elolvastam, meghallgattam. Közben persze formálódott jazzízlésem is. Úgyhogy mire elvégeztem a távközlési főiskolát, jazzből is nyugodtan lediplomázhattam volna. Mai napig is az akkor felszedettekből élek.

1976-ban Győrbe visszatérve első dolgunk volt – pesti mintára – klubot alapítani. Hasonszőrű társaimmal létrehoztuk az első győri jazzklubbot az Ifjúsági házban. Ennek azért volt egy kis előzménye, mert 21 évesen nem biztos, hogy elsőre le mertük volna támadni az akkor számunkra elérhetetlen magasságokban lévő művközpont vezetőket. De ugyanakkor abban a korban az azért benne volt a köztudatban, hogy a művelődési intézmények azért vannak, hogy helyet és támogatást adjanak a különböző közösségi kezdeményezéseknek.

A meglévő generációs szakadékot egy félig véletlen ügy segített leküzdeni. Egy győri külvárosi művelődési ház (Szabadhegy, egyébként szülőföldem) „laza”, író vezetője (Györkös László) diszkó versenyt hirdetett. A diszkó műfaj akkor indult és még nem lehetett tudni mi lesz belőle. Tulajdonképpen egy abszolút progresszív kezdeményezés volt ez Györkös Laci részéről, aki aztán később is nagy szerepet játszott nemzetközivé váló jazzpályafutásunk tángálásában. A még csak épp formálódó győri „jazzkörök”-ből ketten jelentkeztünk erre a kétfordulós versenyre. A zsűrorok legnagyobb megdöbbenésére mi nem a kor tánczenéjét nyomattuk, hanem pl. én első körben korai – new orleansi és swinges – jazzeket, majd a másodikban a legfrissebb jazz-rock előfutár Miles Davis-eket. Az eredményre nem emlékezem, de az mindenképpen annak mondható, hogy Györkös Laci, mindegy különdíjként, beajánlott bennünket a belvárosban lévő Ifjúsági Ház vezetőjének, Scharek Bélának. Béla egyébként muzsikus és jazzkedvelő volt. Ami jazzkoncert addig volt a városban (Benkó, Kis Rákfogó, Kőszegi, stb.), az neki volt köszönhető.


hartyandi-jeno-gyori-jazzklub-belepoje-1979-bol.JPG

Belépő a győri jazzklubba - 1979


Úgyhogy szerencsésen, jó közegbe kerültünk és innen akár beindulhatott volna egy sikertörténet is. Ami azonban csak részben valósulhatott meg, mert egyre többször szembesültünk vele, hogy hivatalosan fogalmazva „megfigyelés tárgyát képezzük”. A kezdeti időben, amely egybeesett a jazz-rock felfutó időszakával, tömeges érdeklődés mutatkozott a klub iránt. Ez hetente 50-100 embert jelentett. Koncertek esetén akár több százat is. Valószínű e tömegesedés tette gyanússá a műfajt a vigyázó hatóságok szemében és váltunk ellenzéki gyanús csoportosulássá. „Mert egyébként mi a francnak hallgatnának ezek ilyen kaotikus és hallgathatatlan zenéket?” Miközben mi naivan – heti rendszerességgel -, népnevelő szándékkal felkészültünk a különböző jazzműfajokból és az előadásokhoz szalagos magnóról zenei mellékleteket játszottunk be. Visszagondolva, tulajdonképpen értem, hogy miért volt ez fura dolog a vigyázó szemek és fülek számára. Fanatikusok és érthetetlenek voltunk. Egyre többször vettük észre, hogy időszakosan nagyon tájékozott és sokat kérdező idegenek jelennek meg közöttünk. Egy kisvárosban, ahol generációsan mindenki ismeri egymást. De mi csak naivan nyomtuk tovább, bár egy idő után kezdtünk mi is gyanakodni minden idegenre. Később persze megtudtuk, hogy a megfigyelők általában a katonaságnál valami kisebb stikli miatt beszervezett, hozzánk hasonló szerencsétlenek voltak. A kezdeti időkben persze nem találtak rajtunk semmilyen fogást, elítélendő összefüggést, mert nem is volt mit megfogni fura viselkedésünkön, szokásainkon.

Majd a nyolcvanas évek elejére a helyzet változott, mert akit sokat gyanúsítgatnak és sugallnak néki valamit, az lehet, hogy olyanná válik. De ennek az új attitűdnek azért igazából más volt a valós oka. Egyrészt a hetvenes évek végére tömegesen elszaporodtak a jazzklubok vidéken és szinte azonnal vidéki hálózatba álltak össze. Képzeljük el az akkori információs rendszer mellett, hogy lehetett egy hírt megjáratni meglehetős gyorsasággal a vidéki jazzfan-ek között? Ne feledjük, nem volt internet és mobiltelefon! A vezetékes telefon is elég ritkás volt, és mint funkcionáló távközlési mérnök, pontosan emlékezem, hogy Győrből Pest felhívása egy kínszenvedés volt. Fél-egy órás próbálkozás, tárcsázás. Pontosabban várakozás a tárcsahangra - emlékszik egyáltalán valaki, hogy mi az? És vidék irányába még siralmasabb volt a helyzet, sok irányba kezelőn keresztül lehetett csak telefonálni. Ezen kívül meg csak a levelezés létezett. Valószínű a hatóságokat is az zavarta, hogy mi a franctól működik egy ilyen információs háló, amikor egyébként alig működött valami rendesen az országban.

