A Village Vanguard hangulata a BJC-ben, avagy a Joshua Redman Trio fergeteges, forrő hangulatú koncertje a behavazott, hideg Budapesten 2012. február 15-én Szöveg: Márton Attila, Fotók: Sánta István Csaba
„Tegnap egészen káprázatos koncertet adott – két ráadással – Joshua Redman a BJC-ben. Sokak szerint eddig magasan ez volt a legjobb a Világsztárok a Budapest Jazz Clubban sorozatban.” – írja a ma (csütörtök) reggeli „Kis hírek – friss hírek” rovatban főszerkesztőnk. Igazolom: én is az említett „sokak” közé számítom magam, pedig a többi koncert sem volt akármi…
Előrebocsátom, hogy – bármennyire szégyellem is – én most láttam először Redmant, pedig korábban háromszor is megfordult nálunk. (Igaz, hogy 92-ben csak sideman volt a Philip Morris Superband-ben.) Saját nevén történt fellépései közül az első alkalomra nem is emlékszem, a második – a Millenárison trióban adott – koncertje idején pedig éppen külföldön voltam. (És a tavalyelőtt novemberi MüPás duó koncertjét Brad Mehldau-val hová sorolod? – a szerk.) Munkásságát persze jól ismertem szinte a 20 évvel ezelőtti „befutása” óta, több remek koncertfelvételét rögzítettem a 3sat, ill. a Muzzik (a Mezzo elődje) és más csatornákról, másfél tucatnyi CD-je közül szinte mindegyiket megismertem és/vagy begyűjtöttem. Így aztán a különféle formációit is nyomon követtem. A sajnálatosan rövidéletű MaJazz c. folyóiratban (amelynek a jazzma.hu kvázi jogutóda) 1996-ban lelkendező kritikát írtam az akkori kvartett Spirit of the Moment – Live at the Village Vanguard c. dupla CD-jéről. Nos, ennek a felidézése már a tegnap esti koncerthez vezet. Nem hiába hangsúlyoztam a korábban megjelent koncertbeszámolóimban is, hogy az élő zenei élményt semmi sem múlja felül, itt érvényesül legjobban a jazz lényege: a pillanat varázsában születő MŰVÉSZET. (Nyilván nem véletlenül kapta a Spirit of the Moment címet az említett dupla album sem.) Hozzáteszem még azt is, hogy a jazz igazi „terepe” nem a monstre fesztivál és a hatalmas hangversenyterem, (még akkor sem, ha annak érdekében, hogy sokan hozzáférhessenek, ezeket is igénybe veszik világszerte) hanem az intim légkörű, „emberközeli” klubok.
Így tehát ideális feltételek között került sorra a zsúfolásig megtelt BJC-ben a trió koncertje. Olyan – a szó legnemesebb értelmében vett – tömény jazzt kaptunk, amelyet főleg ilyen színvonalon, nem túl sűrűn hallhatunk ebben a stíluskavalkádban, amely mára eluralkodott. Ez igazi akusztikus jazz volt a javából, nem fúzió, nem cross-over, nem világzene, nem hip-hop, hanem az a – mostanában „kortárs improvizációs zene”-ként aposztrofált – legjobb hangszeres muzsika, amit a post-bop után még ki tudott magából hozni ez a műfaj.
