JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2019. december 07.
Olvasói Szavazólista2019. december 07.
Muzsikusi Szavazólista2019. december 07.
HEGYVIDÉKI JAZZÖRÖMÖK2019. december 03.
Antal Gábor: Storm Dance2019. december 02.
Játék – 2019 december2019. december 01.
JazzUp – Pál Gábor2019. november 28.
JAZZ A KISPESTI VIGADÓBAN2019. november 27.
Jarrett, Keith: Munich 20162019. november 25.
Jazz Grammy jelöltek 20202019. november 22.
A VII. JAZZ COMBO VERSENY2019. november 19.
HÓDOLAT KATALÓNIÁNAK2019. november 16.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Hírek

Hangorkán és ritmusorgia, avagy a Premecz-Ávéd-Juhász Trió koncertje a Budapest Jazz Clubban 2014. február 20-án

Tavaly januárban honlapunkon a következőket írtam a trió akkori koncertjét követően: „…bárcsak együtt maradna ez a nagyszerű formáció… egy CD pedig velük már a kívánságlista csúcsa lenne!” Ahogyan Matyi tegnap este elmondta, ebben a felállásban ugyan egy év elteltével csak most játszottak ismét együtt, de persze mindhárman tagjai a nyolcfős Kéknyúl zenekarnak, ami a tavalyi évben sikeresen működött és még lemezt is készített „The Wind Plays Me” címmel.

dscn0301.JPG


Ami a Hammond-orgona hazai kultuszát illeti, néhány kedves barátommal késhegyig menő vitát folytattam már négy évvel ezelőtt, Premecz Matyi feltűnése körül. Én ugyanis – már csak hajlott korom kapcsán is – bátran állíthatom, hogy őt megelőzően aligha tudnék bárkit is megnevezni a hazai mezőnyben, aki csak közelítőleg is ilyen teljesítményt nyújtott volna ezen az egyébként is ritka hangszeren. Először is hihetetlenül gyenge hangszerek voltak forgalomban mifelénk és még a viszonylag pénzesebb és nevesebb u.n. „beat zenekarok” orgona-soundja is egyszerűen siralmas volt. S hogy nem az emlékezetem csal meg, azt a mostanában előásott rengeteg régi műsor igazolja vissza, amelyeket a hazai tv-állomásokon lehetett látni-hallani. Véleményem megfogalmazása után egy-két éve, a legnagyobb örömmel olvastam Dr. Gregorits Jánosnak, a hazai jazzkritika egyik tekintélyes képviselőjének honlapunk Lemezpolc rovatában, Premecz Matyi Kéknyúl együttesének „Nahát babám” című debüt-CD-jéről írott alábbi sorait: „Ennek a lemeznek a megjelenésével tulajdonképpen meg is kezdhetjük a Hammond nevű intézmény időszámítását Magyarországon. Jó néhány évtizeddel később, mint kellett volna, de hát nem ez az egyetlen dolog, amire az elmúlt évszázadban (hiába) vártunk. Igaz, fellépett itt annakidején egy Rhoda Scott nevű csinos hölgy, aki ezen a hangszeren játszott, de olyan felvizezett stílusban, amit még csak viszonyítani sem lehetett a hangszer igazi nagy varázslóihoz. Tehát sok időt vesztettünk, de most, ha későn is, a Hammond-orgona Premecz Mátyás személyében emberére talált Magyarországon.” Eddig az idézet, és még azt tenném hozzá, úgy látszik, működik még az általam „lendkerék” elméletként működő mechanizmus, mert a pár évtized alatt kicsit megkopott Scott kisasszony az utóbbi években legalább három alkalommal játszott nálunk, de ez legyen a koncertrendezők titka, hogy miért. A magamfajta „outsider”-ek a hazai műsorpolitikán nem igazán tudtak kiigazodni úgy öt évtized alatt sem…  A trió tavalyi koncertje után élőben láthattuk Dr. Lonnie Smith koncertjét a MűPában, és bátran kijelenthetjük, hogy Matyi komoly kihívója lehetne a hangszer legjobb művelőinek is.


dscn0297.jpg


Matyit és az általa vezetett Kéknyúl együttest a 2010-es Showcase-en hallottam először a MűPá-ban és kaptam egy korongot is az akkori repertoárjukról (ami nem gyári lemez volt). Aztán megjelent az említett bemutatkozó album is, amelyről két lapban is volt szerencsém írni. Rám is olyan hatással volt, mint Gregorits barátomra, akkoriban vitatkoztam össze néhány fanyalgóval. Az elmúlt négy évben elmentem Matyi különféle fellépéseire, a legváltozatosabb felállásokban romkocsmától koncertteremig.