És a mai sivár magyar jazzvilágban el tudja azt képzelni egy muzsikus, hogy nemcsak a nagyvárosok, hanem közepes és kisvárosok jazzklubjai küzdöttek a kegyeikért. Hogy ráérjenek oda is elmenni, zenélni. És persze a muzsikusok akkor is sírtak-ríttak, hogy milyen rossz a helyzetük. Pedig szerintem abban az időben sokkal jobb volt, mint nyugat-európai társaiké. Persze nem pénzügyileg, de ellenben volt kinek játszani! Mai szemmel mindez milyen nagy kincs lehetne! Visszagondolva: ezen időszak bizonyos fokú elkényelmesedést, deformációt okozott a magyar jazzéletben

Persze zárt világ volt ez, mert amiről eddig beszéltem az a következőket jelentette: lehetett hallgatni az amerikaiakat magnószalagról és néha lemezről, azaz a nemzetköziség élőben szinte kizárt volt, kivéve a Magyar Rádió nemzetközi jazzfesztiváljait, de erről majd külön. Valamint voltak a magyar muzsikusok konkurencia nélkül, néha egy-egy szocialista banda. A konjunktúra miatt bármilyen közepes és gyenge, vagy akár link, felszínes produkciót is el lehetett adni, mert volt kereslet. Ez a magyar jazzmuzsikus populáció elkényelmesedését, elsilányosodását okozta, amelynek következményeit máig is érezzük. Mert a szocializmus - legalábbis annak munkaszelleme és morálja - bizonyos értelemben még mindig körüllebeg bennünket.


A GYŐRI JAZZÉLET KARAKTERE

Nem árt kimondani, hogy a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig nem Budapest volt a magyar jazz központja, csak a muzsikusok gyűjtőhelye volt, de azért voltak bőven vidéki zenészek is, akik többsége aztán lassacskán Pestre költözött. A fellépő helyek túlnyomó többségét a vidék adta. Ami normális is volt, ha felvillan előttünk a vidéki Magyarország 8 milliós többsége. Nem volt igazi központ, hanem egy erős vidéki hálózat. Olyan, amilyet mostanság is próbálnak hivatalosan újdonságként szorgalmazni az élet és együttműködések minden területén. A vidéki jazzklub-hálózat erős tagjai (Székesfehérvár, Debrecen, Szeged, Pécs, stb.) miközben pontosan figyelemmel kísérték egymás tevékenységét, persze egymás konkurenciái is voltak, versengtek, hogy pl. ki tudja előbb meghívni az aktuálisan trendi magyar muzsikusokat vagy tud összehozni egy nemzetközi fesztivált. Ez rang és dicsőség volt, nemes és nemtelen versengés. De közben kialakultak specializálódások is, azaz valahol inkább dixieland, máshol modern jazz vagy jazz-rock túlsúly alakult ki, a szervezők kedve szerint.

A győri klub mindig is egy kicsit különálló irányt képviselt a magyar jazztársadalmon belül, mert az elejétől kezdve szárnyai alá vette a jazzen belül jelentkező avantgarde vagy free jazz, és ezek beindulása után nemsokkal jelentkező etnikus irányzatokat. Azt ehhez nem árt hozzátenni, hogy eme irányok akkor sem tartoztak a népszerű sikerágazatok közé, de ráadásul a mainstream jazzt játszó többségi zenésztársadalom részéről a kezdetektől egyre erősödött az ellenszenv és lekezelést, azaz a perifériára tolás metódusa.


szabados-gyorgy-az-elso-gyori-nemzetkozi-jazznapon.jpg


Ugyanakkor a Szabados György szellemi vezérletével induló és szárnyai alól kikerülő zenészkör (Dresch Mihály, Grencsó István, stb.) egyre combosodott és később nemzetközi irányból figyelve egyre inkább a kreatív és karakteres magyar jazzt testesítette meg. És ez egyre nagyobb pozicióveszélyt jelzett a "hivatalos" jazzkörök számára. A nyolcvanas évek elejéről jól emlékezem, hogy egyes hangadó mainstream jazz zenészek által gyakran használt kifejezések - free-sek, avantgardok - a legdurvább szitokszavakkal értek fel, értelmüket tekintve. Ha valakire rásütötték e bélyeget és fitymálódva beszéltek róluk a megvezethető vagy gyakorlatlan jazzklubvezetők előtt, például hogy ezek nem is jazz játszanak, nem tudnak zenélni, stb., akkor azoknak e zenészeknek vége volt vagy legalábbis ezt szerették volna elérni. Persze a zenei életből való kiszorítás oka nem egyszerűen zeneesztétikai okokra vezethetők vissza, hanem valószínű az ellenségképet az is erősítette, hogy az avantgardisták erősödése piacvesztéssel is járt. És akkor sem volt másként, mint ma, az ember pénzért minden aljasságra képes. És akkor még sokak mögött ott állt párt háttere (még pártitkár is volt köztük), amely felhasználásával komoly károk okozására voltak képesek. Neveket nem szeretnék leírni, mert ma már csak a szépre emlékezünk, de nem árt tudni, hogy ilyen is volt. Ma már mindenkit szeretünk,  én legalábbis megbocsájtó természet vagyok. Tudjuk be emberi gyengeségüknek eme szoci gengszterizmust. De melyiküknek nincs kisebb-nagyobb hibája? Nekik is lehet.

E helyzet okozta a magyar jazzvilág nyolcvanas évek eleji kettéválását, majd külön úton való fejlődősét és azt, hogy a kommunikáció a két szál között még három évtized múltán is akadozik. Külön érdekességként érdemes megjegyezni, hogy mindkét irány képviselői csaknem hasonló eredményekhez is eljutottak fejlődésük során, de a különállás a mai napig is tapintható. Csak az erről a szakadásról mit sem tudó új és újabb generációk megjelenése fogja ezt elfeledtetni.

