JazzMa

Friss Hírek

The Partisans: Nit De Nit2019. június 15.
Mezei Szilárd: Citromfa2019. június 13.
Cohen, Avishai: Arvoles2019. június 11.
Teltház a Meseházban2019. június 10.
BŐGŐS GENERÁCIÓK2019. június 04.
Ratzer, Karl: Occasion2019. június 03.
XII. BODAJKI JAZZ TÁBOR2019. május 11.

Hírek

A relativitáselmélet és a rút gyökerek - Kris Tokarski & Hofecker Mátyás & Juhász Márton az IF-ben 2015.02.22-én Fényképelés és szövegezés: Sztraka Ferenc

Vagyok már annyira rutinos, hogy a kedves meghívásokkal nem árt óvatosnak lenni. Emlékszem, amikor a Magyar Néphadsereg invitált kiváltképp kedvesen, hogy vonuljak be katonának. Miért is rontsam el a sok snájdig Top Gun kedvét, ezért fogtam magam, és bevonultam. Most már bevallhatom, a történészek ettől a naptól datálják a Varsói Szerződés agóniáját. Ráadásul, még én is jól jártam, a leszereléskor kaptam ajándékba egy cigarettás dobozt, pedig nem is bagóztam sosem. De vissza a ködös történelmi múltból a jelenbe, legalább is átmenetileg. A JazzMa.hu fura ura és mindenhatója hívott kedvesen, volna-e kedvem ellátogatni az iF Café-ba, ahol egy trió játszik majd vasárnap este. Gondoltam, miért ne, talán most is sikerül megcsípnem egy újabb dohányszelencét, vagy egyéb szuvenírt, ennyiért talán még a Birdland-be is ellátogatnék.

Nem szoktam kávéházakba járni, az alulértékelt költőkkel ellentétben a Trio Midnight tiszteletére írott költeményciklusaimat is az autóm magányában szoktam elkövetni, sőt, bevallom, kávét sem ittam még soha életemben, de ez nem riasztott vissza a lehetőségtől. Egyszer ismertem egy lányt, aki az egyik bagógyárnál gályázott, ennek ellenére nem láncdohányzással töltöttük az együttes időt.

Hamar megtaláltam a műintézményt, az elmúlt nyáron a Kálvin tér légi fényképezése során rendszeresen itt fordulóztunk a Ráday és a Mátyás utca sarok fölött. Némi bizonytalanság azért volt bennem, mert – irodalmi műveltségemet megvillantván - annak idején olvastam a Monte Christo grófját, és az abban szereplő If vára egy sötét, nyirkos, alacsony komfortfokozatú sziklabörtön, ahová nem szívesen delegáltattam volna magam, még akkor sem, ha kiderül, a beutaltak kávézás közben komótosan kvaterkáznak a költői lelkű smasszerekkel. Csak reménykedtem, hogy a tulajdonost nem Danglars-nak, sem pedig Villefort-nak hívják.

A sötét tónusú történelmi felvezetéshez képest, az iF Café kellemes csalódásnak bizonyult, azt az apróságot leszámítva, hogy a hely kávészármazékok fogyasztására és egyéb kommunikációs attitűdökre ugyan alkalmasnak látszott, de fényképezésre kevésbé. Ettől függetlenül, néző hallgatóként, hangulatos helynek találtam a kávés épületet, a félhomályos miliő szolid szépia és dohánybarnás színekkel fogadott.

Az est során muzsikáló három zenész közül Juhász Marcit már hallottam játszani, emlékszem, nagyon muzikálisan és empatikusan illeszkedett László Attila és Barátai nagyszerű zenei világához. Hofecker Mátyást nem hallottam még eddig élőben, ahogyan a triót vezető Kris Tokarski-t sem. Pedig nem ártott volna, mint reggelente az ezres C-vitamin.

Kris Tokarski amerikai zongorista zsebében, a Berklee College of Music diplomája lapul, ilyesmit nem nagyon lehet a kínai feketepiacon beszerezni. Kris az utóbbi időben a tradicionális jazz, a gyökerek felé fordította tekintetét – és zongoráját. Kiderült, hogy 2012 óta New Orleans-ban tanulmányozta az egyszámjegyű sorszámú párttagkönyvekkel rendelkező ős-jazzerek zenéjét, stílusát, mindenét. Az est során arra is fény derült, hogy Kris is magyar felmenőkkel rendelkezik (Anyukája Mohácsról települt New Jersey-be és most is csak a Busójárás miatt látogattak haza…), de ezen már meg sem lepődtem. Joe Zawinul nagymamája kaposvári, Jarrett is magyar ősökkel bír, csak a zongorista-kurzuson maradván, még a végén Franz Liszt-ről és Bela Bartok-ról is kideríti valamelyik túlbuzgó zenetörténész, hogy van valami köze kis hazánkhoz. Végül is, elég kicsi ez a bolygó, minden lehetséges, mint a szerencsejátékban. Kris-re visszatérve, nagy technikával, abszolút stílustisztán, puristán, de mégis zamatosan muzsikált.

A Bécsben „masterező” Hofecker Mátyás bőgőzött. Ritkán hallható, letisztult, csodás tónusban játszott. Ahogyan az alapokat építgette a többieknek, mintha még az ásó nyelét is mahagóniból készítette volna, ráadásul a díszítő faragások is tökéletesen helyükön voltak.