Amit még Matyi igényességéről elmondhatok, az az, hogy egy vagyonért szállítják el a hangszert egy-egy jazz színhelyre, miközben ő játszhatna egy zseb-ketyerén is, ami az ő keze alatt még mindig jobb hangzást produkálna, mint a 60-70-es évek „orgonái”. Ugyancsak a tavalyi koncert óta láttam őt például a Nyitott Műhelyben, ahol Tóth Viktorral lépett fel duóban, és oda is elcipeltette a súlyos instrumentumot.

Azt valamennyi olvasónk jól tudja, hogy ennek a hangszernek a legnagyobb mestere Jimmy Smith volt. Jómagam legelőször úgy a 60-as évek legelején hallottam egy Blue Note LP-ről, aminek „Jimmy Smith Plays Fats Waller” volt a címe. Csoda-e, ha ezek után hideg borzongással fogadtam a hazai és a harmadosztályú külföldi „orgonasztárok” produkcióit. A Blue Note istállójában valóságos Hammond-ménes alakult ki Larry Young-tól John Patton-ig, De ennek a hangszernek is számos kiemelkedő képviselője tűnt fel az elmúlt 60 évben, mind Amerikában, mind Európában, gondoljunk csak Joey DeFrancesco.ra vagy Barbara Dennerlein-re.  Mindez ma már jazz history…

De mi is történt tegnap este. Ez a három kiemelkedő tudású és aurájú zenész valami olyan produkciót mutatott be, ami már csak azért is elképesztő meglepetés volt, mert a trió tavalyi teljesítményét is messze túlszárnyalta. A témák nem is voltak fontosak, mert azok kibontása volt a lényeg. Ezt már az első szám – Eddie Harris híres „Freedom Jazz Dance” című kompozíciójának előadása megmutatta. Aztán főleg Matyi kompozíciói sorjáztak: a „Pudu Silence”, a „Kobo”, a „Vilivelevala”, és egy olyan darab is, amelynek címe sincs még, valamint egy-egy szerzemény Ávéd Janitól (Meglepetés) és Juhász Marcitól (N). Elhangzott még egy kevésbé „lerágott” standard (I’ve Never Been in Love Before) valamint Keith Jarrett „Mostgage” című száma, sőt a ráadás egy ismert Jimmy Smith dal volt, a „Back at the Chicken Shack”.

Nem véletlenül nem szimplán Premecz trióról beszélhetünk, mert ritkán látni ehhez hasonló formációt, amelyben minden zenész olyan szerepet kap, és olyan teljesítményt nyújt, hogy akár ő (is) lehetne az együttes névadója. Három egyenrangú és egyenértékű zenész játszott, teljes erőbedobással, adta tudása maximumát. De érthető, hiszen Matyi két társa is a hazai jazz kiemelkedő képviselője.


dscn0298.jpg


Ávéd Jani mindent tud, amit a szaxofon-család hangszereiből (elsősorban persze a tenorból) ki lehet hozni, még felsorolni is nehéz lenne, hány formációban nyújt kiemelkedő teljesítményt. És ugyanez mondható el Juhász Mártonról is.


dscn0291.jpg


Hármójuk nyitottsága okán a darabok feldolgozásában a legkülönfélébb zenei stílusirányzatok kavalkádja hangzott fel, a mainstreamtől az avantgárdig, népzenei motivumoktól az elektronikus zenéig, a funkytól a kortárs zenei elemekig, Gyakran talán még egymásnak is meglepetést okoztak, mégis tökéletes volt az egész. Matyi szó szerint ki sem látszott a hangszer piramis mögül, mert a Hammond tetején még két hatalmas, klaviatúrával ellátott „doboz” tornyosult (szintén billentyűs hangszerek) egymás felett. Ezek is csodásan színesítették a hangzásvilágot, néhányszor szólóhangszerként is funkcionáltak. Egyébként is olyan modern hangzást hallhattunk az egész triótól, amely hazai színpadon nem mindennapi produkció volt. Három szám (a Pudu Silence, a Kobo és a Vilivelevala) ugyanis rendszeresen  szerepel a repertoáron, így ezen mérhető leginkább a fejlődés, akár az egy évvel ezelőtti koncerthez viszonyítva is,, nem is beszélve a négy évvel ezelőtti Kéknyúl időkről. (A Kobo és a Vili a „Nahát babám” című albumon is szerepel.)

Erről jut eszembe, hogy a Kéknyúl is óriásit fejlődött és a tudósításom elején említett (idén megjelent) lemezük abszolút piacképes bárhol a világon. Az persze egy másik világ Andrew Hefler énekessel. Viszont – mint tavaly – most is csak azt mondhatom, hogy ennek a triónak a produkcióját is boldogan hallgatnánk lemezen. Reméljük erre is sor kerül mihamarább, bár régi szlogenem most is érvényes: „Az élő zenét semmi sem pótolja.”


dscn0302.jpg


dscn0307.jpg


dscn0308.JPG


dscn0316.JPG


dscn0320.jpg


dscn0324.jpg

Vissza a hírekhez