Visszatérve Győrhöz mi minden jazzműfajt igyekeztünk képviselni a jazzklubban, de fesztiválszerű, nagyobb megnyilvánulásainkban a kreatív és etnikus irányokat helyeztük előtérbe. Az első ilyen lehetőségünk egy kétnapos kis fesztivál volt (1979), amely első napját a magyar sztárokon (Szakcsi csapat) túl a Zbigniew Namyslowsi Quartet zárta, aki akkor pályafutása csúcsán járt, igazi szocialista jazz sztár volt. (Tulajdonképpen ez volt az első nemzetközi koncertünk, de még a keleti régióból). 


zbignew-namyslowski-a-gyori-jazzklubban-1979-ben.jpg


A második napot Regős Pista modern jazz csapata (tudtommal ez volt Dresch Misi első nyilvános fellépése) és a Szabados Trió adta, egyben jelezve azt az irányt, amely felé a későbbiekben, egyre karakteresebben haladtunk.
Abban az időben annyira Szabados rajongó voltam, hogy 1976-os első és 1982-es második esküvőmön is Szabados „Esküvő” című száma volt a bevonuló szám, amely eléggé kicsapta a biztosítékot a hivatal és az engem kevésbé ismerő rokonsági szál előtt. (Persze kicsit mentve a helyzetet a csókolgatásra már Jarrett Kölni koncertje adta az aláfestést.)

ÚTBAN A NEMZETKÖZISÉG FELÉ


hartyandi-jeno-a-seregben-1980-ban.jpg

A seregben - 1980


A katonaság (1979-80) igyekezett derékba törni jazzpályafutásomat, még a komolyabb számonkérés, a „futkosó” szele is meglegyintett. Akkor már sejtettem, hogy tevékenységem miatt megfigyelés alatt állok, de nem nagyon foglalkoztam vele. Tettem a dolgomat. Igyekeztem minél távolabb kerülni a tűztől, már ahogy egy katonaság előtt álló képzeli. Tudtam, hogy ha bevonulok a politikai tiszt ki fog faggatni külföldi kapcsolataimról. Ez akkor klasszikus szokás volt és normálisan az ember tagadta ilyen kapcsolatait, rokonságát, mert az hátrányos helyzetbe hozhatta előmenetelt. Mivel nekem nem voltak ilyen céljaim, ezért az ellenkező taktikát választottam, különösen annak tudatában, hogy a szakmámnak megfelelő telefonközpontból egy protekciós focistával való csere okán az első nap átkerültem az „első lépcsős”, titkokkal és speciális kiképzésekkel teli felderítő alakulathoz. Hát ez nem nagyon volt ínyemre, ezért büszkén minden külföldi ismerősömet bediktáltam és akkortájt mindenkinek volt jó pár disszidens ismerőse. Azt sajnos nem sikerült elérnem vele, hogy más, esetleg dolgozó alakulathoz helyezzenek, az ellenben igen, hogy jobban figyeljenek rám a kelleténél.

Volt egy pont és az a jazzhez kötődik, amely kapcsán majdnem megtalálták rajtam a fogást. Történt 1979-ben, hogy nagy nehezen kiengedtek eltávozásra és én elmentem megnézni az utódok jazzklubját a győri tanítóképző főiskolán. Ott persze a fiatalok, mint nagy öreget - pár évvel voltam öregebb náluk -, faggattak korábbi tapasztalataimról, kit-mit hogyan lehet elérni. Egyik javasoltam az volt, hogy menjenek el az amerikai nagykövetségre (abban az időben fő ellenségnek számított és állandó megfigyelés alatt tartották) és kérjenek jazzfilmeket, mert a tanítóképzőnek voltak rendes 16mm-es filmvetítői, az amerikaiaknak meg filmjeik. Egyébként lemezt is lehetett tőlük kikölcsönözni. Akkor nagyon lazának tűntek, persze ma már tudjuk, hogy ez is csak a hidegháborús ügyek egyike volt. Mindenesetre mi, jazzkedvelők tudtunk ebből profitálni. Valami eredeti forráshoz ingyen juthattunk az akkori zárt világban.