A szintén Bécsben „masterező” Juhász Márton dobolt (együtt végzett Kris-szel a Berklee-n 2012 tavaszán!). Az ő muzikalitása, nagyszerű, cizellált játéka is emelte az együtthangzás élményét. Vasárnap este Baby Dodds szellemét illett idézni, talán ő is kedvelte a kávéházakat.

Utazni az időben, ez mindig is izgatott, de azért pontosítanék. Ha a messzi múlt sötét bugyraiba kellene visszaereszkednem, csak akkor mernék belevágni, ha megfelelően biztonságos védőkordon vigyázná, hogy semmiképpen se maradhassak ott a sötét középkorban, vagy pláne, még korábban. A barbárok által szolgáltatott szalonzenére nem volnék kíváncsi, de a rövid időkre huszadik század hajnalába merítkezni, az érdekelne. Amikor a trió elkezdte Oscar Pettiford “Blues in the Closet” című standardjét, majd folytatták a régi óriások ragtime és swingkorszak-béli örökzöldjeivel, önkéntelenül is mosolyogni kezdtem. Ahogyan én tapasztaltam, az egész koncert minden hangja autentikus volt, korhű, egyetlen hang sem kéredzkedett ki a régi idők focijából stílusából. Pedig néha könnyű a kísértés. A modern idők zenéje talán több lehetőséget kínál a kibontakozásra, ráadásul semmi szentségtörés nincs a James P. Johnson-féle “Carolina Shout” közbeni modernkedésben, hiszen a jazz a játékmódról szól, de Kris úgy döntött, maradjon minden eredeti. Matyi és Marci méltó partnerek voltak ehhez az elképzeléshez. Úgy játszottak, mintha emberöltő óta együtt nyomnák, mint a Modern Jazz Quartet. Jó volt hallani ezt a gyönyörűen megcsiszolt dalfüzért.

Amikor az első hangok elhangzottak (azért nem a “felcsendült” szót használtam, mert az majd később jön, a dramaturgiailag megfelelő pillanatban), azonnal arra gondoltam, hogy az iF előbbiekben lefestett patinás szépia tónusai pontosan passzolnak ehhez a zenéhez. Mint amikor régi, századelős fényképeket nézegetünk nagymamánkkal, és azt hallucináljuk, hogy a délutáni szellőztetéskor ragtime zene szálldos be halkan az ablak alatti közkertből. Én időutazásként éltem meg ezt a nagyon hangulatos, zeneileg tökéletesen összecsiszolt koncertet.

Nem vagyok ám teljesen képben, de úgy gondolom, manapság ritkán hallható ez a zene – így. Mintha Woody Allen „Éjfélkor Párizsban” című filmjében ültem volna, és elhűlve konstatálom, hogy maga Cole Porter nyomja a zongoránál, csak hogy meglegyen az alaphangulat. Egyedül Marion Cotillard-t hiányoltam, ő bőven belefért volna még az estébe.

Régi idők New Orleans-a, ragtime, swing, szolid kis bebop ballada (Around Midnight), ízes mixtúra, tényleg időutazás. De minden relatív. Amikor elhangzott az erős áthallású címmel ellátott – na melyik kávéházban is vagyunk? – “IF I Were a Bell” az ultramodern 1950-es esztendőből, az már majdnem korlátokat törő, féktelen avantgarde zenének tűnt.

Az időutazás a szünetben is folytatódott. Részint Maloschik Robi anekdotázgatott, sztorikat szórt szanaszét, én meg nem győztem összeszedegetni a földről, másrészt Gabi olyan finom forró csokoládéval vendégelt meg bennünket, amely csak a régi korok békebeli pillanataiban létezhetett, manapság már biztosan nem. Egy másik standardet idézvén, iF én gazdag lennék, minden nap elmerülnék itt a forró Tibi csokis fertőben.

Volt egy vicces pillanat is a koncerten. Az egyik andanténál a trió hirtelen kvartetté bővült. Az egyik asztal fölött, a jópofa díszként fölakasztott régi evőeszköz-csokor frontálisan ütközött az egyik, éppen felállni készülő vendég homlokával. Mondjuk, nem volt pontos a time, de a kis késés elég ütősre sikerült, a zenészektől kezdve a csaposig bezárólag mindenki fölkapta a fejét az éktelen csörömpölésre. Olyan hang volt, mintha Horváth Kornél valamennyi csörgő-zörgő hangszerét tartalmazó hajóláda fölborult volna a viharban. Ez volt az a szakrális pillanat, amikor valóban “felcsendült” valami.

Nem bántam meg, hogy részt vettem a mai jazztörténeti időutazásban! Szívesen beneveznék még hasonlókba. Például, azonnal indulnék az 1977-es nagykanizsai jazzfesztiválra, lehetőleg a Csík-Fogarasi-Jávori trió koncertjére, és nem bánnám, ha a koncert után még elvetődnék a vasútállomás környékére is, abban a nagy ködben. De ez a zavaros vízió talán csak a forró csoki okozta mámor hatása.


15-02-22-0002m.JPG


15-02-22-0004m.JPG


15-02-22-0043m.JPG


15-02-22-0048m.JPG


15-02-22-0066m.JPG


15-02-22-0074m.JPG


15-02-22-0076m.JPG


15-02-22-0084m.JPG


15-02-22-0092m.JPG


15-02-22-0100m.JPG


15-02-22-0101m.JPG


15-02-22-0108m.JPG

Vissza a hírekhez