Redman nagyon kedvesen és szellemesen konferált, azonnal kiderült, hogy remek kapcsolatot tud teremteni a közönséggel. Nem mulasztotta el, akár utólag is konferálni az elhangzó darabokat. Végig remek volt a hangulat, amit a két ráadás szám is jól mutat, és csak a hatalmas igénybevétel és az idő előrehaladása volt az oka a befejezésnek. A közönség még akárhány ráadást is szívesen meghallgatott volna, annál is inkább, mert ezek sem nyúlfarknyi, odavetett zenék voltak, hanem teljes értékű darabok. Nem kell elfelejteni, hogy egy fúvósnak harmóniahangszer nélküli trióban, két ritmushangszer kíséretében nincs lehetősége „lazsálni” terjedelmes zongora vagy gitárszólók „árnyékában”. Sőt az igen mértéktartó bőgő- és dobszólókat mérlegelve Redman igénybevétele igencsak jelentős volt: két órán keresztül dolgozott elképesztő intenzitással, szinte a művészi torna elemeit használva, helyben táncolva fizikailag is komoly terhelésnek tette ki magát. (Nem csoda, hogy vékony, magas, szemlátomást jó kondícióban lévő ember.) S mint nagy példaképe – Rollins papa, Redman is kedveli a trió formációt. Legutóbbi Compass című szenzációs CD-jének hangulata „jött át” a tegnap esti koncerten, persze nem véletlenül, hiszen éppen ez a trió (is) játszik az említett korongon. (Azért mondom, hogy „is”, mert olyan trió is játszik, amelyben Larry Grenadier bőgőzik és Brian Blade, dobol.) Akkor ideje elmondani, hogy tegnap a Compass-disk másik trióját hallhattuk, azaz Reuben Rogers bőgőzött és Gregory Hutchinson ült a doboknál. A Compass-ról elhangzott a „Ghost” és a „Round Reuben”. S ha már a repertoárhoz érkeztünk, a hagyományok tiszteletének jegyében hallhattunk két standard-et, nevezetesen Hoagy Carmichael mindenki által ismert örökzöldjét a „Stardust”-ot és Henderson ugyancsak népszerű „Bye Bye Blackbird”-jét, utóbbit Paul McCartney „Blackbird”-jével kombinálva (egyébként ezzel indult a koncert). Hogy Redman milyen bátran választ témát bárhonnan, azt nemcsak a tegnap elhangzott „The Ocean” c. Led Zeppelin nóta bizonyítja, hanem a Compass-on feldolgozott Beethoven Holdfény szonáta, vagy a Timeless Tales c. CD-n található Bob Dylan, Stevie Wonder, Prince és Joni Mitchell dalok is. Számtalan saját szerzeménye közül a 93-as Wish c. albumon található „Soul Dance” mellett a legújabbak is elhangzottak, amelyek valószínűleg általunk még ismeretlen új albumain találhatóak (ha jól értettem „Act Natural” és „New Thirty” címekkel), valamint a mostanában a kvartett formációjában játszó Aaron Parks zongorista egyik új kompozíciója. Ez volt az egyetlen szám, amelyben Redman altszaxofonozott, a számok túlnyomó többségében természetesen tenorozott és néhányban szopránon játszott. (Az arány kb. 60-30-10 % lehetett.)
Ami a „leader” játékát illeti, sokak szerint (és én is ezek közé számítom magam) Redman-nek direkt használt, hogy autodidakta módon, meglehetősen későn kezdte a pályát és nem vált sablonossá, mint azt sok – egyébként tökéletes hangszertechnikával rendelkező – különféle híres zeneiskolát végzett muzsikus esetében tapasztalhatjuk. Ő egy igazi self-made man, bámulatraméltó (ön)képzettséggel!
Saját egyéni játékstílusában a kompozíciós képességből adódó megtervezettség és a kötetlen rögtönzés (improvizáció) csodás kombinációja érvényesül. (Nem hiába röpködtek a méteres kottalapok, olykor elkelt volna egy lapozó is, mint egy koncertpianistánál, így jobb híján a szaxofonos maga lapozott.) A két kísérőzenész játékáról is csak felsőfokban lehet nyilatkozni. Az a „referencialista”, amely velük kapcsolatban összeállítható – önmagáért beszél. Vegyük csak a dobos Greg Hutchinsont (1970), aki Roy Hargrove-tól Joe Hendersonig mindenkivel játszott. Egyébként ott volt már Joshua indulásánál is, első albumán is éppen ő dobolt.
Gyémánt Laci festőművész barátom szokta mondani, hogy egy festményt nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Tegnap este úgy tűnt, hogy egy jól sikerült koncertre is érvényes ez a tétel, sőt én is így vagyok ezzel a beszámolóval, olyan nagyszerű élményben volt részünk. Azért még zárásképpen elmondom, hogy örömmel láttam a szakma több képviselőjét is, hirtelen csak Bolla Gábor, Baló István, Bágyi Balázs, Berki Tamás, Gayer Mátyás és Oláh Tzumo Árpád neve „ugrik be”. Meggyőződéssel állíthatom, hogy „szakmai továbbképzésnek” sem volt utolsó a tegnap este.. Sok kedves jazzbarát ismerős között négyen a Tatabányai Jazzklubot is képviselték. Ez egy hétköznap este, ilyen ítéletidő mellett különösen nagyra értékelhető. Úgy látszik, vannak még olyanok, akik tényleg minden áldozatot vállalnak ezért a nagyszerű művészetért, amelyet a jazz szó takar.
Egészpályás letámadás, avagy Márton Attila sok mindent (MaJazz (!!!) covert és CD-borítókat) aláírat Joshua-val
Két skalp