Aztán nem sokkal ezután a politikaiak vallatóra fogtak, de olyan titokzatosak voltak és én olyan hülyének látszottam, hogy semmire nem jutottak velem. Ténylegesen később értettem meg mit akartak, amikor nemsokra rá ismét kijutva a laktanyából, a fiatalok elmesélték, hogy ők bizony elmentek a nagykövetségre és kértek filmeket, kaptak is, de ketten lévén, véletlenül elhozták az egyik diplomata táskáját. Azt hívén, hogy a másiké. Csak itthon, Győrben vették ezt észre, de közben a nagykövetségről már telefonáltak az iskolába, mert a kamerás megfigyelőrendszer miatt látták, hogy ők hozták el, és mondták, hogy rögvest jönnek a táskáért. (Abban az időben mindenki – a melósok is - diplomatatáskával menőztek.)
Az amcsik jöttek, vitték, nem haragudtak, látták, hogy félreértés volt. De nem így gondolta a magyar elhárítás, akik természetesen lehallgatták a nagykövetség telefonjait és valamiféle rettenetes kémhistóriát sejtve, az amcsik után,  egy órán belül megszállták a tanítóképzőt és begyűjtöttek minden érintettet és megkezdődtek a kihallgatások. Persze nem a jazzfilmek érdekelték őket, hanem az, hogy mi volt a diplomatatáska tartalma, amiről keleti lassúsággal azért lekéstek (a kor Kántor - nyomozókutya - filmjeiben azért nem így volt). De fiaink erről nem tudtak semmit, mert ők ki sem nyitották a táskát. (Tulajdonképpen sajnálom az elhárítás embereit, akik a semmiből ekkora munkát tudtak okozni maguknak.) Na és a kihallgatottak később elmondták nekem, hogy elég sokszor előkerült a nevem, a nyomozók megpróbáltak valahogy belekeverni az ügybe, pontosabban azt megtudni, hogy benne voltam-e ténylegesen a kémhistóriában. Pechük volt, mert a sereg jóvoltából abban az időszakban nem voltam a laktanyán kívül. Én meg így legalább megértettem, hogy miért ellenőriznek és faggatnak oly tüzetesen ott bent, ami egyébként nem volt jellemző a kor katonás szorgalmára. Így szerencsésen megúsztam és nyilvánvalóan megtudtam, hogy sokat tudnak rólam, ami jó érzéssel töltött el, hogy vannak, akik figyelemmel kísérik munkásságomat és vélhetően pontosan dokumentálták is azt. Úgyhogy Robinak javaslom is, hogy tőlük bizton lehetne jó pár kordokumentumot szerezni. Olyanokat is, melyeket én már rég elfeledtem. Szorgos fülek és kezek ezeket bizton lerögzítették. (Jenőkém, a Zsoldos Mari szerint minket is figyeltek-lehallgattak. Különben miért tartottak volna nálam házkutatást 1977-ben? És miért szállítottak le és motoztak meg az osztrák határon 1981-ben, amikor az Ausztria-Magyarország meccsre mentem IBUSZ úton, és mi a pi…ért vonták be az útlevelemet? Egy kamiont stoppoltam le, hogy visszajöhessek Budapestre. Érdekes, azt hagyták… - a szerk.)

Voltam olyan protekciós, hogy leszerelésem után pár héttel, miközben már az első nyugati jazzfesztivál meglátogatását és a JAZZ STUDIUM folyóirat (11 évig működött) elindítását tervezgettük az azóta elhunyt Zomborácz Tibor barátommal, egyik éjszaka csengettek és egy katona kezembe nyomott egy azonnali bevonulási parancsot. Nem volt mást tenni, vettem a polc alatt lévő készenléti katonai hátizsákomat (abban az időben ilyent még rábíztak az emberre a leszerelés után), gyorsan raktam bele kéznél lévő bort és pálinkát és mentem. Egy órán belül a volt katonatársaim  közt voltam, egy falu határában kialakított ideiglenes riadókörletben. Felsorakoztattak bennünket és mondták: „Elvtársak! Ne ijedjenek meg, nem Lengyelországba megyünk!” Innen tudtuk, hogy nagy baj van, mert aznap hirdették ki Lengyelországban a rendkívüli állapotot, és mi mint első lépcső felderítő alakulat, ilyenkor tudtuk, hogy mi a dolgunk. 100% veszteségre voltunk tervezve és ezt kedvesen mondták is az oktatás során, hozzátéve, hogy persze a szocializmusban erre nem fog sor kerülni. Végül ezt is megúsztam, nem mentünk sehova, pár nap múlva hazaengedtek és folytathattuk a küzdelmet, hogy „ablak”-ot kapjunk az útlevelünkbe, amit akkor még csak három évente adtak. Mert hát kellett azért küzdeni érte, protekciót szerezni a helyi apparátusban, ehhez ismeretséget szerezni. Érdekes módon ez viszonylag egyszerűen sikerült, amin meglepődtem. Bár az is tudtam, hogy a kor politikai taktikájához hozzátartozott, hogy a problémásnak tartott embereket könnyen kiengedték az országból, visszafelé már nehezebben. Ez is egy megoldás volt.

Nagy tervezgetés után – 1981-ben – először léptük át a nyugati országhatárt, aki ezt annak idején nem érte át, annak nem is próbálom megfogalmazni azt az érzést. De mégis, eszembe jutott erről egy akkori történet. Már visszafelé, a nickelsdorfi Jazzfest-en, azaz a magyar határ túloldalán, a falusi utca járdáján átment előttünk egy egér, mit ment, sétált! És jól emlékszem, arról kezdtünk filozofálni, hogy 100 méterre hazánk határától már az egerek sem fogják menekülőre. Itt – nyugaton - béke és szabadság van!

Szóval ez az első út olyan volt, mintha Kőrősi Csoma Sándorhoz hasonlatosan, megindulnánk felfedezni a nyugati jazz világát! Mert voltunk olyan fanatikusok, hogy egy működőképesség határán lévő Renault 4-el nem rögvest a Maria Hilfer Strasse-t támadtuk meg Gorenje hűtőszekrény zsákmányolása céljából, hanem Csehszlovákia, NDK, NSZK, Hollandia, NSZK, Ausztria útvonalon minél több jazzprédát próbáltunk begyűjteni. (Ugye érdekes, lassan feledésbe merülő országnevek ezek. Szétváltak, egyesültek. Változik a világ!)

Az első komoly kalandunk az volt, hogy a kocsi az NDK-ig bírta, ott egy kisvárosban feladta. Hétvége, szombat volt. Rendes szocialista országban ilyenkor senki nem csinált semmit. Öntudatból. De az NDK-ban ráadásként még a maszekvilág sem létezett. Vagy mi nem találtuk nyomát. Miközben Czongi a megoldás miatt a várost járta, engem a kocsi mellett vesztegelve el kezdett kerülgetni egy jó formájú NDK-s pipi. (Jó híre volt annak idején az NDK-s lányoknak.) Egyszer csak odajött hozzám és pár magyar szóval vegyített némettel próbált szót érteni. Nem sikerült, de látszott, hogy valamit nagyon akar elmagyarázni. Kezdett felrémleni, hogy lehet, hogy nem is engem akar? Aztán feladta és elment. Én pedig elgondolkozhattam a nyelvtudás hiányának problémáin. Majd egyszer csak megjelent egy öreg bácsival, aki tökéletes magyarsággal szólt hozzám. Aztán kiderül, hogy egy Magyarországról kitelepített sváb családról van szó, akik azóta sem mertek eljönni az országba. Persze náluk aludtunk és sokat beszélgettünk és segítségükkel lassan minden megoldódott. Az öregnek nagyon fájt a kitelepítés és láthatólag nem emésztette meg. Biztattuk, hogy most már nyugodtan hazamehet. Mindenesetre a véletlen hozta, hogy élesben ismertük meg a magyar múlt egy akkortájt nem nagyon emlegetett problémáját.
Azt írtam, hogy minden megoldódott, csak hát kocsi nem, mert NDK-ban a legnagyobb protekcióval sem tudtak nyugati autókat javítani, mert olyanok és annak szervize akkor, ott nem létezett. Ezért egy ismerős elhúzott a 20-30 km-re lévő NSZK határig. Ott autót stoppoltunk és egy jószívű nyugat-német elhúzott bennünket az első Renault szervizig. De még mindig hétvége volt és a nyugati oldalon sem dolgozott senki. Más okból. Ezért lesátoroztunk a benzinkúttal összekombinált szerviz elé, a tulaj engedelmével. Látta szerencsétlen keletiek vagyunk. Egyébként Czongi jól beszélt németül, ezért értették és tolerálták a problémánkat. Vasárnap délután volt, csendes kisváros-szél. Vártunk, nem volt mit tenni. Egyszer csak egyik szomszédos ház felől rettenetes csörömpölést hallottunk. Odamentünk és azt láttuk, hogy egy mikrobusz tele van porcelán tányérokkal és két pasi módszeresen dobálja be őket a ház kerítésén, amik ott a magok állagánál fogva összetörnek. Az udvaron egy fiatal pár vigyorog ezen. Aztán megtudtuk, hogy ez egy eljegyzési népi szokás, errefelé így szokták felvezetni. Mint rendes magyar turisták fel voltunk szerelve mindennel, így a mindent megoldó pálinkával is. A látvány és csörömpölés örömére megajándékoztuk őket egy üveggel. Mégiscsak a kalandozó magyar ne csak hozzon, hanem vigyen is, gondoltuk. Örültek nekik és estefelé, amikor  már lefekvéshez készülődtünk, ők is odajöttek hozzánk és meghívtak a falu sportcsarnokában rendezett eljegyzési bulira. Finom volt káposztás-knédlis hús, na és sör is volt bőven, aminek számunkra akkor nagy értéket jelentett és alig megfizethető kategóriába tartozott. Persze ott is előjöttek a magyar kapcsolatok. Az öregek közül többen voltak katonák Magyarországon, láthatólag nem utáltak, hanem szerettek bennünket. Valahogy így közösen sikerült jó állapotba kerülni. Kellemes volt az álmunk. Reggel volt csak az igazi meglepetés, mert kiderült, hogy a szerviz tulaj fiának eljegyzésén voltunk és egyébként a melósokkal sörözgettünk. Emiatt a lehető legjutányosabban – használt alkatrészekkel - hozták mozgásképes állapotba a verdát, de nem sok jövőt jósoltak neki. Na, Czongi nem is ezzel akart hazamenni, Frankfurt környékén kicseréltük egy másikra. Persze úgy, hogy ezen a típuson nem beütött alvázszám van, hanem egy pléh lap. A Frankfurt melletti Aschaffenburg volt az első tervezett állomásunk, ahol Czongi korábbról ismert,  lemezboltos ismerőse lakott. Rudinak egy környékbeli, kb. 1000 lakosú faluban volt a lemezboltja. Azt, hogy teljesen jazzbolond volt, az is jelzi, hogy csak szigorúan jazz lemezeket tartott. Szóval olyan volt, mint mi, csak németben. A T. olvasó nem tudom, hogy el tudja-e képzelni azt a helyzetet, hogy mi, a jazz lemezt kincsként, szent tárgyként kezelő magyar jazzbuzik, 2-3 napon keresztül több ezer jazz lemez közt aludtunk? Olyanok közt, amelyek elérése a magyar piacon elképzelhetetlenek voltak abban az időszakban.

Aztán továbbmentünk Amszterdamba, ahol megtapasztaltuk, amit ott lehet. Na, nem amire Ti egyből gondoltok. Azt egyiket sem, mert pénzünk az minimális volt. Csak szemlélődtünk, szívtuk magunkba a holland levegőt, mert holland ismerősünk akkor még nem volt. De a legnagyobb élmény mégiscsak az lett, hogy megtudván, hogy honnan jöttünk, ingyen beengedtek bennünket a Bimhuis-ba, a legendás, talán Európa egyik legnagyobb és legkomolyabb jazzklubjába. Ami egyébként akkor a prosti- és szexipar központjában volt megtalálható. Mára egy elegáns épületet kaptak az államtól és gyakorlatilag egy folyamatos jazzfesztivál zajlik benne. Na és a főnökkel kb. 10 éve nagy haverságban vagyunk, ő is jár hozzánk és csinált nékünk egy négynapos bemutatkozást, „Budapest Nights” reklám elnevezéssel. De ez valójában egy igazi MEDIAWAVE Fesztivál volt Amszterdamban 2004-ben.

Visszafelé ismét Rudinál szálltunk meg, majd együtt indultunk a saalfeldeni jazzfesztiválra, amely utunk egyik fontos, tervezett állomása volt. A München és Salzburg közt félúton, de Ausztriában lévő fesztiválra aztán évekig visszajártam, egyre bővülő magyar csapattal.


magyar-jazzerek-a-saalfeldeni-jazzfesztivalon-a-80-as-evek-vegen.jpg


Kisváros-széli hatalmas, évről-évre egyre bővülő sátorban rendezett, sátortáborra körülvett fesztiválnak meglehetősen jó hangulata volt és a látvány sem semmi a völgyet teljesen körülvevő havas csúcsokkal. Mindenesetre itthonról kiszabadulva Pharoah Sanders-t, Lester Bowie-t és a többieket tömegével együtt élőben látni, az valóságos jazz-sokk volt. (Rudi egyébként megajándékozott bennünket fejenként kb. 100 lemezzel. Ez akkor rettenetesen nagy kincs volt. Iszonyú gondban voltunk, hogyan hozzuk át ezt a határon, mert akkor még volt vám és rendesen át szokták kutatni az autókat, kurrens csempészcikkek után kutatva. Elképzeltük, hogyha egy vámos megtalál a kocsinkban 200 jazz lemezt, rögtön letartóztatnak bennünket és ki tudja mi lesz a vége. Ettől való félelmünkben taktikát eszeltünk ki. Az én adagommal egy hátizsákban kiszálltam és gyalog indultam a határnak. Ku… nehéz volt. Ajánlom kipróbálásra bárkinek. Ekkor volt alkalmam igazán átérezni milyen nehéz műfajt űzünk. Persze ebben a verzióban is tök szar volt a helyzet, mert 100 lemez egy hátizsákban is ugyanolyan bukta, de valahogy hittünk benne. És sikerült.  Kutya sem nézett meg bennünket. Boldogan, jazz-zel és izomlázzal telve értünk haza.)

Első nyugati (jazz)utunk az osztrák-magyar határon lévő karakteres, avantgardista jazzfesztiválon zárult – Nickelsdorf Konfrontationen. Hogy mennyire magyar vidék volt ez a monarchiában, azt a templom magyar feliratai jelezték számunkra. Az öregek még a mai napig is beszélnek magyarul, de a fiatalok már nem. A szervezők a legnagyobb kedvezményben részesítettek bennünket és Hans Falb főszervezőnek sokat köszönhetünk a következő évben induló nemzetközi jazzkoncert-sorozatunk beindításáért. És persze Nickelsdorf-ban is megkaptuk a magunk jazzdózisát és e turnénk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felvetődjön bennünk az a kérdés: Miért nem csinálunk mi is nemzetközi fesztivált? Hiszen szervezők vagyunk, a nyugat-európai és amerikai zenészek is csak zenélni akarnak! Miért jönnek közülük csak kevesen Magyarországra? És miért azok és miért nem mások?

Ennyi idő elég volt átlátni azt, hogy Európa nyugati felén egy kicsit mást értenek jazzen, mint nálunk. Kezdett kicsit zárványnak, zenészi köre despotikus szabályzásúnak, a világban zajló mozgásokról, max. csak Amerikára figyelőnek tűnni. Míg nálunk a virgázós, amerikai mintákat utánzó világ dominált - lehettünk volna akár akkortájt a kis McCoy Tyner-ek hazája is -, addig Európában egyre kevésbé figyeltek Amerikára. Rengeteg új, nemzeti szál jelent meg a színen. Mások voltak a németek, mint a franciák vagy az angolok. Nagyon mások a skandinávok, de még a mi szocialista régiónkat képviselő lengyelek is. Ekkor szembesültünk határozottan azzal, hogy az általunk kultivál zenészkör, az itthon lenézett és félresöpört avantgardsták és etnikusok gyakorlatilag kifelé a magyar jazz karakterét jelentik. Beigazolódott, még ha viszontagságos is, a jó utat járjuk. És nemzetközi közegbe ágyazva magyarjainkat, azok pozitív töltéseket kapva felerősödhetnek és esetlegesen egyszer csak a nemzetközi jazzélet részeivé válhatnak. Nagy szavak, ideák ezek, de akkor nem akartunk már kispályások lenni. Láttuk a nyugati mintákat, elhittük, hogy meg tudjuk csinálni! Felpörögtünk és határozottan beindítottuk a nemzetközi jazznap első koncert szervezését.

Mielőtt ennek részleteibe belemerülnék, az ifjú generáció miatt muszáj arról beszélni, hogy miként lehetett annak idején nemzetközi jazz koncertet szervezni Magyarországon. A vidéki jazzklub-hálózat potentát tagjai egy idő után mind megpróbálkoztak ezzel (Debrecen, Szeged, Nagykanizsa). Az előbbieknek sikerült is rövidebb-hosszabb, évi rendszerességet kialakítani fesztiválügyben. De mi kellett egy ilyen fesztiválhoz, a pénzen kívül? Mert a mai agy így gondolkodik. De ki kell ábrándítanom a fiatal generációt, akkor a leglényegtelenebb tétel a pénz volt. Nyilván kellett szaktudás, ami e tekintélyes kluboknak, tagjaik fanatikussága miatt megvolt, ilyen-olyan stílusirányultsággal. Legfeljebb azon vitatkoztak, hogy mit szeretnének jobban vagy mi az, ami még elmegy. Azaz a vágyak felgerjesztésében nem volt hiba, amelyhez hozzáértés társult. A realitás azonban messze állt a vágyaktól, mert az akkori Magyarországon senki sem mert önállóan fesztivált szervezni.

Valahogy úgy alakult - a benne lévő, még emlékező tanúk majd talán elmondják a részleteit, én is csak pár momentumát ismerem -, a magyar jazz fesztiválokon a Magyar Rádió, és annak megszemélyesítőjeként Kiss Imre tartott rajta óvó kezét. Azt sem tudom, hogy ez egy párfeladat volt (yeah, yeah, yeah!), azaz ő volt a magyar jazz Acél elvtársa, vagy pedig csak mi hittük el az ő vélt hatalmát? Mindegy is, hogy hogyan volt, de a lényeg az, hogy a Kiss Imre nélkül fesztiválügyben nem lehetett mozdulni, zenekart választani, a pénz kifizetését elintézni, stb. Utálták is őt rendesen az érdekeltek, de ha fesztivált akartak csinálni, nem merték kikerülni.

És akkor jöttünk mi, vidéki suttyók és Kiss Imrét megkerülve, kihagyva, 1982-ben összehoztuk az első nemzetközi jazznapunkat, amely a szocialista időszak minden tekintetben első független szervezésű koncertje volt. Az első nem állami vagy tanácsi (önkormányzat szoci előde) szervezésű koncert. Erre magunk is csak később jöttünk rá, mert nem ez volt a cél, hanem egy új jazzvilág megmutatása Magyarországon.

A dolog mögött volt egy magyar hagyományoktól eltérő jazzfelfogás, koncepció, amely a korábbi írásrészből értelmezhető. A később három éves sorozattá vált ötletben olyan megkérdőjelezhetetlen, első vonalas muzsikusokat hoztunk az országba, amelyhez mérhetők ritkásan fordultak meg a Kiss Imre által kontrollált mainstream jazzvilágban. Mert pl. Anthony Braxton, aki a sort nyitotta, nem egyszerűen egy jó muzsikus volt, hanem pályafutásának csúcsán álló „király”. Az akkor megkérdőjelezhetetlennek tartott Down Beat jazzszaklap éves kritikusi minősítési listáján, több helyen is az első-második helyen állt avantgardista muzsikus létére. Nemcsak muzsikusként, hanem komponistaként is. Lehetett ezt itthon leavangardozni, de ha az amerikai Biblia leírta, azt azért nehéz volt nyíltan támadni vagy cikizni. Az inkább már önmagában volt ciki.

Szóval erősen indítottunk és melléraktuk az akkor általunk legjobbnak tartott magyar minőséget - feltörekvőket, a fiatal erőket, és a nagy öregeket: Binder Quintett (benne az akkor még önállóan nem próbálkozó Dresch Misivel), Masina Jazz Csoport Kőszeg/Szombathelyről (benne Grencsó Istvánnal és Geröly Tamással) és a Szabados trió (Gyuri bácsi talán legjobb kamaraformációja).


szabados-trio-az-elso-gyori-nemzetkozi-jazznapon.jpg


A dolog annyira hihetetlen volt, hogy sok későbbi jazzfan törzsközönségünk mesélte, hogy azt hitték, hogy ez csak valami lemezbemutató (ami szokásos volt a kor jazzklubjaiban), vagy valami kacsa és nem jöttek el. De a dolog még így is működött, mert voltak, akik hittek a honiak közül, de meglepetésünkre a környező országokból is szépszámú közönség verődött össze, különösen az akkor félkapitalista Jugoszláviából és még Ausztriából is. Hiába, azért Braxton akkor nagyon nagy név volt.

Rendesen megtelt az Ifjúsági ház aulája és nagy volt az izgalom, amely az egész rendezvényt körüllengte, hiszen a többség tudta, hogy mit művelünk, hogy ez nem egy sima koncert jó zenészekkel. Sőt, egy kicsit még az ott lévők is kétkedtek, hogy egyáltalán lehetséges mindez? Most már bevallom őszintén, bennünk is voltak kétségek és olyan sok volt a buktató, hogy szerencsés csillagzat kellett ahhoz, hogy ezek mindegyike jól álljon.

Ráadásul Braxton még nem érkezett meg a koncertek kezdetére. Mi hívogattuk a hegyeshalmi határállomást, mert nem a mobilos korszakban éltünk még, hogy átlépték-e a határt? Akkor nyugodtunk meg, amikor ezt közölték velünk. Aztán a közönség között is elkezdett terjedni a hír, lehetett látni, érezni. Egyre sűrűbbé vált a levegő, ami persze a magyar zenészeket is stenkelte. Pontosan tisztában voltak ők is a helyzet erejével, fontosságával. Kiss Imre is ott volt persze. Mi nem hívtuk, sőt, nem is ismertük személyesen egymást, mert nem tartoztunk ahhoz a körhöz, aki érintkezett vele. Egyszerűen nem volt dolgunk egymással. Kicsit sajnáltam, mert láttam, hogy olyan közutálatnak örvend a jazzkedvelők körében, hogy a széksorok melletti lépcsőn állva az emberek mintegy véletlenül meg-meglökik, mintha véletlenül nekimentek volna. Mai szóval polgári engedetlenség állt elő.


barcsik-geza-grafikaja-a-gyori-anthony-braxton-koncertrol.jpg

Barcsik Géza grafikája

anthony-braxton-az-ifjusagi-haz-oltozojeben-az-eslo-gyori-nemzetkozi-jazznapon-1982.jpg

Anthony Braxton a győri öltözőben


Aztán Braxton kicsit lehűtötte a kissé mindig is hűvös zenéjével a közönséget, de aztán könnyen belement félve előadott ötletünkbe, hogy a második szettben a Szabados trióval lépjen fel. Gyorsan felmérte a helyzet jelentőségét és idomult hozzá. De a híres zenészekre nem jellemző módon meghallgatta Binderéket, Szabadosékat. Ez az egyszeri hallgatás lett az alapja az együttműködésnek, amely a vártnál sokkal jobban sült el. Jól tudjuk, hogy az ilyen spontán improvizációk, egymás kellő ismerete nélkül lehetnek rossz eredményűek vagy udvarias megcsináltuk jellegűek. Na, ez nem az lett, mert a magyarok annyira fel voltak pörögve, hogy Braxtont is kibillentették hűvös, professzoros mentalitásából. Pár perc egymás keresése után a dolog egyszerűen elszállt. Szabados és Braxton is a konstruálás mestere, de itt erről szó sem volt, szabadon áramlott a zene csodálatos ívet leírva. Egy Szabados szóló alatt a színpad mellett ácsorgó Dresch Misit is felhívta a színpadra, kicsit később Kázmért Baló Pista váltotta. És lassan kiderült, hogy a nagy avantgardista otthonosan mozog a modern jazzben is.


vajda-sandor-es-anthony-braxton-az-elso-gyori-nemzetkozi-jazznapon-1982.jpg


Erős kezdés volt, erős híre terjedt, nemcsak itthon, hanem a Jazz Forum révén Európa szerte. A folytatás szellemi részét ez alaposan megalapozta, és jött a héttagú Roscoe Mitchell Band, a Rova Saxophone Quartet, majd ismét Braxton, de most George Lewis-zal és a többiek. De ez már egy másik történet.

Egyébként Braxtonban egy rendkívül szerény és csendes embert ismertünk meg. Semmilyen sztárallűrök nem fordultak elő vele. Később egy lemezt is csinált Szabadossal: „Szabraxtondos”, de – Isten bocsájtsa - szerintem a spontán koncert nekem jobban tetszett, mint a konstruált lemez. Ilyen a szervezői elfogultság. Egyébként a felvétel megvan a koncertről.


az-elso-gyori-nemzetkozi-jazznap-kritikaja-a-film-szinhaz-muzsikaban-a-hosszu-kepen-braxton-a-szabados-trioval-lathato.jpg

A Film, Színház, Muzsika képriportja, a Studiumban


es-hogy-mi-tortent-a-gyori-koncerttel-parhuzamosan-budapesten.jpg

És hogy mi történt az első győri jazzfesztivállal párhuzamosan Budapesten...


De mi zajlott közben a háttérben, a színfalak mögött?
Érdekes lenne ennek a szervezői oldalát is egyszer leírni, de most nem akarok belebonyolódni, bár komoly kortörténeti adalék lehetne, hiszen olyan dolgok merültek fel, amelyek honi koncerteknél nem jelentkeztek. Aztán egyre többet hallottuk minden irányból, hogy már a pártbizottság foglalkozik az üggyel és a rendőrség is ránk állt. Utóbbi felől pl. Gonda Jánostól bizonyosodhattunk meg. Aki jóindulatúan figyelmeztetett erre bennünket. A zeneművész szövetségben is hajba kaptak miattunk, ahol szintén Gonda János hatott oda, hogy elcsituljanak a fenyegetőzések. Utólagosan is köszönet érte!

Szóval rendesen zajlott az élet körülöttünk, fejünk felett, amelynek mi nyilván csak egy részét érzékeltük. De a rendszer működőképességének hibáit és reagálási lassúságát jelzi, hogy 3 évig el tudtunk benne evickélni.

A vége - 3 év után - nagyon egyszerű volt. Kaptam egy száraz hangú levelet az Ifjúsági ház azóta elhunyt, új igazgatójától. Hogy sajnos költségvetési megszorítások miatt a továbbiakban nem tudják támogatni a jazzklub munkáját és a Jazz Studiumot sem. Mondhatni elegáns, finom megoldás, amit egyébként már az első alkalom után is kitalálhattak volna, de persze kellett az idő a kimunkáláshoz. A szépséghiba csak az, hogy akkor már rég nem támogatták pénzügyileg a klubbot és a nemzetközi koncerteket, de az kétségtelen tény, hogy intézményi hátteret adtak hozzá, amely nélkül tényleg nem lehetett abban az időben semmit sem csinálni.


a-gyori-jazzklub-felmondolevele-1984.jpg


Ekkor kényszerűen leálltunk a koncertek szervezésével, de egyre nagyobb energiát nyomtunk bele a koncertekkel párhuzamosan indított JAZZ STUDIUM kiadvány és zenei mellékletei kiadásába, szerkesztésébe, amely eddigre gyakorlatilag egy országos mozgalommá vált. A legalitás és illegalitás határán mozogtunk, éjszaka tekertük a stencilgépet, stb., de ez egy másik történet. De jó, hogy még ma is vannak olvasói az interneten és jönnek visszajelzések.


anthony-braxton-a-jazz-studium-cimlapjan-1993.jpg


Persze koncertszervező kedvünket nem lehetett örökre lefojtani. 1989-ben, a rendszerváltó mozgásokkal egy időben kezdtük el szervezni a ma MEDIAWAVE Fesztivál néven ismert rendezvényünket, amelyet végül 1991 tavaszán sikerült elindítani. A nemzetközi filmes vonal mellett pár év alatt sikerült a zenei szálat is felerősíteni, amelyben azért határozott jazzdominencia tapasztalható, ami az előzmények okán talán nem tudható be a véletlennek. Az európai szakmai közegben, a külföldi muzsikusok körében rangos jazzfesztiválként tartanak bennünket számon. Itthon - talán mert nevünkben nem szerepel a jazz szó -, gyakorlatilag nem vesznek jazzfesztivál számba bennünket a budapesti jazz körökben. Hiába Magyarország az más! Így van jól, ahogy van! Amíg tudjuk, csináljuk!


...and Jenő now!

hartyandi-jeno.JPG

Vissza a hírekhez